A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-19 / 43. szám
VAJKAI MIKLÓS: MÁSNAPOS VÁROS Nagy terek, tiszta síkságok, a láthatárig elnyúló, szinte áttetsző tájakon mozognak Vajkai Miklós novellabeli lényei. Olvasás közben úgy érzékeltem ezt a szinte növényi tisztaságú környezetet, mint egy óriási akvárium életét. A mozgás faltól-falig terjed, de úgy, hogy aki ebben a közegben mozog, az akvárium falát meg sem érinti. Mintha a kinti világhoz semmi közük nem volna, sőt, mintha nem is tudnának arról, hogy az üvegfal mögött is működik egy társadalom. Mindezen túl Vajkai Miklós ebben a közegben képes olyan légkört teremteni, hogy olvasóként valamiféle időn kívüliséget érzékelek. Mintha a novellabeli embereknek nem volna saját koruk, saját történelmi idejük. Léteznek ebben az akváriumi környezetben, lebegnek, mozognak, táplálkoznak, szeretkeznek, keresnek valami megfoghatatlant, valamit, ami fontos talán, de végül mégsem fontos annyira, hogy ezért küzdeni is érdemes volna. Látszólag otthon vannak, de az otthon, a szőkébb környezet nyomasztja őket, másféle nyugalomra, másféle békére vágynak, de ez a másféle sohasem fogalmazódik meg konkrétumként. Ezen túl Vajkai Miklós hőseinek gyakorlatilag mindenük megvan. Általában jó lakásban — olykor kastélyszerű épületekben — élnek; van ételük, italuk, szeretőik, személykocsijuk, némely elbeszélésben még amolyan titokzatos kiszolgálószemélyzetük is. Ha úgy tetszik kirándulnak, utaznak, nyaralnak, s közben semmit sem tesznek, pontosabban : belefognak valamibe, de aztán — Vajkai (Nagy) Miklós 1950-ben született Vajkán (Vojka nad Dunajom). Az általános iskola befejezése után kitanulta a pékmesterséget és egy pékségben dolgozott. Később a Slovnaft n. v. alkalmazottja lett. Jelenleg Somorján (Samorín) él és a Hydrostav n. v. dolgozója. Első novelláskötete (A másnapos város) 1982-ben, a második fVeszteglők) a közelmúltban látott napvilágot. mert értelmetlennek vélik a befejezést — abba is hagyják a megkezdett munkát. Holott tudják, hogy „mindennel megbarátkozhat az ember, csupán a sivár, lassú pusztulással nem." Ennek ellenére, e tudás birtokában mégsem cselekszik azt, ami a „lassú pusztulás" ellen az egyetlen esélyt jelentheti a számukra. Tudva elfogadják azt, ami ellen minden erejükkel küzdeni kellene. így, ha az életükre kérdezünk rá, azt a feleletet kapjuk, hogy: „Élhető volt." S ha azt kérdezzük: ha választhatnának, mit választanának, így felelnek: „A boldog elmúlást...", miként A harmadik kakasszó után című novella alázatos parasztembere, mielőtt „paraszthoz méltón eltűnt volna." A többivel szemben ez a Vajkai írás az, amely — szerintem — egyetlen konkrét történelmi helyzethez kapcsolható, mégpedig a háborús évekhez. A többi írásban ilyen szempontból az idő, a kor nem, vagy csak hozzávetőlegesen identifikálható; ami történik, vagy ami nem történik meg, az a mindenkori jelen. Sőt, a kötet szerintem egyik legfigyelemreméltóbb írásában, A férfi-ben, nem egészen másfél oldalnyi szövegben, szinte több ezer év sűrűsödik össze, amelybe- „Az istenek is, akár a halandók, egy idő után elsápadtak, és mint a tűzfogta papirusztekercsek, elomolottak ..." De a novellabeli férfi nem állhat meg. „Vissza se fordulhat. Az ő rendeltetése, hogy bejárja a Várost", amelynek vendéglőjében a fogadóstól megtudja, hogy három gonosztevőt keresztre feszítettek, de hogy közülük egy talán nem is gonosztevő, hanem, olyanféle különc, mint egykor Prométheusz volt... Aztán a férfi egy ezüstöt dob az asztalra, és „folytatja az útját", míg el nem ér egy másik fogadóba, ahol ismét ő az egyetlen vendég, s ahol a fogadós újabb latrokról és különcökről mesél.. . Járunk körbe-körbe, mint az egykori nyomtató ló: sorsunk kiméretett. Pressvár, Gunyárd és a többi „másnapos" helység, ahol „jelen vagyok", úgy a miénk, hogy alig van közünk egymáshoz, mintha mindazt, amit megéltünk — álmodtuk volna csupán, de úgy, hogy az értelmünkkel is A harmadik kakasszó után Mielőtt fölébresztette volna, megnézte a parasztember gyűrött és konok, apadóban levő arcát Megszemlélte a teljes parasztembert A két karja: két csavarodott cselőke. emelőrúd, ahogyan másutt mondják. A melle: beomlófélben levő sírdomb. Hallotta asztmás lélegzését a párnatájban. Kalapja az ágy végére akasztva. Nyűtt ruhája a karosszékre rakva. Gúnyái alól elökandikált a nadrágtartóként szolgáló kócmadzag. Mielőtt fölébresztette volna, volt ideje, hogy körülnézzen a lakókonyha világában. Nem motoszkált, nem csapott zajt a tekintetével tapogatta meg a bútorzatot A törékeny fény átszemerkélt az ablakrekeszeken, s hosszasan elnyúlt a földpadlón. Nekivetette magát a réteges falnak, a szekrényeknek, a polcoknak. — Ébredjünk — így szólt az ágy mellett Nem ordítozott, nem erőszakoskodott. Ügy szólt, ahogyan ilyenkor dukál. A félárnyékban állt, körvonalai ifjúnak, erősnek mutatták. A vénember könnyen magához tért. Korábban hallotta, amint végigjöttek az udvaron, és megállapodtak az ablaka alatt. Azon tanakodtak, hogy ki keltse fel. Aztán ez az egyén tépte föl a reves ajtót, s ettől kezdve nem tágított mellőle. Különben, hogy érte is eljöttek, nem lepte meg az öreget. Elvonultak mind az ismerősök, az évfolyamtársak, a nemzedéktársak, a közelebbi és távolabbi családtagok, rokonok idősebbjei, akiket szeretett, sőt néhány ifjú is, miért lett volna éppen ő a kivétel. A lakókonyha világában mindig rendet tartott, úgyszintén a ház körüli szántón s a parlagon: panaszszó ne jöhessen utána. A málló ólak oldalait befoltozgatta, a kerítést kijavítgatta, a háztetőt újra és újra födte, az udvar pariagát rendre fölsöpörte. így várta őket. Úgy várta őket, mint korábban a tikkasztó munkában, a távoli mezőkön az ebéddel érkező ikerfazekat. Azt is tudta, hogy körülötte ólálkodtak. Be-besuttyantak a faluba, s adatokat gyűjtöttek róla. A bolondok. — Öltözzön — szólt az ágya mellett a férfi. Fölösleges volt kinyitni a száját, mert az öreg tudta a kötelességét. No meg az útra is készülődött már nagyon. A lavórba vizet löttyintett Parasztosan megmosakodott Aztán... Ahogyan ilyenkor illik, felöltözködött. A gyürüce botot a kezébe vette, és intett, hogy indulhatnak. Az udvaron még megtorpant. A ház felé biccentett. Az ajtót nem zárta be. Hajnali kettő volt. Bár eljártak fölötte az esztendők, hallotta az első kakaskiáltást Élesen, lobogva, tört át az éj márványfényén, átgomolyodott a szomszédos gyümölcsösökön. Az elsőt követték a további első kakasszónoklatok: úgy gyűltak ki, az őszutói nyerseségben úgy lobbantak, mint a karácsonyböjti gyertyácskák a falusi ablakokban. Aztán csönd lett. Fölszántott kertek illata úszott a levegőben. Emberközelben csupán a kísérője volt. Akár az ember nagyságú szitán, átpergett rajta a fény, az éjszaka, a díszletek, az idő. Nem vont mögé barázdát a múlt Csupán a szimultán jelene volt A többiek lemaradva követték. Hatan voltak. Minden lényeges vagy kevésbé lényeges dolog átfo/yott rajtuk. Mintha nem is lettek volna. Amióta élet van a földön, ők is léteznek. A világmindenség egyetlen tökéletes lényei. Leginkább háztűznézöbe jönnek. Körülszimatolnak. Jegyzeteket készítenek, s aztán lecsapnak. Igazi mesterei a szakmának, gondolta a parasztember. Elmosolyodott. Van, hogy még szürkületkor megérkeznek, nagy vidáman betérnek az ivóba. A kocsmáros maga elé pislogva, remegő kézzel megtölti a poharakat, s dadogva ezt mondja: — Igyanak az urak. Bizonyára eltikkadtak a teendőikben. És ők félkörben állva isznak. Isznak? Vedelnek. De nincs az a szesz, ami kifogna rajtuk. A kocsmáros meg ugyanúgy, mint az elődje, a távoli sarok felé bámul, a vének posztóval bevont asztala felé. Az öregember eleinte attól tartott, hogy ismerősökbe botiénak. Idővel aztán megnyugodott. Egy gyümölcsös mellett haladtak el. A gyümölcstermesztés aranyszabályairól beszélt. A mellette haladó bólogatott. Aztán a község szívében meredő templomok következtek. A görögkeleti, a római katolikus, az unitárius, a református, az evangélikus templom, de éltek itt zsidók is, Jehova követői, sőt laktak itt mohamedánok is. Egy szentélyt is emeltek, de idővel a település törzslakói lóistállóvá alakították. — Fura dolgokról beszél — mondta a kísérő. Cigarettára gyújtott. Ha meglepődtek, mindig cigarettára gyújtottak. — Amennyit a kerék küllői fölfelé, annyit lefelé is... — válaszolt a parasztember. A teplomon túl az iskola épülete volt. — Ódon, régi ház... Eleinte fogadóként szolgált majd mészárosszékké alakították át... De őriztek itt rabokat is. A kísérő mélyet szippantott a cigarettából. Megállt az épület keleties homlokzata előtt. Szerette volna tudni, hogy korábban akadt-e már abban az épületben munkája. Akár az ember nagyságú szitán, átpergett rajta a fény, az éjszaka, a díszletek, az idő. Nem vont mögé barázdát a múlt. Csupán a szimultán jelene volt. — Mi mindent elfelejtünk — mondta. Nem sajnálkozott, csupán kijelentette. — Ez a lényegük — válaszolt a parasztember. — Igen. Ez a lényegünk. Az éj tüllje alatt fölhangzott a második kakasszó. Hajnali három óra volt. A holc/fény megkocsonyásodott, és ők ott izegtek-mozogtak, igyekeztek a kocsonyás légben. Ez már a község vége, gondolta az öregember. Az iménti jókedve már elcsitult. Az óra soha nem tapasztalt gyorsasággal elsuhant. Pedig még mennyi mindent elmondhatott volna. A kísérőjére pillantott — Az élete ?... — kérdezte az a másik. — Élhető volt. Csönd lett. A parasztember meglepődve látta, hogy a szomszédos utcácskákból is kísérnek egy-egy alakot, s a kísérők mindenütt ugyanazok. A sűrű fényben nem ismerte föl a sorstársait Pár lépés után már a temetőároknál voltak. — Ami azt illeti, idejében megérkeztünk — mondta a parasztember. — Úgy... A pirkadat még messze volt A közeli kőtáblák meg-megvillantak. A kísérője üres tekinte-10
