A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-09 / 46. szám

LÁTOGATÓBAN CSONTOS VILMOSNÁL Csak átfutunk a vasúti átjárón és máris fékez a kocsi. Közvetlen a falu végén áll Csontos Vilmosék portája. Kikászálódom az autóból és indulok befelé. Egy kiskutya elémszalad, de nem csahol, körülszaglász és bizalommal a nyomomba szegődik. Üresen ásít az udvar a rekkenő nyárdélutáni hőségben, sehol egy lélek, csak a háziasszony virágai lángolnak. Hol lehet a ház gazdája, hol lehet Csontos Vilmos? Félek, nincs odahaza. A hátsó udvar felől azonban kaszapengés hallatszik. Ki más verhetné a kaszát, ha nem ő. Egy pillanatra jólesően fürdetem magam a gyermekkoro­mat elémvarázsló kaszapengésben, és szinte nesztelenül közelítem meg a baromfiudvart elválasztó kerítés ajtaját. Ott ül a favágó tőkén és elmerülten kalapálja a fényszipor­­kás kaszapengét. Meg akarom lepni, de jól dolgozik a költő hatodik érzéke. Felnéz, némi csodálkozás van a szemében, amely mosoly­­lyá oldódik. — Füvet kell kaszálnom az állatoknak — mondja a falun élő emberek természetessé­gével és leteszi a kaszát. Megöleljük egymást. — Hát eljöttél ?! — El. Mert régen láttalak. Most erre jár­tam, gondoltam meglátogatlak. — Jól tetted — szól kissé nazális hangján és invitál befelé. — Gyere, menjünk a szobámba. A költő dolgozószobájában jóleső hűvös fogad. Itt minden a régi, a könyvekkel meg­rakott szekrény, a csipkés terítővei leterített asztalka, a vendégváró fotelek, egy falhoz tolt kis asztalon az írógép, s mellette a papirhalmaz. A költő, bár mélyen benne jár a korban, évtizedek óta nem sokat változott. Ö is azok közé az emberek közé tartozik, akik lassan öregszenek, talán azért, mert sokat tartózko­dik a szabadban, a jó tiszta falusi levegőn mozog, dolgozik. Letelepszünk egymással szemben és én mosolyogva évödöm vele. — Nem öregszel, Vilmos. Bár a kedved úgy látom, kissé megcsappant. Igaza van a szólásmondásnak: a költők örökké fiatalok maradnak. Legyint. — E szólásmondáshoz semmi okosat nem tudok tenni. Lehet, hogy némelyik költő idő­sen is fiatalnak érzi magát. Én nem. Hetven­hat év bizony sok, nyomja az ember vállát. Még tíz esztendővel ezelőtt elfogadtam vol­na e szólásmondást. Ma már másként érzek. — A versírás sem megy úgy, mint régen? — Az talán menne. De hiányzik a nyuga­lom, a nyugodt élet. A nyugdíj utáni életet másképpen képzeltem. Még mindig nagyon sok a munka. — Mivel töltőd az időt napközben ? — A ház és környéke elég tennivalót ad nekem. Gondozom a nyulacskáimat. Van 17 család méhem. Itt a nagy kert. Enni kérnek a libuskák, tyúkok, kiscsibék, kacsák. El kell látnom őket. A feleségem sem bírja egyedül. Az egészsége is megcsappant. — Amikor megleptelek, a kaszát verted. Nekem erről a gyermekkorom jutott eszem­be, mikor a parasztok egymással versenyez­ve verték a kaszát, hol aratásra, hol meg szénakaszálásra készülődtek. — A kertünkben van egy darabka here, abból akarok lesuhintani egy kicsit. Harminc darab nyulacskám van, ök elvárják, hogy naponta friss herét kaszáljak nekik. Sokat nem kaszálok, nehogy megsorvadjon a here. így mindig frisset kapnak. Annyi herém van, hogy száríthatok nekik télire is. Fölrakom a padlásra, hogy a nyulacskáim télen is maj­szolhassanak belőle. — Jó annak, aki ilyen testközelben élhet a természettel. Különösen így, nyáron. Te reg­geltől estig hallhatod a madarak énekét, gyönyörködhetsz a fákban, virágokban. Ezért olyan sok a természetről szóló költeményed. Bizonyára gyakran megihlet a természet szépsége. — Ma már nem annyira. Fiatalabb korom­ban néha három verset is írtam naponta, most évente ha írok hármat. — Első versed is abból az érzésből fakadt, hogy elandalított a pacsirta dala. Ha jól tudom, a mezőn ültél, a barázdában, amikor megszólalt. A pacsirta volt annak a vers­nek a címe? A költő kissé elgondolkozik. Visszaidézi azt a régi szép napot, amikor a pacsirta dala megdobogtatta szívét. — Nem is tudom, milyen cime volt annak a versnek, amelyet a pacsirtáról írtam — mondja csendesen. — De megihletett en­gem, amikor dalolt fölöttem. — Ez benne van az önéletrajzodban. Add csak ide a „Gyalogutat". Vilmos megkeresi a karcsú könyvet és átnyújtja. Az ötvennegyedik oldalon megta­lálom a pacsirtás részt és halkan betűzge­­tem: „Akkor örültem, ha anyám a saját földünkre küldött dolgozni. Ilyenkor zavarta­lanul csodálhattam az elém tárulkozó mező szépségét, színpompáját, teli tüdővel szív­hattam a föld sajátos illatát, s nem győztem betelni vele ... Ilyen nap volt az is, amikor a kenderföldre küldtek szüleim répát egyelni. Senki sem volt a közelemben, mégsem érez­tem magam egyedül. Dalos pacsirta tárta fölém a szárnyát, s trillázott, csattogott az egész határ. Május volt, akácvirág illatát terelgette a lenge szellő. Soha nem érzett kábulat kerített a hatalmába, felkapott, s odaemelt a pacsirták közé, föl a magasba, hogy a dalaikat ne csupán hallhassam, ha­nem meg is értsem ... meg is tanuljam ... Kis notesz volt a zsebemben, napszámaimat szoktam belejegyezni. Észre sem vettem, hogy a barázdában ülök, s verset írok a noteszomba: Fejem fölött szépen szól a pacsirta,/ Szép az élet — ég kékjére azt írja ... Csupán e két sorára emlékszem. A notesz is rég elveszett, első versemmel együtt. A lelkem ajtaját azonban ez a kis vers nyitotta meg az utána következő többi száz előtt, s az a pacsirtadal zendül fel ma is a sorok között... vagy tán annak foszlányait visszhangozza a lelkem?" Csönd szakad közénk néhány pillanatra. Mintha azt várnánk, megszólal az a régi pacsirta. Én szólalok meg helyette: — Azt gondolom, még ma is megindít téged a madár dala, a virágnyílás vagy a gyümölcsérés. Nyomot hagy a telkedben és ebből vers születik. Vers a természetről. Vilmos arca elkomorodik. — Erről a pacsirtaszóról eszembe jut, hogy az utóbbi években egyre kevesebb pacsirta dalol. Már írtam is erről egy verset, de nem küldtem sehova. Megírtam benne, hogy a vegyszerek megtizedelik madarainkat meg nyuszikáinkat. Sok a vegyszer a mezön. Elhallgatunk. Aztán újra fölveszem a be­széd fonalát. — Kanyarodjunk vissza a költészethez. Mikor hozod össze új verseskötetedet? Legyint. — Ez már nagyon kilátástalan. Még a gondolata is. — Miért? — Mert nekem már annyi sincs hátra, hogy megírjak egy kötetre való verset. Aztán a versírással úgy van az ember, hogy nem akarja önmagát ismételgetni. Én talán már mindent megírtam ... Bár, hogyha kicsit nyugodtabb életkörülmények következnek a jövőben, talán ... talán ... — Több biztatás kellene? — Nem is a biztatás hiányzik. A nyugalom. — Mi ez a vaskos kéziratosomé itt, az írógéped mellett? — Ez az új Gyalogút. Mert átdolgoztam az első kiadást. — Miért dolgoztad át? — Tudod, hogy sokat járok író—olvasó találkozókra. A múltkoriban az ország keleti felében voltam. Elbeszélgettem olvasóimmal és kiderült, hogy a Gyalogútról nem is hallot­tak. Nem is tudták, hogy ilyen könyvem van. Akkor jutott eszembe, érdemesebb volna egy újabb, bővített Gyalogutat kiadni. Hoz­záláttam a könyv átírásához, kibővítéséhez. Át is adtam a kiadónak a bővített kéziratot. Azzal kaptam vissza, hogy túl privatizált. Most újabb biztatást kaptam tőlük: dolgoz­zam át. Megpróbálom harmadszor is átdol­gozni. — Hogyan értékeled az író—olvasó talál­kozókat? Milyenek a benyomásaid? — Szeretem ezeket az összejöveteleket. Mondhatom, nekem még nem volt sikertelen találkozóm. Ezeket a találkozókat sohasem unnám meg. Ha tehettem, el is mentem mindegyikre. Bár azt is meg kell vallanom, hogy az utóbbi időben nem utaztam el mindenhová, nem vállalhattam mindegyiket. Túl a hetvenötödik éven fáradtabb az ember, nincs már olyan kedve a kiruccanásokra, mint régebben. — Te vagy nálunk a legnépszerűbb költő. Különösen faluhelyen becsülnek és szeret­nek. Kissé meglepődik, mosoly fut át az arcán. — Így ezt nem állíthatod. De annyi bizo­nyos, hogy falusi olvasóimnak tetszenek a verseim. Ez megnyugtat és kielégít. Ilyenkor eszembe jut, jó lenne még tíz évvel fiata­­labbnak lenni. — Most hetvenhat éves vagy. Sok tapasz­talatot szereztél. Hogyan tekintesz vissza életedre? — Nyugodt szívvel mondhatom, nem is reméltem annyit az élettől, amennyit adott. Ez így igaz. — Szóval nem mondhatod, hogy boldog­talan és elégedetlen vagy. — Nem mondhatom. Erről szó sem lehet. Nyugodt vagyok és elégedett. Igaz, nagy igényeim sohasem voltak. Káprázatos terve­im sem. Annyit azonban megkaptam az élettől, hogy nyugodt szívvel gondoljak visz­­sza az elmúlt időkre. Különösen az utóbbi évtizedekre. — A költészetben elérted azt, amit akar­tál? A költő hevesen válaszolja: — A költészetben többet szerettem volna elérni. Az utóbbi évek nem azt hozták, amit reméltem. Egy kicsit összegubancolódott az életem. Olyan események jöttek közbe, ame­lyek gátoltak írói tevékenységemben. Családi körülmények és egyebek. Erről nem szeret­nék beszélni. De bízom benne, hogy az a néhány év, amely hátra van, többet fog adni. Elsősorban több nyugalmat. Azt is megenge­di, hogy többször kézbevehessem a tolia­mat ... Remélem, így lesz ... — Azért így is írtál néhány verset. Biztosan van a fiókodban. A költő papírköteget vesz a kezébe, ide­­oda forgatja a lapokat, elmerülten keresgél. — Ezt mostanában írtam — nyújtja felém az egyik lapot. Majd a többit. Öt-hat vers fekszik előttem gondosan legépelve. A ver­sek hangulata elégikus. Nagy lelki panaszról tudósítanak. „Ahogy a napok múlnak,/ A színek megfakúlnak" — kezdődik az egyik. „Szavam sincs már, csalogató,/ Tüzem sin­csen csókra való" — folytatódik a másik. A többiben is a lemondás, az emlékezés, a búcsúzás kap hangot. A költő nem néz többé a jövő felé. Hajaj, az öregségnek megvannak a maga gyötrelmei. Szóvá teszi, milyen kevés verse jelent meg a lapokban az utóbbi időben. Van egy füzete, amelybe gondosan bejegyzi, hol s mikor jött le verse. Most azt forgatja, de bizony ebben az esztendőben kevés a bejegyzés. Közben bekukkant az ajtón a költő szom­szédban lakó asszonylánya és nagylány uno­kája. Hiába szabadkozom, asztalt terítenek, enni-és innivalót hoznak. A költő felesége is ilyen vendégszerető, de most a mezőn van, nem tudja, hogy vendég érkezett. Csöndesen beszélgetünk a terített asztal mellett. Kintről beszüremlik a falu hangja, libagágogás, madárcsicsergés, kutyaugatás. Zalaba népe dolgozik, izzad a mezön. Ez a dolgos nép adta a költő kezébe a tollat, ez dajkálja őt ma is szeretetével, ragaszkodásá­val. DÉNES GYÖRGY Fotó: Készé!i 10

Next

/
Thumbnails
Contents