A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-16 / 47. szám

— NEMES-PANN a község régi neve — mondja egy ember a zsúfolt autóbuszban. — Verebélyhez (Vráble) egészen közel, alig öt kilométerre. Most Paria a neve.

Közlékeny kedvű emberem Nagycétényben (V. Cetin) kiszáll az autóbuszból. Én meg nemsokára berobogok a szóbanforgó faluba. Dombba vájt keskeny úton, fák és bozótok között, mintha a természet a csodálatosan szép függönyét libbentette volna szét. A házak egy része elém siet, másik része meg menekül előlem. A község határában eredő patak mint egy nagy hosszú karikásostor fekszik az épületek közé. Frantisek Hecko regényének (Drevená dedina) a magyar címe jut eszembe: Falu a hegyek között. Pann is belebújik a dombok ölelő karjaiba.

— Van-e a pataknak neve? — kérdezem egy idős asszonytól már a faluban.

— Nincs. Forrásvizű patak. Nincs olyan nyár, amelyik kiszárítaná. Vinodalnál folyik a Nyitra egyik ágába, a Céténykébe.

A község eredetéről semmit nem tudok. Eltűnt a krónika. Hová, miképp? A krónikavezetö Csiffáry Jenő tanítót kellene faggatnom, de már csak a temetőben tehetném. Az elveszett krónikában sem lehet más, mint amit magam is kibogozok a könyvekből. A falu a XIII. században már királyi halászok birtoka volt. A Kochanov és Lakits családoknak voltak itt csinos úri házai. Az utóbbi család nagy, ötablakos háza ma is áll. A nyolcvannégy esztendős Csuthy Sándor lakja a feleségével.

A századforduló táján készült vármegyetörténetben még nyolcszázhuszonöt lakossal szerepel Nemes-Pann, s ha így megy tovább, kétezerig háromszázhuszonkilencre csökken a lélekszám (a Nagycétényi Hnb adata). Nyitra, Verebély (Vráble) és Aranyosmarót (Zlaté Moravce) üzemei mágnesként vonzzák a dolgos embereket. Elég egyszer végigsétálnom a falun, hogy lássam, föltűnően sok benne az elhagyott ház, a fogatlan vagy műfogsoros vénasszony és vénember. Teplan Mária és Vaskovics Ferenc 92, Mudry Mária 86 esztendős. További hatan nyolcvanon, s még többen hetvenen felüliek.

A temető kapujában szépen berendezett ravatalozó épült, de a falu öregei meg akarják tréfálni az új idők teremtő igyekezetét, nem halnak meg. Az idén „csupán" egyszer csendítettek halottnak.

— De ha elkezdődik, kérem szépen, aratni fog itt a halál! — mondja meggyőzően egy hatvan körüli, pocakos, borrózsás arcú kőművesféle ember a kocsma lépcsőjén, déli

nyitásra várva. Alighanem annak az asszonynak a férje, akiről azt mondták valahol, hogy mindjárt szalad, ha megkondul délben a harang. Azt hiszi, hogy a kocsmába harangoznak.

— A születésről beszéljen, ne az elmúlásról...

— A születésről? — Legyint, és gúnyosan elhúzza a száját. — Alig születik itt gyerek. Évente egy-kettő. És aki itt szül, az se marad a faluban. Férjhez megy, elmegy. Megnősül, elmegy. Ilyen a helyzet.

Kőmüvesféle emberem nincs valami rózsás kedvében. Mintha már most félne attól, hogy egy napon maga marad a községben, és akkor harangozó sem lesz, aki delenként a kocsmába harangoz neki. Jobban kinyitom a szemem. Az óvoda ajtaja zárva. A játékok és más értékes tárgyak lakat alatt. Roskó Hilda óvónőt áthelyezték Újfalura. Egy-négy osztályos általános iskolája sincs már a többségében szlovák lakosságú falunak. A gyermekek Verebélyre járnak iskolába.

A kultúrterem három nagy ablakszemével néz a világra. A színpadra irányított három világosító sötétséget áraszt. Mikor felépítették a háromszáz férőhelyes, öltözővel, konyhával ellátott termet, még nem számoltak a lélekszám gyors apadásával, a fiatalok elvándorlásával. Nyilvános gyűlésekét, meg a falu öregeit megtisztelő ünnepélyeket tartanak a falai között. Két éve vajki színjátszók álltak a színpadon. Néha-néha filmet is vetítenek, s nagy ritkán lagzit is ülnek itt. Legutóbb

Evetke Sándor festő és mázoló és Babos Mária elárusítónő lakodalmas népe tette vidámmá a termet. A fiatal házasok idevalósiak, itt is laknak, egyelőre nem is fognak elköltözni. A kivétel Pannon is erősiti a szabályt!

Mudry Jánossal beszélgetek a hnb irodájában. Közben arra leszek figyelmes, hogy egy szőke, középmagas, kék szemű fiatalember többször is megáll a küszöbön, és sürgetően csak annyit mond: — Tegye már fel. Jani bácsi! — A válasz minden esetben szűkszavú: — Mindjárt. — A türelmetlen fiatalember Hugyec János. Este hétkor rukkol a csehországi Jinecbe.

Mi tagadás, én is türelmetlen lennék az ő helyében. Meg hozzá hasonlóan szomorú is ha egyedül rukkolnék. Nem fordult még elő, hogy Pann csupán egyetlen katonaköteles fiatalt adott volna az országnak. Tavaly öten rukkoltak innen. „Tegye már fel. Jani bácsi!" Értem a türelmetlenségét. Zenés bevezetővel szeretné közhírré tenni a fiú, hogy számára már csak egy nap az itthoni világ, sőt annyi sem, hiszen délutánba fordult az idő.

— Búcsúzom, búcsúztatnak — pislant rám s az őt kísérő társaira Hugyec János. — Engemet egyedül...

Esztergályos a legény, két éve tanulta ki a szakmát a verebélyi szakközépiskolában. A Nagycétényi Magyar Tanítási Nyelvű Általános Iskolából került oda.

— A faluban marad, ha leszerel? — kérdem tőle a legfontosabbat.

— Én már nehezen jövök ide vissza! Nincs szórakozóhely a kocsmán kívül. Mulatság se nagyon van. Meg talán már lány sincs itt — mondja, s rövidet mosolyint hozzá, ilyen módon érezteti velem a túlzást.

— Miért mennek el a fiatalok?

— Miért? — gondolkodik el. — Hogyan is mondjam? Verebély, Marót és Nyitra nemcsak munkát ad, hanem összkomfortos lakást is. Aztán tudja, mi következik. Mindenki a kényelmet keresi. Nem buszozik szívesen. Csak azok maradnak, akiknek a szülei nagy házat építettek a faluban.

Hugyec János bátyja rokkantsági állományban van, a szívére műtötték, az öccse iskolás, szülei külön élnek. Többet nem

AZ ÖNELLÁTÁS ÉRDEKÉBEN

A losonci (Lucenec) járásban az aratást ez idén a Galsai (Holisa) Május 1 Efsz fejezte be elsőként. Sikereiért a szövetkezet már többször kapott elismerést, legutóbb pedig magas állami kitüntetést.

A losonci járásban a Galsai Május 1 Efsz a legjobb mezőgazdasági üzemek közé tartozik. A szövetkezet nemcsak növénytermesztéssel, hanem állattenyésztéssel is foglalkozik, s mint már szakembereik többször is bebizonyították, kitűnően értenek a hús- és tejtermeléshez is.

A szövetkezetesítésnek sok ismert eredmény köszönhető. Lépést tartva a korral, ifjú mérnökök, technikusok, traktoristák a tapasztalt, idősebb mezőgazdászokkal karöltve formálták falvainkat, földművesszövetkezeteinket. A fiatalok — főiskolát, középiskolát és szakiskolát végzettek — bebizonyítják, hogy felelősségteljesen végzik feladataikat,

amit a modern mezőgazdaság diktál. A főiskolát végzettek egyike Nyeste Zoltán mérnök, a Galsai Május 1 Efsz főállattenyésztője.

A hosszú gazdasági udvar bemutatása után, a lovakkal kapcsolatos terveikről beszélt.

— Most csak tíz van belőlük, de számukat növelni szeretnénk, hogy más közép-szlovákiai szövetkezeteket is el tudjuk látni igáslóval.

Olyan ötlet ez, amely a mezőgazdaság mindennapos gyakorlatában nagyon sok hasznot ígér. Sok szövetkezet hegyi terepen gazdálkodik, ahol nem mindig érvényesíthető a technika. Az igáslovat nemcsak a takarmány begyűjtésénél, hanem más munkák elvégzésénél is igénybe veszik.

Nyeste Zoltán részletesen elmondta, hogy a lovak milyen hasznos munkát végezhetnek, majd megemlítette, hogy a lótenyésztésre

vonatkozó ötletet a Banská Bystrica-i Járási Mezőgazdasági Hivatal is támogatta.

— Nem bánta meg, hogy az efsz-ben dolgozik? Lehet, hogy más mezőgazdasági intézményben talán jobb lenne önnek — kérdeztem a harmincöt éves férfitől. Kissé elgondolkodott, majd mosolyogva így válaszolt :

— Nyitrai főiskolai éveim után a Mezőgazdasági Középiskolában tanítottam Losoncon. Nem sokáig bírtam a tanárságot, felvételemet kértem valamelyik járási efsz-be. Ide, Galsára osztottak be. Bizony nem bánom, mert ez éppen olyan munka, amilyet elképzeltem. Itt jobban megvalósíthatom az elképzeléseimet. Az állattenyésztésben dolgozó szakemberekkel együtt láthatjuk, hogy a munkánk eredményes. Az itteni mezőgazdászok a legkülönfélébb istállókkal és technológiai berendezésekkel büszkélkedhetnek. Aztán itt van az édesapám. Gazdag tapasztalatai, sokéves gyakorlata, tanácsai sokban segítettek. Tudtam, hogy apám semmit nem

néz el, sőt: éppen én voltam az, akit minden értekezleten bírált, akinek felrótta a hibáit. De mindent megalapozottan. Ugyanakkor sok mindenre megtanított, ahol csak lehetett, tanácsot adott.

Nyeste Kálmán, Nyeste Zoltán édesapja szintén állattenyésztő, a Fülekkovácsi Efsz elnöke. Vele munkahelyén, a szövetkezet modern sertésistállójának közelében beszélgettem. Jelen volt Barta Dezső föállattenyésztő is.

— Tudja — mondotta a szövetkezet elnöke — mi az állattenyésztés területén két dologra összpontosítunk. Az egyik a hús, a másik a tejtermelés. Idén majdnem 600 tonna húst adunk el. Ebből 400 tonna sertés- a többi marhahús. Nem maradunk el a tervezett 2 millió 20 ezer liter tejtermeléstől, sőt a szocialista kötelezettségvállalás keretén belül 20 ezer literrel többet termelünk. Egy fejőstehén tejhozama 3450 liter. Ez jó átlag, de a takarmányállomány növelésével a tejhozam is növelhető. Az a kérdés, szá-4