A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-23 / 48. szám
— Kérem, itt ne fényképezzen! — förmedtek rám haragos tekintettel a vásári árusok, majd eltakarták az arcukat vagy hátat fordítottak. Ha már erre sem értettem a szép szóból, akkor nyomdafestéket nem tűrő szidalmak zúdultak a fejemre. Sőt, akadt nem egy olyan árus is, aki fürgén ugrott ki a sátra alól, hadakozott, a fotomasinában lévő filmet követelte. Igen kevés volt az olyan árus, aki nem tiltakozott, sőt magához szólított és megkért, fényképezzem le már őt is. Csak sejtettem, mi lehetett e furcsa kettősség oka. Magyarázatot akartam hallani. Sikerült. Különös dolgok kerültek felszínre. Különösek, amelyekből nemcsak arra lehet következtetni, miért szeret vagy nem szeret az árus fényképezkedni, hanem ... ... hanem elsősorban arra, hogy miért fél az árus a nyilvánosságtól. Még az az árus is, akinek az árusításra a lakhelye szerinti nemzeti bizottság illetékes osztályától engedélye van. Miért?... Nos, akadt egy negyven év körüli, cseh országrészből érkezett árus, aki azt mondta, ha a nevét titokban tartom ö őszintén elmond mindent. Megígértem, és az alacsony termetű férfi mesélt: — A feleségemmel együtt már tíz éve járunk árusítani. A feleségem háztartásbeli, én pedig egy üzem alkalmazottja vagyok. Mindenféle csecsebecséket árusítunk, ám az utóbbi időben a különféle házilag égetett cukorfigurák kerültek előtérbe. A cukorfigurák készítését mi ketten végezzük otthon. Igényes és nagyon egészségtelen munka ez, nem kívánom még az ellenségemnek sem. Négy éve égetem a cukrot. És négy év alatt olyan károsodást szenvedett az egészségem, hogy az orvos megtiltotta a további munkát. Meg aztán tudja, annyi a gond az árusítás körül, hogy legjobb lesz abbahagyni az egészet. Kiárusítjuk a még meglévő készleteket és vége. Vége, mert nem kifizetődő. Akkor nem, ha az ember valóban a törvényes keretek között egyetlen rendeletet, előírást nem megsértve akarja űzni a mellékfoglalkozást. Nézze, ahhoz, hogy én a piacon tudjak maradni keresett, sláger-árucikkekre van szükségem. Hajcsatokra, pénztárcákra, kulcstartókra, szemüvegekre, egyebekre. A divatos árucikkeket csak illegális úton tudom beszerezni: kamionosoktól, hajósoktól... Ez a fajta kereskedelem már eleve törvénybe ütközik. Tovább: ezen árucikkek árusítását nem legalizálhatom. Tehát hivatalosan én csak égetett cukorfigurákat árusíthatnék. Abból pedig nem lehet megélni. Még akkor sem, ha egy-egy figura előállítási költsége két korona, én pedig ötért adom, mert a tiszta nyereségből le kell számítani az adót, az árusítás helypénzét — most ez 350 korona —, az útiköltséget — ez most ötszázat tesz ki — a szállás árát, meg azt is, hogy két nap szabadságot kellett kivennem. És itt a két nap alatt a cukorfigurák alig ezerötszáz koronát hoztak. Tehát ebből nyereség nincs. Ezért aztán rá vagyok kényszerítve arra, hogy minden egyebet is árusítsak. Olyasmit, mint az összecsukható szemüveg, amihez száz koronáért jutok hozzá, és kétszázötvenért adok túl rajta. Ezek után ne csodálkozzon, hogy nem szívesen szerepelek, szerepelünk az újságokban, fényképeken, hiszen a képeket látva az illetékesek hamar a fejünkre koppinthatnak. Jogosan. És én a felelősségre vonásnál hiába állnék elő azzal, hogy olyan árucikkeket árusítok, amely az állami kereskedelemben hiánycikknek számít, amit igényelnek a vásárlók, amire szükség van — hiába. A törvény az törvény f 20
