A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-02 / 45. szám
igazi bőr utazótáskára. Ha esik az eső, átázik, mondta. Olcsóbb bőröndöt már el se tudnék képzelni, ha madzaggal átkötözöd, és lyukakat fúrsz bele, akár csirkéket is szállíthatsz benne. Megsértődtem, de elismertem, hogy nem elegáns, és nem nagyon „illik" hozzám. Mégis boldog voltam mert csak húsz koronába került, és ez volt az első saját bőröndöm. Elképzeltem, ahogy utazom vele, végre egyedül, igazi felnőttként. Aztán a pardubicei vegyi üzemben, ahol idénymunkásként dolgoztam, belülről különböző gyógyszerek címkéivel tapétáztam ki. Néhány vékony verseskötetet hordoztam benne, amelyeket a pardubicei korzó végén, a Zöld-torony alatti antikváriumban vettem.) A bőrönd tartalma ki volt szórva a padlóra, a pókhálók és a matracból kihullott pelyhek közé, a bőrönd meg eltűnt a fehér varrattal együtt. Kihúztam a halom színházi programot az ágy alól a szőnyegre, és tanácstalanul felálltam. Kinyitottam a szekrényajtót, a nyári öltöny ott lógott a fogason, az ingek, szvetterek, pizsamák ott voltak szépen összehajtva, érintetlenül, semmi sem hiányzott. A borotválkozó eszköz, fogkefe, gramofon, körülbelül nyolc lemezzel, az olasz nyelvkönyv, minden ott volt a helyén. Zalmannak nem volt semmije, nem borotválkozott, egy fekete gyapjúszvetterben járt, alatta meg kék-fehér csíkos tengerésztrikót hordott, a szvettert éjszakára levetette, trikóban aludt meg a sárga csíkos alsónadrágban. Néha kimosta a zokniját, de sohasem volt büdös, azt állította, hogy minden, szerdán ötkor egy társasággal a Szláv-szigeti szaunába jár, nyilván nem hazudott, a piszkos körmein kívül elég tisztának látszott. A könyvespolcon meggyújtottam a lámpát, a sárga fény az íróasztalra hullt, ahol tanulni szoktam. A könyvszekrényre tekintettem. Néhány polc teljesen üres volt. Az üres sorok feketén tátongtak. A négykötetes új értelmező kéziszótár sárga borítói kajánul néztek rám. Megfogtam az egyiket, összélapult. A polcon csak a borítólapok voltak. Csak a borítólapok! Egymás mellé sorakoztatva egy pillanatig megtévesztettek, azt hittem, a könyveim is megmaradtak. Zalman minden új könyvet szépen kivetköztetett, csak a színes boritokat hagyta meg nekem. De hová vitte a könyveket? Természetesen eladni. Hirtelenjében nem tudtam, mit tegyek. Hát így vagyunk. A bőröndökben elhordta az egész könyvtáramat. Pont azt vitte el, ami a legényszobámban a legértékesebb volt. Eladta a könyveket. De hol? Hol csavarog a négy degeszre tömött nehéz bőrönddel? Melyik bokorban rejtetfe el Brehm Az állatok világa című könyvét, Novotny Cseh történelmét, a Világatlaszt, A csillagos égbolt térképét? Vagy talán a pályaudvari megőrzőbe vitte a bőröndöket? Taktikusan vár? Az ismerőseim telefonszámát kerestem. Ki ismerte még azt a fiút? Kiszaladtam a kivilágított villa elé ... A telefonfülke előtt eszembe jutott, hogy a rendőrséget is felhívhatnám. De mi van akkor, ha a könyvekkel telitömött bőröndök valamelyik közös ismerősünk előszobájában várnak rám?! Biztosan lebeszélik róla, hogy eladja. Csak nem lopod meg a barátunkat, akinek szintúgy nincs semmije. Mindössze annyit keres, ami a tanulmányaira meg a szórakozásra elég, ráadásul a heveröjét is felajánlotta neked, hogy legyen hová lehajtani a fejed. Mindezt Hrabé közbenjárására, hangsúlyozzák. Disznó alak lennél. És te nem akarsz disznó alak lenni. Festeni szeretnél, tehetséges vagy. A könyveket viszszaviszed, mintha semmi sem történt volna. (folytatjuk) SZOVJET KÖLTŐK VERSEI, TOBIAS GUTTARI A karéliai föld De szép is az északi föld, ha a táj felfénylik a régvárt nyárban, ha szétfoly a fákon az esti homály, és csend lesz a földön, a nap tovaszáll megfürdik a tó aranyában. Majd nyúlnak az árnyak, elalszik a rét, és lopva bevonja a viz tükörét, figyelve dalomra, az este. Erdő koszorúzza a kék Onyegát, zúg ősi fenyők koronája, a vad vízeséstől reszket a gát. A nyír a fenyőnek súgja dalát és zümmög a szél szava rája. A víz hegyeink közt messze szalad, lágyan veri vissza a dombsorokat hajlékony, opálszínü teste. Rajt', reggel ezüst, puha kelme lebeg, nappal patyo/atszínü fátyol, rácsillan a nap. vele összenevet, s még langyos a szél nagy, messze hegyek és déli vizek sugarától. Itt dombok ölén, üde lombok alatt, hol csobban a víz s puha fény simogat, most ittmaradok, pihenőre. A fenyves, a fü üde selyme de szép! Hol eddig a szél vihorászott, ott vígan arat ma a gyorskezű nép, itt csattog a fejsze, ott kattog a gép, és hullnak a drága kalászok. Itt berreg a traktor, szántanak ott, itt harcba vonulnak a hős csapatok, s reszketnek a lombhajú erdők. Nemrég ez a fenyves, a dús koronák felnyögtek a szörnyű viharban, s a tűzbe, a fagyba lehullt a virág, és csillagokat viselő katonák hullottak el erre a harcban. Itthagytuk e dombokat, ifjúi vér, sok hős, rövid élet volt érte a bér, de győztesen értük el ismét. És drágább százszor azóta. Csodás ez a föld, mikor így betekintem. Együtt ver a szív meg a gépkopogás, a traktorok hangja, a vízcsobogás, miénk ma e földön minden. Tán vad s keserű idegennek e táj, de hű szívem éneke csak neki száll, csak néki ontja a kincsét. JEVGENYIJ VINOKUROV két verse Orosz fiúk Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben, padlás- meg pincezugban, szerteszét, sihederek suttogtak lelkesülten. Oroszországról járta a beszéd. Orosz fiúk! M Ok rázták meg kéményén a világot tíz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat... S mint amikor diákkamrákban laktak és félhomályban bújtak könyveket — az igazság után tovább kutattak, mikor kezükben kard fényeskedett. Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta lángok között. Ki fogságba esett: a fal előtt, szemét el sem takarva nézett a golyóval farkasszemet, szőkén, a tiszta hit lángjában égve, megállt. Mikor sisakját vette le, a rámeredő revolver csövébe bámult szeme, még álmokkal tele. Jégcsapon fénycsillám — Hogyan, mi módon lesz valaki költő? — kérdeztem rég, gyermek-kíváncsian. Dagá/yos, ünnepi, szót szóba öltő magyarázatba kezdtek: — Hát, fiam, tedd ezt meg ezt. így s így csináld a dolgot. Tanulj. Olvasni ezt ajánlhatom... — A sok tanácstól a fejem zsibongott! Aztán. ahogy kiléptem egy napon, az újságbódén, tündér-gyönyörűén, egy jégcsapon fénycsillám reszketett, de úgy, hogy minden tanácsra fütyültem, s gyorsan megírtam első versemet. (Rab Zsuzsa fordításai) ALEKSZEJ SZURKOV Emlék, hajnali óra Emlék, hajnali óra. Tömeg áradt szembe velünk szakadatlan. Roskadt néne gidát vezetett, lányka ölelt hitvány cserepet, vézna virágot a vézna karokban. Mögöttük a város, az éj, iszonyat, bombatüzek falták nyomukat. (Székely Magda fordítása) 15
