A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-26 / 44. szám
„HEL YRÜL-HEL YRE RÖPKÖD GONDOLA TOM” Mielőtt a tulajdonképpeni eseményről szólnék, el kell mondanom a körülbelül 1 800 lakosú Vágkirályfáról (Kráíová nad Váhom), hogy kétszer jártam ott író-olvasó találkozón, s beszélgetés közben feljegyeztem egyet és mást a mátyusföldi községről. Múltjáról például azt írtam a füzetembe, hogy a Vág hajdan úgy szelte ketté Vágkirályfát, mint kés az almát. így lett a partján két település: Vágkirályfa és Vághosszúfalu. A régi falukban olyannyira kanyargó« a folyó, hogy a tutaj majd egy álló napig haladt át a községen. Akkor negyvenöt malma volt Vágkirályfának. A munkáshatalom győzelme után azonban nagy vízierőműveket építettek a folyóra. Lehetetlenné tették a molnárkodást. Az ősi családi nevekből is lejegyeztem néhányat. Pozsonyi, Tóth, Bergendi, Benes, Papp, Molnár. A Vincze is ősi név, de már kihalóban van. Vincze Lajos élteti még, aki szűk családi és baráti körben ünnepelte nemrégen az aranylakodalmát. Hetvenhárom éves az ember, s hatvannyolc a felesége. Ottani gyökérnek mind a ketten. Takaros udvarukban és a szobákban vígság, jókedv, a terített asztalok körül lakoma. A gyermekek, az unokák, a dédunokák, a szűkebb rokonság és baráti kör nevében a negyvennyolc esztendős Józsi fia köszönti meleg szavakkal a szülőket. Míg a köszöntés és a gratuláció folyik, az aranylakodalmas „vőlegényt" nézem, talpig fekete öltözékében. Haját letarolta már az elmúlt idők vihara, de talán inkább kínja, gondja. Tekintetében és az arcvonásában jó értelmű konokság feszül, amelyet céltudatosságnak is nevezhetnék. A Vág partján nevelkedő ember hamar megtanulja, hogy a víz felszínén kell maradnia mindenáron. Ne szippantsa be a mélység. Az élettel is így van valahogy. De ne én találgassam, az ünnepelt Vincze Lajos valljon színt. Rendhagyó módon indul közöttünk a beszélgetés. A felesége is ott ül mellette, ahogy egész életében is szorosan mellette állt. Magam sem tudom, miért, de arra vagyok elsősorban kíváncsi, hogy Lajos bácsi ismeri-e Petőfi Sándor Szülőföldemen című versét. — Hogyne ismerném — mondja, s a felesége szelíden mosolyog. Aztán hirtelen összehúzza a szemöldökét, emlékezik, mi jut eszébe a versről, amit még elemi iskolában Tóth József vagy Janics Alajos keze alatt tanult. Két sor bukkan fel tudatának a mélységeiből. „Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom". Még a versszak két utolsó sorát is elzengi: „minden régi kedves helyet bejár... Cserebogár, sárga cserebogár!" — Megszépül az emlék, mire az ember az aranylakodalmához érkezik? — nézek várakozóan Lajos bácsira. — Az ember szívesebben emlékezik a jóra, de a rosszat se tudja felejteni. Az iskolában végig jeles tanuló voltam, a szüleim azonban nem tudtak taníttatni. Nem volt tehetségük hozzá — mondja, és aztán árad belőle az emlékezés. És az áradásában is kapkodó emlékezés közben mintha azon tűnődne, hová, merre is röpködjön a gondolata > A házasságát idézze fel? Korán nősült, huszonhárom éves korában, mert az édesanyja meghalt. Vagy Terezinre emlékezzen, ahol a katonaidejét töltötte és az első cseh szavakat megtanulta? Vagy az apja mellé szelídült szegény törpebirtokos mivoltáról beszéljen, amikor a lehetetlent akarták kicsikarni a termőföldből? Vagy a negyvenes évek keleti frontját említse, ahol az élete forgott kockán? Negyvenöt szeptemberében meghalt az apja is, s négy részre szakadt a törpebirtok. Vincze Lajos megvette a testvéreitől az öreg házat, és az ötvenes években átalakíttatta. A kőműveseket megfizette, az ácsmunkát maga végezte. Ácsok mellett dolgozott a háború után. S az öreg házból utcára néző nagy ablakos, háromszoba-konyhás, fürdőszobás lakás lett. A kevéske föld azonban nem sokat termett. Hiába ért el búzából mindenkiénél magasabb hektárhozamot. Értett az idő szavából, s amikor lehetett, beadta a földet a szövetkezetbe. Elment dolgozni a bratislavai Dimitrov üzembe. Kellett nagyon a pénz a fia taníttatására. Vincze Lajos nyolc esztendeig megbecsült, jó munkása volt a Dimitrov üzemnek. Amikor véglegesen haza akart menni a szövetkezetbe, nem engedték el; áthelyezték Vágsellyére (Safa) a Dusloba, szülőfaluja közvetlen szomszédságába, ahonnan már gyalog is hazasétálhatott. Egyik lábával a gyárban, másik lábával a szövetkezeti földeken, 1971-ig, nyugdíjba vonulásáig így telt az élete. — Nyugodt, jó ember volt mindig az uram — szólal meg mellette a felesége. — Meg dolgos. A szövetkezet szőlészetébe még most is eljár. Becsülik a munkáját és a szorgalmát. Nemrégen pajtát csinált a szőlőben, hogy legyen hová beállni éjszakára a megrakott pótkocsival. Ilyen ember. Vincze Lajos úgy tesz, mintha nem figyelne a felesége szavaira. Egészen váratlanul szűri bele a nótás hangulatba az életről vallott bölcsességét. — Nem az az érdekes, hogy élünk, hanem hogy hogyan élünk! — Maga hogyan élt? — Hamar megismertem a nyomorúságot. Most szeretnék fiatal lenni! De sokat tudnék dolgozni! De sok pénzt tudnék keresni! — Van-e nótája? — Nincs — mondja, és elkomorodik az arca. — Ellopták a keserves emlékek. Az idősebb, lányom tízéves korában meghalt diftériában. Józsi fiam feleségé szintén meghalt. Hét évig betegeskedett. Kisebb lányunk férjét, a Marikáét, halálra gázolta az autó. Özvegyen maradt alig harmincévesen. A galántai kórházban dolgozik. Elhiszi most már, hogy nincs nótám? — S a család mit jelent? A feleségére pislant. Ő feleljen. — Mindent — mondja szűkszavúan az asszony. Aztán ebbe az egyetlen szóba sűríti bele a családi örömöket. Hogy Józsi fiuk egyetemet végzett, doktori és kandidátusi címet szerzett, s közmegbecsüléssel járó munkakört tölt be. Hogy a tizenöt évvel később született Marikájuk egészségügyi szakközépiskolában érettségizett. S a Józsi után való idősebb unokájuk építészmérnök, a fiatalabb közgazdasági szakközépiskolában tanult. A további unokák és dédunokák *iég kicsik, nem beszél róluk. — S a szülői szeretet ? — A szülő ragaszkodóan és önfeláldozóan szeret, míg él, segíti a gyerekeit mindenben. Jóban, rosszban szilárdan áll mellettük — mondja Vincze Lajosné. — És a szülő visszakapja a szeretetet? — Úgy érezzük, hogy igen. Amikor csak tehetik, jönnek. Elhalmoznak a szeretetükkel és a figyelmességükkel! — Jönnek és mennek, mi meg várjuk és a kapuig kísérjük őket — mondja Vincze Lajos. — Az érkezésük öröm, a távozásuk szomorúság. Józsi fiunk megint hamarosan jön, pedig ő lakik legmesszebb. Segít leszedni a szőlőt. Némelyik fürt talán már egy kilónál is többet nyom. Mindig együtt szüretelek a fiammal... Családi ünnep ide, családi ünnep oda, az aranylakodalmas „vőlegény" már a tennivalóra gondol. A semmittevésben látja az ember legnagyobb ellenségét. Vagy Petőfi már említett versének a további soraira: „Vályúhoz mék, lovam inni kíván. Megitattam, gyi lovam, gyi Betyát..." Közben egyre hangosabb a nótás kedv. Mintha az este szárnyain repülne a dal. Kanyarogva, visszatérve, mint a hajdani szabályozatlan Vág. — Ha így emelkedik tovább a hangulat, újra vakoltathatja a mennyezetet! — mondom tréfásan Lajos bácsinak. Ő azonban már nem szól, csak mosolyog, aztán maga is belemerül a nótázásba. MÁCS JÓZSEF Fotó: Prandl BNV — 1984 Ebben az esztendőben figyelemre méltó jubileumhoz érkezett a nemzetközi vásárok éves menetrendjének egyik legrangosabb rendezvénye: a Budapesti Nemzetközi Vásár. Szeptember derekán ismét benépesült a kőbányai vásárváros, és a csarnokokban, a szabadterületen s az utak mentén is mindenütt helyére kerültek a kiállítási tárgyak, hogy a közönség immáron nyolcvanadik alkalommal tekinthesse meg a közszemlére állított fogyasztási javakat — alkalmat adva egyúttal az összehasonlításra, az üzletkötésre. Röviddel kapuzárás előtt, a tíz napig tartó vásári forgatag utolsó napján, a Budapesten akkreditált és a vásárra érkezett külföldi, illetve a hazai hírlapíróknak adott tájékoztatásában Schriffert Ferenc, a BNV igazgatója leszögezte: — Az őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron szerepelt negyven ország több mint kétezer kiállítójának érdeme, hogy ezúttal minden korábbinál nagyobb, gazdagabb és érdekesebb választékot kínált a pavilonok és a kisebb kiállítótermek mindegyike. A vásár tematikai anyagának összeállítását elsősorban a tervszerűség jellemezte, ami összhangban állt mind a magyarországi, mind a vendégként érkezett kiállítók gazdasági és kereskedelmi terveivel; a piac igényeivel. A közszemlére került árucsoportok főként azokból a fogyasztási cikkekből tevődtek össze, amelyek iránt a 80. BNV-n képviselt országok többségében fokozott árucsereforgalmi érdeklődés mutatkozik. Szó ami szó, az ezernyi látnivaló és a választék gazdagsága valóban zavarba hozta a szemlélődőt: ki mit nézzen meg hamarabb; ki hol kezdje a sort? ... Persze, végül is mindenki megtalálta, ami a leginkább érdekelte. A vásárváros 36 hektáros területének kiállítási termeiben ott sorakoztak a textil-, bőr- s ruházati termékek, a bútoripar és a lakástextil újdonságai, a lakberendezés cikkei, a háztartási vegyipar, a papíripar, a kozmetika újdonságai, különböző kempingfelszerelések, ajándéktárgyak, barkácskellékek, játékok, oktatási eszközök és sok-sok egyéb közszükségleti cikk. Ám hogy ne csupán a szemnek meg a fülnek akadjon dolga, hanem a szájnak meg az orrnak is, hát az ínycsiklandó illatok pavilonjában ott sorakoztak a gusztusosnál gusztusosabb élelmiszeripari termékek. A prospektusokra vadászó gyerekek, de a motorizmus iránt érdeklődő felnőttek is szinte elárasztották a járműipar bemutatóinak környékét. A kiállítási terület egy különösen nagy szektorát ugyanis csillogó kerékpárok és motorok, divatos színű gépkocsik foglalták le — közöttük több száz négyzetméteren a szocialista országok rohamosan fejlődő járműiparának újdonságai. „Olyan ez a szabadtéri autószalon, mintta egy mozdulatlan autóverseny szemlélői lennénk!" — jegyezte meg az AVTOEXPORT kirendeltségének irodájában Grigorij Vascsenko, a vásárra látogató szovjet 12
