A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-23 / 48. szám
o ausztriai és az NDK-beli díjak meg elismerések pedig még jobban melegítik a szívet! Andante cantabile A Csallóköz vagy a Bodrogköz, Medvesalja vagy Gömör... Ezúttal nem a helység a lényeg, mert a kórus Dél- Szlovákia valamennyi táján otthon van. Hideg őszi reggel van, az énekkar újabb összpontosítása kezdődik majd perceken belül. A csípős szélben, szája elé sálat tekerve, csinos fiatalasszony siet a vidéki városka utcáin. A művelődési ház előtt megáll, két aprót köhint és belép. Pillanatokkal később zongoraszó hallik a teremből, s a kórus állandó magyarországi vendégkarnagyának, Vass Lajosnak hangja: — Csak nyugodtan énekeld utánam, biztos, hogy menni fog. Bátortalanul, kicsit akadozva, de tisztán csendül fel egy üde szoprán hang a Gyurcsó István versére komponált dalt gyakorolva: , Dalolj szívem, zengjen a szó, dalra a szív a bíztató. Dalra figyel kelet, nyugat, verjünk, ha kell, dalból hidat. Dalolj, dalolj, ne félj szívem, a bátraké a győzelem!" ... Finale adagio és vivace Titkársága. Ez a támogatás évi 230 ezer korona saját költségvetés biztosítását jelenti, amiből a legtetemesebb összeget az utazási költségek s az ehhez kapcsolódó napidíjak emésztik föl. A fennmaradó pénzből fedezik az esetleges ruhakollekciók árát, a cserekapcsolatok és a propagáció különböző formáit, a kottasokszorosítás és -vásárlás költségeit, vagy az új hazai magyar kórusművek komponálására ösztönző pályázatok díjait. A kórusban töltött napok ellenében a tagság nem kap semmiféle anyagi juttatást, hacsak az iskolaigazgatók nem jutalmazzák őket az „aktív iskolán kívüli munkáért" fizethető alapbér-kiegészítéssel. Sajnos, a gyakorlat ellenben azt mutatja, hogy iskolánk direktorai nemigen kényeztetik a „tanítóénekkarban" közreműködőket az efféle jövedelemgyarapító juttatásokkal. Mindezek tudatában aligha tűnhet közhelynek ha leírom: nem a hírnév, nem a ragyogás, hanem valóban a dal szeretete és a közös éneklés öröme az, ami évek, lassacskán évtizedek óta a CSMTKÉ-ba vonzza a tagságot. A hazai sikerek sorozata, illetve az írországi, lengyelországi, finnországi, bulgáriai, angliai, magyarországi. És az alighogy elkezdődött összpontosításból, az esti foglalkozáson kívül, két teljes nap hátra van még! Este, ugyanitt, hangversenyt ad a kórus. A férfiakon fehér ing, csokornyakkendő és gondosan vasalt szmoking; a hölgyeken az alkalom ünnepélyességét hangsúlyozó hosszú ruha. Belép a karnagy. Előlegezett, udvarias taps. A karmester megigazítja a nyakkendőjét, kihúzza a fekete szmokingujjból a fehér mandzsettát. Benyúl a jobb zsebébe, előveszi a hangvillát. Gyakorlott mozdulattal a hüvelykujjához pöccinti, utána a füléhez emeli és azonnal megadja a kezdőhangot. A kórustagok szeme azt tükrözi: átvették a „hang üzenetet". A karnagy fölemeli a kezét, vár, a kórus feszülten figyel, majd egy lendületes mozdulat... és a hetvenvalahány ember ajkán fölcsendül az ének! A dal elhangzása után felfokozott taps. Meghajlás, mosoly, öröm; majd ismét figyelemkoncentráció és a következő kórusmű következik. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának hangversenye folytatódik. MIKLÓSI PÉTER Jelenleg 75 tagja van a kórusnak, a tagság közül hatan (Józsa Mónika, dr. Duka-Zólyomi Emese, Lévay Tibor, Stubendek István, Horváth Géza, Dunajszky Géza) hangképzőkként, szólamonkénti próbavezetőkként vagy segédkarmesterekként kaptak már lehetőséget a karnagyi munka gyakorlására, a megfelelő vezényléstechnika elsajátítására. A kórus számos további tagja szűkebb hazája zenei életében vállal aktív szerepet, hiszen Dél- és Kelet-Szlovákia magyarlakta tájain 28 énekkar, 14 éneklő csoport és 5 egyéb amatőr művészeti együttes munkáját irányítja olyan vezető, aki egyúttal tagja a CSMTKÉ-nak is, ahol viszont a fiatal Bán József tehetségében bízva szeretnék megoldani a karnagyok „őrségváltásának" művészileg nem könnyű kérdését. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának társadalmi és gazdasági védnöke a CSEMADOK KB Bölcsen dörmög a basszus: — mumam-ma-mu ... — Ez sem jó! Hitetlenkedés. Az altban, mintegy titokban, összenevetnek. A karnagy leveti szvetterét, a következő gombot is kigombolja az ingén; a basszus pedig újra dörmög: ugyanaz a „mumam-ma-mu", mintha semmiben sem különböznék az előbbitől, a karnagy most mégis tapsol: — Ugye, hogy megy ez! Ismét a négy szólam együttese következik, most már igazi éneklés ... íme, a tökély — nézek össze néhány kórustaggal, ám Janda Iván elégedetlen. Újfent nekilendül hát az énekkar. Négyszer, ötször, tízszer — mígnem végre sikerül, s egyfolytában, az utolsó sorig végigéneklik a művet. A kórustagok megkönnyebbülten és látható elégedettséggel állnak fel a székekről. A próbának vége, viszontlátásra másfél óra múlva, a vacsora után. 5
