A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-23 / 48. szám

HÚSZÉVES A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TANÍTÓK KÖZPONTI ÉNEKKARA

VÉLEMÉNYEK AZ AKKORIBAN EGY ESZTENDEJE MŰKÖDŐ CSMTKÉ-RÓL:

„Szeretem a zenét, mindig kedveltem a karéneklést ezért fájt az a bizonytalan helyzet, amelyben énekkari mozgalmunk van. Örülök, hogy a kórus tagjaként én is elősegíthetem a hazai magyar zenekultúra föllendítését"

(Varga Ernő, a zsigárdi (Ziharec) AKI tanítója; HÉT, 1965/49)

„Nagy kedvvel járok az énekkar összpontosításaira, szívesen viselem az ügyét és örömmel éneklek. Boldog vagyok, hogy egy ilyen szépen induló kórus tagja lehetek."

(Dobos Lászlóné, a bratislavai tizenkét éves iskola magyar—szlovák szakos tanára; HÉT, 1965/49)

... Allegretto és scherzo

A karéneklés kedvelői a Csallóköz végeláthatatlan rónáin, a vadregényes Gömörben, vagy a dimbes-dombos Bodrogközben többnyire csupán néhány betűbe sűrítve, egyszerűen CSMTKÉ-nak mondják a hazai magyar kórusok legjobbját: a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarát. Ám hadd tegyem rögvest hozzá, hogy távolról sem amolyan hivatalos, szófukar rövidítés ez, hanem inkább afféle kedveskedő, családias „becézgetés"; márpedig becézni csupán olyasmit szoktunk, amit szeretünk, amit a magunkénak érzünk. És a CSMTKÉ valóban a miénk, hiszen dalaink ápolása megőrzése és népszerűsítése a kórus számára már az indulástól kezdve elsődleges vállalást jelentett. Egy pillanatra sem azonban az elszigetelődés óhajával, hanem épp ellenkezőleg: vállalva más népek és nemzetek énektárának feltárását, megismerését s terjesztését is.

Kereken egy évtizede, hogy szintén a „tanítóénekkarral" foglalkozó írásaim egyikében papírra vetettem a fenti sorokat. Most pedig, hogy korabeli dokumentumok, krónikák, régi újságcikkek között tallóztam, akarva-akaratlanul ismét eszembe jutottak, hiszen mind a teljes névre, mind e hat betűre kissé meghatódva és örömmel elegy büszkeséggel nézünk, elvégre a ma már nemzetközi

ni, amely céltudatos műsorpolitikájával s mércének tekinthető művészi színvonalával részint útmutató mintakórusa, részint központi szintű képviselője lehetne az akkoriban még számszerint alig néhány vidéki énekkarra épülő dél-szlovákiai kórusmozgalomnak. Természetesen, nem véletlen, hogy ez az elképzelés éppen egy karvezetői tanfolyamon születik, mert ebben az időszakban ez volt az egyetlen fórum, ahol rendszeresen találkoztak egymással a hazai magyar zeneértő és -kedvelő szakemberek. A kórusalakítás ötlete azonban még így is további nyolc esztendeig érlelődik, mígnem 1964 őszén a CSEMADOK, illetve a Népművelési Intézet kezdeményezésére és a központi művelődésügyi szervek támogató beleegyezése alapján valósággá válik.

Ugyancsak ebből a forrásból derül ki, hogy a szándék és a tett közötti esztendők alatt a hazai magyar közművelődés hivatásos dolgozói, az amatőrmozgalom szervezői, a karvezetők, a pedagógusok, de a kórusmozgalommal rokonszenvező zeneszerzők is több ízben hangsúlyozták a sajtóban a „tanítóénekkar'' mielőbbi megalakításának fontosságát. A HÉT például az énekkari mozgalom legjellemzőbb gondjairól és az iskolákban folyó zenei nevelés színvonaláról indított vitát. Balázs Béla kezdeményezésére az Új Szó 1964 januárjában szintén ankétot rendez kórusmozgalmunk helyzetéről. Napilapunk január 25-i számában a zeneszerző

jóval korábban megérkeztek. Losonci, érsekújvári, kassai, párkányi, vágsellyei, dunaszerdahelyi, nagymegyeri és máshonnan származó dalosok fogtak itt kezet régi ismerősökként egymással, hiszen a jelenlévők többsége egyben a karvezetői tanfolyam hallgatója volt. Összesen mintegy százan jöttünk össze, ebből huszonketten a nyitrai tanárképző diákjai. Az ott megválasztott vezető karnagy, Janda Iván, továbbá Schleicher László és Szíjjártó Jenő irányításával azon frissiben öt dalt tanultunk be. Első összejövetelünkön megjelent az SZNT akkori megbízott hivatalának dolgozója és Németh-Samorinsky István, a bratislavai Zeneművészeti Főiskola tanára. Tudtuk, hogy hatalmas fába vágtuk a fejszénket, de már ezen a nyitrai összejövetelen is szinte elemi erővel érintett meg bennünket a közös éneklés mámorító élménye. Valami visszatarthatatlan erő óráról órára szorosabbra fűzte közöttünk a baráti köteléket, és akarva-akaratlanul a többet tudás igénye is felülkerekedett bennünk. Gondolom, ez az, ami a rengeteg fellépés és az ennél is jóval több gyakorlás ellenére mindmáig összetartja a kórust, ami segít leküzdeni a nehézségeket.

. . . Allegro moderato

A CSMTKÉ létrejöttétől számított CCXXIII., azaz sorrendben már a két-DALOLJ SZÍVEM, ZENGJEN

„Zenei nevelést fogok tanítani. Úgy gondolom, hogy ez alapos fölkészültséget kíván. Nagyon szeretném, ha leendő növendékeim közül többen is

vállalkoznának arra, hogy részesei legyenek § zenekultúránk terjesztésének."

(Ollári Katalin, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola hallgatója; HÉT, 1965/49)

hírnévnek örvendő CSMTKÉ az elmúlt húsz év alatt mindannyiunk szívéhez nőtt, ifjak s idősebbek számára egyaránt nélkülözhetetlenné vált; és nélküle bizony a hazai magyar kulturális élet is lényegesen csonkább lenne.

... Lento és moderato espressívo

Valóban érdekes kórustörténeti adatokra bukkan, aki föllapozza az énekkar krónikáját.

Napjainkban már kevesen sejtik, hogy legelőször az ötvenes évek derekán, a hazai magyar kórusok vezetőinek tanfolyamán merült föl annak gondolata, miszerint a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák pedagógusaiból — a szlovák, illetve a morva tanítók hasonló énekkarainak mintájára — egy olyan országos kisugárzású „daloskört'' kellene szervez-Szíjjártó Jenő (aki abban az időben már a Csehszlovák Rádió zenei rendezője), Továbbá Viczay Pál, az Ifjú Szívek igazgatója és Pálinkás Zsuzsa, komáromi (Komárno) tanítónő gyakorlati érveket sorjázva feszegették a szlovákiai magyar amatőr énekkari mozgalom problémáit, s ennek keretében a megalakítandó központi kórus létrehozását sürgették.

Háromnegyed évvel később: 1964. november 27-én megalakul a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara!

Az alapító tagok közül Kaszás Jánosné, a komáromi II. lakótelepi magyar tannyelvű alapiskola gyerekkórusának karnagya a CSMTKÉ életre hívásának részleteit így idézi:

— Hatvannégy novemberének legvégén a Nyitra fölött magasodó Zobor lábánál, egy kis kertvendéglő belső termében gyülekeztek a leendő kórus tagjai. A kezdést délelőtt tízre hirdették a szervezők, de sokan már

tőszázhuszonharmadik kórusösszejövetelre toborzó körlevelet tartom kezemben. E meghívó ezúttal a fővárostól nem messzi Szencre (Senec) invitál, az értesítőre gépelt műsor pedig napi több órányi foglalkozást ígér délelőtti s délutáni elosztásban.

Amikor a terembe lépek, Janda Iván éppen leinti az éneklést, most majd — ki tudja hányadszor — minden kezdődik elölről.

Kottasuhogás.

— Gyerekek, az első oldalon, a második sor végén, tehát az „engem" szónál egy villanásnyit ki kell várni, de isten ments' levegőt venni! Érezze úgy a közönség, hogy ebben a kórusban soha senki nem vesz levegőt... De előbb szólamonként hajlítgassuk kicsit a hangunkat.

A karnagy baljáról fölcsendül a szoprán: — mu-mam-ma ...

— A szoprán alszik, szép álmokat, kérem a basszust.

4