A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-10-19 / 43. szám

Reggeli napfényben fürdik Via Aurélia, a régi római hadiút, amelyen egykor a császárok katonái vonultak Hispánia földjére. Elragadóan szép tájon, sziklás hegyoldalban, a Ligur-tenger partján kanyarog ez az út. Lent fehér tarajos hullámokkal játszik a mediterrán szél, s a tengerre néző meredek teraszokon sokszínű virágok és olivaerdők álmodnak.

A régi rómaiak idején harci szekerek zaja verte fel a csendet, ma gyorsan suhanó gépkocsik száguldanak San Remo és Ventimiglia felé, illetve ellenkező irányba, Genovába, Olaszország legnagyobb földközi-tengeri kikötőjébe. A völgy néhol összeszűkül, máshol kitárul a napsütötte lagúnákra, ahol az azúrkék tenger hullámai megpihennek az öbölben.

Előttem a tengerparton Laiguélia ébredezik, ez a valaha halászok lakta és tengeri kalózoktól gyakran zaklatott kisváros, mely ma vonzó idegenforgalmi központ. Az álmából ébredező utcán a zöldséges éppen most rakja ki boltja elé a sokféle színben virító gyümölcsöt, vérvörös paradicsomot, aranysárga paprikát s ki tudja még hányféle mediterrán csemegét, amelyet nem is ismerek. Arrébb, ahol a városka régi utcái a tenger felé vezető sikátorba szűkülnek, frissen fogott halat, csörrenő-koppanó tengeri kagylót terítenek a pultra a halászok a bevásárló háziasszonyok elé. Szeretem ezeket a különös varázsú nyári reggeleket, amikor kristálytiszta a levegő, s minden olyan üde. A tenger sós illata átlebben a hosszú kanyargós utcán, amely hol összeszűkül, hol pedig kis térré terebélyesedik, ahol cukrászdák és eszpresszók csalogatják, színes napernyői alá a nézelődőket. Végig az utca mindkét oldalán üzletek sorakoznak csillogó-villogó kirakataikkal.

A szálloda éttermében már megterítettek a reggelihez. Tejeskávé, ropogós péksütemény és vaj mellett tűnődöm, hogy miért ilyen kevés itt a vendég. De erre majd később kapok választ.

Reggeli után a szobámmal ismerkedem, az erkélyről látom az utcát, jobbra a zöldellő hegyoldalt. Az erkélyemre leanderbokor rózsaszínű virága hajlik. Ez a virág sok más élénkpiros futórózsával együtt elborítja a kerteket, szegélyezi az utakat és tengerparti sétányokat, sok helyen bokrokká, fákká terebélyesedve felkúszik a hegyoldalba a meredek sziklák közé. Ez a part San Reméig és ezen túl is Európa egyik leggazdagabb virágtermő és -exportáló helye, innen a tengermellék „virágpart" megnevezése is.

A hőmérő már nekirugaszkodott a 30 C foknak, s ilyenkor lehúzzák a redőnyöket és mindenki kimegy a tengerpartra, ahol a víz felől áramló szél mérsékli a rekkenő hőséget.

Az élelmes vállalkozók bekerítik a tengerpartot és beléptidíjat szednek. Oly nagy lendülettel fogtak hozzá, hogy ha lehetne, bekerítenék a napot is. A nyugágy és napernyő használatáért külön kell fizetni. A kék, piros, citromsárga nyugágyak és napernyők hosszú sora kilométereken át tarkítja a tengerpartot, amíg a szem ellát, talán egészen le az olasz csizma csücskéig a túloldalon pedig az Adrián föl Velencéig. A nyugágyak partfelőli első sora a legdrágább, a hátrább levő következő sorok fokozatosan olcsóbbak.

Legszebb a kilátás a strand-presszó teraszáról, ahol egyedüli vendégként ülök, és maga a tulajdonos szolgál fel. Amint elémteszi a feketét, megjegyzem:

— Ma ugye nincs nagy forgalom?

— Nézzen körül uram, — válaszolja olasz temperamentummal — üresek a nyugágyaim, üres a presszóm, konganak a

•SS SSS atalmas, kivilágított színpad; SSS*ÍSS nagyobb, sötét nézőtér. A SSSSSSS bratislavai Művelődés és Pihenés SSS S£S Park nagytermének széksoraiban ••• ••• nagyjából ezren foglalnak helyet. A színpadon sötét ruhába öltözött, magas, vékony fiatalember. Teljesen egyedül van, a színpad csupasz, csak legelöl, a rendezői jobbon van egy kisasztalkán néhány rekvizit. A fiatalember belenyúl a levegőbe, s ekkor kezében feltűnik egy karácsonyfadísz nagyságú, csillogó gömb. Most megfordítja a kezét. Mikor visszafordítja, másik kezében is feltűnik egy ugyanolyan gömb. Úgyszólván a semmiből. A fekete ruha előtt mindkettő élesen csillog a fényszórók kereszttüzében. A nézőtéren várakozásteli csönd. Újabb mozdulat: máris ott a harmadik, majd pár másodperc múlva a negyedik is. A közönség mintha felszisszenne, többen tapsolni kezdenek. Két-két gömb van már a fiatalember két kezében, józan belátás szerint itt kell véget érnie a produkciónak; többnek már nincs helye. A fiatalember azonban még egy mozdulatot tesz, s az egyre erősödő taps egy pillanatra alábbhagy. Két kitárt ujjú kezét ugyanis keresztbe fordítja, s a hüvelykujjak közti térben felvillan az ötödik gömb is. Most meghajol, és a taps minden eddiginél erősebben tör föl.

Egy kis dohányzóasztal két oldalán ülünk. A fiatalemberen farmer, színes ing. Diplomatakofferéből egy egész pakli kártyát vesz elő. Meg lehet nézni, közönséges kártya, minden lap benne van.

— Tessék, keverje meg, azután tegye a háta mögé és ott emelje el — mondja. — Most tegyen egy lapot a bal zsebébe, egyet a jobba, akár meg se kell néznie, milyenek ... Úgy, köszönöm ... Kérem vissza a csomagot.

Anélkül, hogy megnézné a visszaadott kártyát, lazán keverint rajta egyet, és szinte hangsúly nélkül mondja:

— Na, akkor adja ide a bal zsebéből... a pikk tízest, a jobból... a tere nyolcast! ...

Nem tévedett, és az ember hátán a hideg futkos, hiszen még aki zsebretette a lapot, az sem tudja milyen! Még tart a döbbenet csendje, amikor újra rám néz:

— Hol is hagytuk abba a beszélgetést ?

— Még csak a kezdet kezdetén tartottunk.

— Akkor onnan folytatnám. Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor szüleim egyik ismerőse mutatott nekem néhány dolgot: tárgyeltüntetést, áthelyezést, meg ehhez hasonlókat. Nagyon megtetszettek nekem ezek az egyszerű, kis mutatványok, hamarosan el is sajátítottam, meg is tanultam néhányat. A bűvészeinek ezt az ágát manipulációnak hívják.

— Ezek szerint a bűvészeinek más ágai is vannak ?

— Természetesen. Ezek közé tartozik az illúzió, az apró tárgyakkal való bűvészkedés. azaz a mikromágia, továbbá a komikus bűvészet, a mentális bűvészet. Lehet hogy elfogultnak látszom, de szerintem a bűvészet legnehezebb műfaja a manipuláció.

— Miért?

— Mert néhány apró kelléken, tehát két-három rekviziten kívül semmit sem használunk, csak a kezünket és az ügyességünket.

— Általában hogyan csinálják a bűvészmutatványokat?

— Mágia, gondolatátvitel, szuggesztív képességek, — feleli halálosan komolyan, aztán jóízűen elneveti magát. — Persze, hogy trükk. Sőt! Nagyon jó trükk valamennyi sikerszám ... Elsősorban érzék, alkalmasság, belső megfelelés kell az előadásukhoz. De önmagában még ez is ke-