A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-16 / 47. szám
járom. Behunyt szemmel, pár lópés után, mégis elbizonytalanodom. Ilyenkor résnyire nyitom a szemem, aztán újra hunyom. Kezem a falhoz érintem, úgy próbálok segíteni magamon. A szobában a rádió kapcsológombjáért matatok, amikor végre megszólal a zene, a karosszékbe ülök. Óráknak tűnő percek telnek Így, behunyt szemmel, néma tétlenséggel. Végre! Csöngetnek otthonom ajtaján. Odabotorkálok, beengedem az érkezőt, hangjáról felismerem: a feleségem. — Almát vettem — mondja. — Milyen almát? — Hát pirosat! — Milyen az a piros? — Ugyan, ne szamárkodj! — Mondd meg, légy szíves, milyen az a piros?! Mint az izzóvörösen nyugvó nap. Miért? A kelő nap más? © — A látó emberek általában szánakoznak a vakon — mondja a Vakok és Gyengónlátók Szakközépiskolája gyakorlott oktatóinak egyike. — A puszta szánalom azonban legtöbbükből ellenérzést vált ki, mert egyfajta megkülönböztetést vagy alacsonyabbrendüséget sugall. A világtalan ember tudja, hogy a látónak nagyon homályos elképzelései vannak a vakról, dehát ez érthető, talán természetes is... A teljesen ép, egészséges ember azt hiszi, hogy a vak éppen úgy nem ismeri ki magát a világban, mint a látó, ha váratlanul egy sötét szobában marad. Azt hiszi, hogy a — Persze, hogy más. Aranyszínű, aztán meg narancssárga. — Milyen az aranyszín? — No, ne bohóckodj már, nyisd ki a szemed! Kinyitom, mert megtehetem. Látom az almát, látom a tejet, a vajat, a kenyeret; látom az ablakot: kint már alig van levél a fán és az erkély szegélyére madár száll, fekete, hasa sárga meg kék. vak éppen olyan tehetetlen, éppen olyan tanácstalan a sötétben, mint a látó. A valóságban ez távolról sincs így, mert a vakság nem valamiféle váratlan csapás, hanem a legtöbb esetben állapot, akár vakon született emberről van szó, akár olyanról, aki fokozatosan vesztette el a szeme világát. Egy idő múltán az utóbbi is beleéli magát új állapotába, és alkalmazkodik hozzá. Sőt! Egy-másfél évtized múltán már elfelejti, hogyan gondolkodott valamikor képekben. Már az álmai is vakok. — A hétköznapjaik vajon milyeneknek mondhatók? — Nem merném azt mondani, hogy kisebb, vagy szegényesebb a látókénál. Természetesen, a világtalan ember lehetőségei a környezet megismerésére korlátozottabbak, de ez nem jelenti azt, hogy a vak ne tudná kiismerni magát az életben, és ne tudná élvezni belőle azt, ami élvezhető ... Arra ösztökélem a gyakorlott, sokéves tapasztalattal bíró pedagógust: foglalná össze a vakok világában gyűjtött emberi és tanítói észrevételeit. Egy darabig eltűnődik, a gondolatait sorjázza, azután alaposabb fejtegetésbe kezd: — A látó ember számára a megismerés első számú forrása a látás, a vak kénytelen a világból érkező és felfogható másféle benyomásaira hagyatkozni. A vak a szépséget nem látja, mégis tudja érzékelni. Az emberi hang puhasága vagy színe sokszor még a vele szemben álló rejtettebb tulajdonságairól is informálja. A látó látja az erdőt, s az erdőről ez a legdöntőbb élménye; a vak viszont semmit sem lát belőle, mégis tudja, milyen. Élvezi a levegő üdeségét. a növények tiszta leheletét, az erdei utak avarjának puhaságát és illatát; a lombsusogásból, patakcsobogásból, madárdalból, zümmögésből, szárnysuhogásból összeadódó muzsika pedig kirajzolja benne az erdő képét. Természetesen, nem úgy és nem olyan kép ez, ahogyan a látó látja, de mégiscsak kép, ha fényei, árnyai, színei, körvonalai nincsenek is ... A tapintás, a hallás, a ráérzés kifinomultsága a vak ember koncentráló képességének a függvénye. Általános tapasztalat, hogy a vakok és a csökkentlátók között éppen úgy vannak tehetségesebbek, törekvőbbek, állhatatosabbak, muzikálisak vagy botfülűek, érzékenyebbek vagy éppenséggel erősebb lelki alkatúak. Helytelen hát, ha valaki előítéletekkel, szánakozással közelit a vakok világához. Rajtuk nem szánakozni kell, hanem együttérző emberséggel segíteni nekik. Egyébként a látóknak is,«gymás közötti kapcsolataikban, éppen erre lenne a legnagyobb szükségük! ... © Adódik hát a kérdés: vajon akadálwerseny-e a vakok élete ? Ami az iskolai felkészülés feltételeit illeti, aligha. A vakok és gyengénlátók iskolájában a tanmenet nagyjából megegyezik az óvodákéval és a „rendes" iskolákéval. Jó idő esetén az udvar, egyébként a tornaterem felől itt is labdák ütemes pattogása, a folyosók felől az iskolák szokásos zsongása: lábak dobogása, csusszanó surranása és visszhangos gyerekzsivaj hallatszik. A földrajzórán reliefszerű térkép jelenti a szemléltető eszközt, amelyen a gyerekek minden különösebb nehézség nélkül ujjaikkal követik a földrészek szegélyeit, a tavak és tengerek körvonalait, megnevezik a hegycsúcsokat, országhatárokat. Nagy súlyt fektetnek a zenei képzésre, írásórán pedig a Pichta-féle írógépek kerülnek a padokra. írógépen egyébként a törekvőbb látó is vakon tanul Írni; a vaknak viszont ez a természetes ... Az óvodát és alapiskolát kijárva, összesen nyolc-tiz szakma van fenntartva a vak vagy alig látó emberek számára: a szakkörökben tanított kefekötésen és kosárfonáson kívül a telefonkezelői, gyógymasszőri, zongorahangolói pályán rendszerint nem ütköznek akadályokba, de elfogadják őket zenészekként is. Ugyancsak fontos, hogy a „normál" iskolák diákjainál gyakrabban viszik őket kirándulni, hogy minél több tájat és várost ismerjenek meg, minél több emberrel találkozzanak, hogy tanuljanak meg közlekedni, tájékozódni, túltenni magukat a köznapi élet apró-cseprő nehézségein. © Közmondásaink egyike azt tartja, hogy „szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna"! Ez hűen tükrözi a közfelfogásban sajnos ma is fellelhető, kimondott vagy szemérmesen elhallgatott előítéletek velejét... Ez a magyarázata, hogy a vak emberen ma is főként szánakozni „illik". A valóságban a világtalanok nem istápolást várnak (remélnek?) a látóktól, hanem emberi magatartással elegy segítséget. A megalázó sajnálat helyett olyan segítséget, amelyre mindig és mindenütt számítani lehet. MIKLÓSI PÉTER Fotomontázs: Krát Páterné