A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-28 / 40. szám
PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) (ugyanazon a napon, délután) Abban a kávéházban ülök, ahol valamikor régen vártam rá. Kevergetem a teát. Nehezemre esik a diáktársammal beszélgetni. Megkérem őt, hagyjon magamra, mert valamit újra végig kell gondolnom. Nem tudja, mit gondoljon rólam. Szánakozva mosolyog. Mit tegyek, hogy Klára belém szeressen ? Mit nem talált meg bennem, mit keresett, mit akart megtalálni, hiszen, ha tudnám. Talán időt ad nekem. Most értettem meg, időt ad, hogy kifejlesszem magamban azokat a tulajdonságokat, amelyek hiányoznak belőlem ahhoz, hogy lángra gyújtsam érzéseit. Mindent meg lehet ésszerűen magyarázni. A nagy tükörben szembenézek magammal. Van kezem, lábam, fejem és szemem, van orrom, fülem, minden a helyén, még hajam is van bőven, semmim se hiányzik, akkor hát miért nem szeret? A száj kinyílik, a rózsaszínű nyelv pihen, majd megmozdul, hang jön ki a számon, szó csendül, mondat formálódik: — Föúr, hozzon egy teát rummal és újságot! Tudom fordítani a fejem, felemelhetem a karom, mozgathatom a kezem, ökölbe is szoríthatom, ujjal mutogathatok. Hát akkor miért? Talán valamilyen ismeretlen betegség emészt, amelyről nem tudok? Túl fiatal vagyok, vagy túl öreg? Huszonöt éves vagyok. A családunkban a nyolcvan év korántsem szokatlan. Még fél század van előttem, hacsak nem ér autószerencsétlenség, vagy nem ölnek meg. Neki mindez kevés? Nincs semmi vagyonom. Se pénzem. A nevem ismeretlen, nem tűnök ki semmivel. Nincs hatalmam. Megsérteném, ha azt gondolnám, hogy számára mindez fontos. De valami oka csak van?! Én vagyok az egyedüli ok. Az üres asztalok felett az ablakon át a sirályok gondtalan szárnyalását követem. A hídon piros kockás ingben, hóna alatt egy csomag könyvvel Václav lépked gondtalanul a Nemzeti Színház irányába. (ugyanazon a napon, estefelé) — Az, amitől az ember titokban a leginkább tart, mindig bekövetkezik — mondta Václav, és megkérdezte, mit kérünk, ha sört nem akarunk inni. A fehér inges pincérfiú tálcán hordta szét a sört, és kérdezés nélkül odatett két korsót a kopott, pirosra festett asztalra a gesztenyefák alá. — A sör a legolcsóbb ital, és a legtöbb van belőle — vélte Václav, amikor látta, hogy elgondolkodtam. A Spálená utcában a Horgonyhoz címzett vendéglő kis kerthelyiségében üldögéltünk. Amikor a nyitott ajtóhoz értünk, a szemben levő sarki házból a képzőművészet ismert professzora jött ki, egy magas urat kísért át az úton. Mi átvágtunk a sötét, égett zsír szagától bűzlő folyosón, betértünk a bérházak magas tűzfalával határolt kertbe, és a lombos fák alatt leültünk. Egy szemvillantás alatt két korsó sör ragyogott előttünk. Alig emeltük a szánkhoz a korsót, a kijárat felé fordulva megpillantottuk a két urat. Épp akkor jöttek be, leültek az első asztalhoz, és türelmetlenül tekintgettek körül. Pár perc múlva megfigyelhettük, hogy az egyik egy nagy pohár szódát és egy stampedli likőrt rendelt. A másik sovány férfi előtt egy pohár sör állt, amelyről óvatosan eltávolította a habot. Megismertük. A Világ teremtésének szerzője, Jean Effel francia grafikus volt. az arcképét jól ismertük az újságokból. — Igazad van — mondtam Václavnak. Azt hitte, azt a gondolatot fejtegetem tovább, amelyről pár perccel azelőtt beszélt, s ezért folytatta — Egyetlen nő se lesz hűséges hozzád, ha nem származik előnye a kapcsolatból. — Hát mindenki csak magára gondol? — A nőnek vele született ösztöne parancsolja, hogy magára gondoljon, ezzel ugyanis a leendő gyerekére gondol. Újra kezdődött a szünidő. Hallgatunk a hangzavarban. A vendéglőből hosszú drót vezetett a kertbe, a végén a gesztenyefa ágán vászonba tekert hangszóró lógott. Membránja szinte remegett a szokatlanul erős és magas hangtól, a Yaeh, Yaeh, Yaeh című film jól ismert dallama csendült fel. s miközben a Beatles jejejezett, Václav egy pillanatra vállamra tette a kezét, és végtelen nyájassággal így szólt: — Biztosan nagyon okos lány, boldogan szeretne élni. Hagyd a fenébe, érted?! Az arcomba nézett: — Veled nem lenne boldog — tette hozzá érthetően, de olyan halkan, hogy az utolsó szavakat alig hallottam. — Tudod, amikor rágondolok, olyan vagyok, mint a hivő, aki a szentképre néz. Különös erőt önt belém, ráébredek, mennyi mindent eltitkolt eddig előttem az élet, új világot tárt fel előttem, másként látok, olyan dolgokon töprengek, amelyen azelőtt soha nem gondolkodtam volna el. Úgy érzem, amióta öt ismerem, százszorta többet érzékelek a világból. Mi mást adhat még a szerelem? Elmosolyodott. — Látod, te is a saját előnyeidet keresed! A gesztenyefák lombkoronájába bámult. — Hogy néz ki? Már nem emlékszem rá — kérdezte a lehető legközönyösebb hangon. — Kicsit olyan, mint a szőke Corinne Marchand a Cleo öttől hétig című filmben — túloztam, hogy felkeltsem a figyelmét. A filmekről kezdtünk beszélgetni. Félbeszakítottam az értékelést, és elmondtam, milyen is Klára, milyen volt. — Azt akartam, hogy megértsük egymást. Prága egyszeriben megtelt kirándulókkal. Mennyi kiváncsi turista rója az utcákat. Ahogy ott ülünk egymás mellett, valami nagy-nagy nyugalom áradt szét bennem. Úgy éreztem, mintha súlyos betegségből gyógyultam volna ki. Megértettem, hogy legjobb lesz, ha elfelejtem Klárát. Elhatároztuk: milyen gyorsan csak lehet, megismerkedünk néhány egyszerű és vidám természetű lánnyal. A Szláv-sziget uszodájában a gyors ismerkedéssel mindig sikerünk volt. Hálás voltam Václavnak. Többes számban beszélt, megszületett a terv, bátrak leszünk és gondtalanok. Ketten könnyebben leküzdjük a nehézségeket. A jó barát segít felejteni. Kettő könnyebben köt ismeretséget másik kettővel. (Akkor még nem tudtam, hogy mindez visszájára fordul. Hogy a könnyen szerzett lányok forró teste nem hoz feledést. Csak Klárát hozza elém gondolatban. Utánozhatatlan báját nem pótolhatja semmi. Újra lenyűgöz Klára gyöngédsége, melyet elvesztettem. Úgy emlékezem majd vissza Klárára, mint egy kedves dallamra, amely idővel egyre értékesebb lesz.) (március 5. péntek, délután négy óra) — Hrabé meghalt. — Vaéek? Ez lehetetlen! — mondtam. — Ma reggel hatkor találtak rá, holtan. Felöltözve feküdt az ágyán. Gázmérgezés. Pavel fojtott hangon beszélt. A bibliobusz könyvraktárában keresett fel. Először azt kérdezte, mit csinálok, bár jól látta, hogy mit művelek. Villanydrótot húztam az asztali lámpához. A raktár ablakán rács van, és bizony napfényes délután is elég sötét a helyiség. Fényt csak a tűzfalakkal körülvett udvarról kap. A nap sugarai pádig csak a Kaprová utcai szemközti ház hátsó részének ablaküvegéről verődnek ide. Abban a házban még most is rendben tartják Jaroslav Jezek kék szobáját, kék függönyök libegnek benne, és amikor a gondos házvezetőnő sarkig tárja az ablakot, hogy kiszellöztessen, a nap viszszaverődik az ablaküvegről. (ugyanaznap délelőtt, amikor még nem tudtam semmiről és boldog voltam) A széles lépcsőn felmegyek az első emeletre, a másodikra, elhagyom a romanisztika tanszékét, végül felérek az ötödikre, a lépcső öszszeszükül, feljebb lopakodók, a folyosó ablakaiból a zsidó temető sírköveire látni, átmegyek a vasajtón. Az ablak alatt a Bölcsészettudományi Kar bádogtetője. Hidegen süt a nap. A közeli templom rézkupolájának északi oldalát még vékony hóréteg fedi. A délelőtt télies, de a levegőben már szemérmesen ott rejtőzik a tavasz. Reményt nyújtva, hogy jön, sőt már meg is érkezett. Könnyű szellő fújdogál. Érzem, ahogy körülölel a boldogság. Mi történhet velem? Tudom, mit akarok, és adni szeretnék. Prága itt fekszik előttem, pihen és reszket, kéjesen sóhajtozik a milliónyi szerelmes mozdulattól. Lábam alatt tantermek, katedrák sorakoznak, diákfejek, telitömve tudománnyal, amelyet talán már holnap elfelejtenek, vagy egész életükben emlékeznek ró. A súlyos réztetö olyan, akár egy örökké zöld rét, alatta formálódik az ifjú fejekben a gondolat. Tavaszi illat száll a Bölcsészettudományi Kar épületének tetői felett, ledönti a tantermek tábláit, letépi az epekedő diáklányok fejét, a szépekét, és az ostobákét egyaránt, a bájos fejecskék kirepülnek az ablakon, az álom könnyű gázával telítve a márciusi égbolt felé emelkednek, belevesznek az ég azúrjába, nézzétek csak, rózsaszínű és kék léggömb lett belőlük a Mátyás-napi búcsún, minden szerelmessel ugyanez történik. A fejek egyre magasabbra emelkednek, elragadja őket a Moldva felett áramló levegöfolyam, elhagyják a Nagy Velencének is nevezett Stvanice-szigetet, a Királyi vadaskert felett boldogan lebegnek, míg elérik a kritikus magasságot. A ritkuló levegőben a letépett fejek egymás után pukkannak szét, összezsugorodnak, a könnyű szerelmi álom-14
