A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-23 / 48. szám
FOLYTATÁS ÉS VÁLTOZÁS (Alabán Ferenc tanulmányai) Írói utánpótlásunk helyzete — a publikáló szerzők és a közreadott művek számát tekintve legalábbis — örvendetesen javult az utóbbi öt-hat esztendőben. A Megközelítés című antológiát — minden fogyatékossága ellenére — biztató jelként könyvelhettük el, s bár a kötet szerzői közül néhányan elhallgattak vagy megrekedtek, helyükre viszonylag rövid idő alatt újak léptek, akik ma már túl vannak a kezdeti szárnypróbálgatásokon is, hiszen sikeresen bemutatkoztak első kötetükkel a „Főnix füzetek"-sorozatban. Na és persze itt van a legifjabb nemzedék is, az „iródiások csoportja", amelynek egyik-másik tagja már rendszeresen publikál központi lapjainkban. Ez, szigorúan szelektálva is legalább húsz-huszonöt embert jelent — tehát irodalmunk folytonossága biztosítottnak látszik. Sajnos üröm az örömben, hogy a prózát írók aránya a verselökhöz viszonyítva nem javult, s még ennél is lehangolóbb, hogy alig találni közöttük kritikust. Szinte megszokott jelenséggé vált a csehszlovákiai magyar irodalomban, hogy egy-egy új költő- és írónemzedék úgy lép a nyilvánosság elé, mint a védőügyvéd nélküli vádlott bírái elé: saját magának kell az igazát vagy az ártatlanságát bebizonyítania, nincs egy arra hivatott ember, aki ezt elvégezné helyette, aki az érdekeit képviselné. Ez a körülmény nyilvánvalóan kihat a fiatalok pályakezdésére is: egyedül kell szembenézniük az idősebb nemzedékek értetlenségével, az olvasók bizalmatlanságával, keményen meg kell küzdeniük minden apró sikerért is, s közben elfáradnak, elfogadják a felkínált kompromisszumokat, sőt akadnak olyanok is, akik kilépnek a nemzedéki kötelékből. A „nemzedéki kritikus" feladatköre épp az lenne, hogy nemzedéktársai törekvéseit, elképzeléseit a kívülállók számára körvonalazza és kellő megvilágításba helyezze, segítse müveik megértését és elfogadását, s ha a nemzedék tagjait jogtalan (vagy annak vélt) támadás éri, védelmezze meg őket. Ettől még persze bírálhatja is őket, de nem ez a jellemző; többnyire a más nemzedékek tagjainak műveit vizsgálja szigorúan, saját nemzedéktársai iránt elnézőbb. A „nemzedéki kritikus" imént felvázolt figurája csupán a képzelet szüleménye, legalábbis a csehszlovákiai magyar irodalomban nincs hozzá hasonlító modell. Nem tekinthető „nemzedéki kritikusnak" Alabán Ferenc sem. akinek Folytatás és változás című első tanulmánykötete a közelmúltban jelent meg a Madách kiadó „Főnix füzetek" sorozatának kilencedik darabjaként. A szerző harminchárom éves, életkorát tekintve tehát az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél szerzőivel egyidős, ennek ellenére „nemzedéktársairól" alig van mondanivalója. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Alabán Ferenc néhány évvel ezeknek az antológiáknak a megjelenése után kezdett el publikálni lapjainkban, akkor sem rendszeresen, hiszen pedagógiai és tudományos munkája mellett kellett kritikáit írnia. A kötet első írása — Jegyzetek irodalmi kritikánkról — részben körvonalazza a csehszlovákiai magyar irodalomkritika jelenlegi helyzetét, részben a szerzőnek az irodalomkritikával kapcsolatos elképzeléseit foglalja össze. „Tudatosítanunk kell — írja —, hogy a tudatos koncepció szerint dolgozó kritikus, éppúgy mint az alkalmi recenzens megnyiatkozása jelenünkben, nemcsak egyedi öndfejezés, hanem egyúttal társadalmi hatású tény és bizonyos értelemben kollektív megnyilatkozás: képviseli az irodalmi folyamat szüntelen önszemléletét, része és formálója az irodalmi tudatnak. Éppen ezért az irodalomkritika feladata kialakítani azt, amit képletesen specifikus irodalmi ideológiának lehetne nevezni, vagyis azoknak az eszméknek és terveknek az összességét, amelyekkel az irodalom tisztázza és indokolja nemcsak a maga helyzetét a külvilágnak és a társadalmi fejlődés folyamatának történelmileg konkrét valóságában, hanem saját, az adott korban konkrétan átérzett és megélt specifikus érdekeit." Alabán tehát a kritikát „bizonyos értelemben kollektív megnyilatkozás"-nak tartja, azt viszont nem részletezi, hogy egy szubjektív, egyéni vélemény milyen folyamat során alakul át közösségi véleménnyé. Nyilván arról van szó, hogy a szubjektív jelzések, észrevételek bekerülnek az irodalmi élet körforgásába, ott hosszabb-rövidebb ideig hatnak, s ha e hatással szemben nem lép fel ellenhatás, az egyéni vélemények fokozatosan közösségi véleménnyé avanzsálnak. A dolog persze nem ilyen egyszerűen játszódik le mint ahogy leírtam, a vélemények kontraszelekciója sem működik hiba nélkül, így az Alabán által leirt optimális állapot a valóságban ritkán következik be. Mégis rokonszenves a fiatal kritikusnak az a törekvése, hogy olyan anyagot adjon az irodalom nagy olvasztókemencéjébe, amely salak leválása nélkül egyesül az ott található masszával. A könyv írásait két ciklusba sorolta a szerző, illetve a szerkesztő. A Kapcsolatkeresés című részben recenziókat és terjedelmes könyvismertetéseket olvashatunk. A Körkép a felszabadulás utáni magyar irodalomról című dolgozatában azt a vitát ismerteti, amelyet a rádió mikrofonja előtt neves magyarországi kritikusok és esztéták folytattak a felszabadulás utáni magyar irodalomról. A vita anyaga könyvben is megjelent. Sajnos Alabán túlságosan is ragaszkodott ahhoz a célkitűzéséhez, hogy csak a könyvet ismerteti, s nem élt a lehetőséggel, hogy legalább vázlatos formában párhuzamot vonjon a magyarországi magyar és a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődése között. A többi recenziónak is ez a fogyatékossága; nem kíván több lenni ismertetésnél. A könyv második részében (A folytatás és a változás jegyében) a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozik a szerző, elsősorban is az idősebb nemzedékek képviselőivel. Figyelemre méltó körültekintéssel foglalta öszsze Bábi Tibor költői munkásságát, s joggal kifogásolta a költő posztumusz versválogatását ismertetve, hogy kimaradtak a kötetből azok a pályakezdő versek, amelyek bizonyíthatnák, hogy Bábi Tibor nem merült el a sematizmus tengerében. Három dolgozat is foglalkozik az 1958-ban indult költönemzedék képviselőivel, én a Tözsérröl írt tanulmányt érzem a legsikerültebbnek, noha a Cselényiről és a Zs. Nagyról szóló írás is tartalmaz számos új és elgondolkoztató észrevételt. A kötetet öt olyan tanulmány zárja, amelyek prózai művekkel foglalkoznak. Ezek a könyvek többnyire nem tartoznak prózánk élvonalába, ezért talán helyenként nem ártott volna jobban ügyelni az arányokra. Köveséi János novellisztikáját például indokolatlanul felértékeli azáltal, hogy önkörein belül vizsgálja és nem viszonyítja a csehszlovákiai magyar elbeszélésirodalom legjobb darabjaihoz. LACZA TIHAMÉR pészröl" az előbbiekben megfogalmazott minősítésünket, mindjárt az első találkozásnál meggyőz bennünket arról is, hogy a képek szerzője jóval több a mesterségét magas szinten művelő fényképész-iparosnál. Persze, az eddig leírtak teljes megértéséhez a kívülállóknak tudniuk kell azt, hogy Bíró Béla a Dunamenti Múzeum fényképésze, s hogy ebbéli munkájához főleg (és elsősorban) a már említett magasszintű mesterségbeli, technikai tudás szükségeltetik. A kiállítás anyagának egy része ennek megfelelően olyan — a múzeum megbízásából készített — felvételekből állt össze, amelyek szerzőjüknek ezeket a képességeit hivatottak prezentálni. De már a képek egynémelyikén is felfedezhető bizonyos — a mesterségbeli tudáson túlmutató — többlet. A kiállítás anyagának másik (nagyobb) része, amelyben a „magánember" Bíró Béla fotói kaptak helyet, végképp meggyőz bennünket arról, hogy a korábban fényképész-iparosként elkönyvelt Biró Bélát nyugodt lelkiismerettel sorolhatjuk ezután a „fotósok", a jó fotósok táborába. Ezeknek a felvételeinek nagy része ugyanis határozott és kiforrott művészi, alkotói látás- és gondolkodásmódról vall. Tematikáját illetően igen sokrétű anyagot vonultatott fel a tárlaton. A fényképezőgép lencséje elé kerülő tárgyakban, személyekben, tájban, eseményben sikerül meglátnia az egyedit, a melegséget, a szépet, az emberit. És ez nem kis dologi NÉMETH GYULA BÍRÓ BÉLA FOTÓI Autoportre Bíró Béla neve — azt hiszem — már nem ismeretlen a Hét olvasói előtt, hiszen képeivel jónéhányszor találkozhattak a lap hasábjain. Úgy vélem, ezek a felvételei kellőképpen tanúsították szerzőjük magas szintű mesterségbeli és technikai képességeit. S talán nem járok messze az igazságtól akkor, amikor leirom, hogy szűkebb, komáromi környezete is elsősorban a mesterségét értő, és azt magas szinten művelő alkalmazott fényképészként, és nem „fotósként" tartotta őt szómon. Szándékosan használok múlt időt, mert most, hogy ötvenedik születésnapja alkalmából önálló kiállításra szánta el magát, azt hiszem kénytelenek leszünk korrigálni róla alkotott eddigi véleményünket, mivel a kiállítás anyaga, amellett, hogy teljes egészében alátámasztja az „alkalmazott fényké-10
