A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-21 / 39. szám
álmom megvalósulására. A nyilvános szereplésre. Ahogy tnegalakuľťa szövetkezet, zárszámadó közgyűlések vacsorája után cigányzene kísérettel énekeltem. Nőnapi gyűlésen szintén. A tanító kért meg. — Julika néni, énekeljen! A CSEMADOK helyi szervezet nótadélutánokat rendezett. Megint a tanító mondta, vagy a helyi szervezet elnöke: -s-* — Julika néni, énekeljen! Soha nem kellett kétszer mondani. Aztán jöttek Tornaiján a CSEMADOK népdalversenyek. Meghívtak, és mentem. Esténként biciklin jártam a próbákra. És a siker soha nem maradt el. Első meg második helyen végeztem. Vecseklöi, feledi, simonyi járási versenyeken is jól szerepeltem. Egyik alkalommal harmadik voltam. Elismerő oklevelet mindig kaptam. Tárgyi ajándékot is jutalmul. Körülbelül nyolc éve Sajógömörön is megalakult a CSEMADOK női éneklőcsoportja. Tizennyolcán vagyunk. Minden hétfőn próba. Lóczy Lászlóné óvónő a vezetőnk. A régi dalokat tőlem tanulják meg. Meddig énekelek még? Már nem sokáig. Most százéves a régi polgári iskola amelyből magyar tanítási nyelvű általános iskola lett. Az ünnepségen lesz az utolsó szereplésem. Elég volt. Menjenek a fiatalok. Mindennek végeszakad egyszer. Egyedül már régebbtől nem szerepelek. Ne mondhassák: — No, a vén bolond, feláll a színpadra! Úgy látszik, a hatvannégy éves ember szereplése már a vén bolondok szereplése. Nem tudom, hogy Ujváry Zoltán, a debreceni professzor mit szól a visszavonulásomhoz. Jól ismer. Vagy kétszáz dalt énekeltem neki. Kétszer járt nálam. Egyszer meg én jártam nála Debrecenben egy szövetkezeti kirándulás alkalmával. Gömöri népdalok és népballadák című vaskos könyvében majdnem ötven dallal szerepelek. No, itthon is vagyunk. Hunyja be a szemét, mert nem vártam vendéget. Az ott a citerám. Ne akarja, hogy játszam rajta. Csak a magam szórakoztatására fogom a kezembe. Újsághirdetés útján vettem 250 koronáért. Televízióm is van. Gramofonos és tranzisztoros rádióm is. Míg éjjeliőr voltam, mindig velem sétált, mint egy hűséges kutya. Bolondja vagyok most is a dalnak. A nótaszó az én legkedvesebb műsorom a rádióban. A gömöri szőlő közepében Megérett a ropogós cseresznye. Vagy: Gömörön sütik a fosztó kenyeret. Tizennyolc esztendős legényt szeretek. amikor őriztem őket, a barátnőimnek, amikor összekapaszkodtunk vasárnaponként és a nótánktól hangos volt a falu. Ha új nótát hallottam, a dallama mindjárt megragadt a fülemben. A szövegét se tanultam sokáig. Lagziban, fonóházban, kukoricafosztóban, meg summásoktól tanultam a dalokat. De egészen az ötvenes évek elejéig kellett várnom gyermekkori Sok helyen énekeltem. Üljön már le. ne vigye el az álmom. És ne keressen a házamban másokat. Egyedül élek. A lányom Királyiban, a fiam Tornaiján lakik. A négy unokám mellett már egy dédunokám is van. Fiam és lányom szintén szeretnek énekelni, de nem annyira, mint én. Az unokák közül talán a legkisebb ütött rám. Szoó Timiké. Mondjam, ne mondjam? Én is énekesnő szerettem volna lenni. De nem volt rá módom. Mikor tanulnom kellett volna, libát őriztem, meg szolgáltam. Hogy mit csinálok majd, ha házon belülre szorulok? Ilyet ne is kérdezzen. Disznót hizlalok a gyerekeimnek. A szőlőbe is azért járok még, mert terményt kapok. Meg jól jön a kiegészítés az 1380 korona nyugdíjamhoz. Meg jó az emberek között lenni. Jó érzés tudni, hogy még mindig szükség van rám. MÁCS JÓZSEF Benda Tamás (1) és archívumi felvételek Zs. NAGY LAJOS RENDETLEN NAPLÓ „Részegeket nem szolgálunk ki!" Engem mindig idegesített a kocsmák, söntések, presszók, csehók falán virító felirat: „Kiskorú és részeg személyeket nem szolgálunk ki!" Kiskorúakat természetesen nem kell kiszolgálni, különösen szeszes itallal, de hát: minek ezt a falra írni? Ne szolgálják ki őket és kész! Ámde a részegeket miért nem? Ebben a logikának még csak a nyomát sem lelem. Szerintem a részegeket ki kell — de legyünk engedékenyebbek! — ki lehetne szolgálni. Mert mit árthat már a részegnek egy-két féldeci pálinka, egy kis vagy nagy fröccs, hosszúlépés, házmester? Legföljebb még részegebb lesz, azután hazamegy, vagy ki lehet őt dobni, sőt, ha pénze is van, be lehet öt csapni — tiszta haszon a csaplárosoknak. Ezért nem értem a csaposokat, kocsmárosokat, pincéreket : miért packáznak örökké a részegekkel ? Logika szerintem abban lenne, ha a józan embereket nem szolgálnák ki szeszes itallal. Egyrészt, mert a józan ember fenemód vigyáz a pénzére, kétszer is meggondolja, mire és mennyit költsön, tehát nem lehet öt átverni, becsapni, megvágni, következésképpen a kocsmárosok szemében haszontalan ember, s ha mindenki józan lenne, vendéglátóipari dolgozóink elmehetnének zabot hegyezni. Másrészt azonban föltételezem, hogy kocsmárosaink, csaposaink stb. megfelelő erkölcsi magaslaton állnak, tudják, hogy a társadalomnak csak a józan emberekből van igazi haszna, ezért nem értem, hogy merik őket kiszolgálni alkohollal. Hiszen attól az ember berúg, hiszen az öl, butít és nyomorba dönt...! Hiszen így a józan embertől részeg ember válik, akit nem lehet, nem szabad kiszolgálni! Pofonegyszerű: ne szolgálják ki szeszes itallal a józanokat, akkor nem lesznek részegek s nem lesz szükség a feliratra, hogy: „Részegeket nem szolgálunk ki!" S én sem leszek ideges. Tűnődés egy hordóban Már egy órája ücsörgők ebben a hordóban. A hordót B. szomszédom adta kölcsön, helyesebben: megkért vigyázzak rá, míg ő hazaszalad ebédelni. Ebből két dolog következik: kezd létre jönni köztünk a jószomszédi viszony. Másodszor: B. úr azt hiszi, hogy én nem szoktam ebédelni. Nem baj, most a lényeg ez a hordó. Gumiból van, három színű, piros, fehér és sárga, fölfújható, vízre helyezhető. Mivel már a vízen ringatózik, csak belé kell ülnöm. Beültem, s immár egy jó órája itt hímbálódzom a tó közepén, az augusztusi nap épp a koponyám tetejére tűz, remélem, kiéget belőle minden fölösleges rögeszmét. Egyik rögeszmém az, hogy én most pihenek. Valószínűleg igaz is, hiszen ebben a mozgó, imbolygó alkotmányban semmit sem lehet csinálni, se olvasni, se írni, se gondolkodni. Tehát az agyam is megpihen, minden bizonnyal. Evezni viszont muszáj, ha nem akarok zátonyra vagy valamelyik fürdőző ember hátára futni, evezek is néha-néha, két oldalt a két tenyeremmel. Akkor hát ez aktív pihenés, találom ki nagyhirtelen. Az aktív pihenés azt jelenti, hogy az ember jól kifárad. Rólam is csorog a veríték a homlokomról a szemembe, orromról a számba, a fejemről a fülembe. Aktívan pihenek, csak az a baj, hogy ideges vagyok, mert B. úr sokáig ebédel, nekem meg korog a gyomrom. Viszont az orvosok egyenesen ezt javasolják, tudniillik az aktív pihenést. És hogy ne terheljük túl a gyomrunkat. Elmondhatom: szépen összejött mind a kettő. Az idegesség ellen a „lazítás"-t javasolják. De hogy az istenharagjában lazítsak ebben a hordóban, ahol 'alig férek és csak a kezemet mozgathatom, de azt sem lazíthatom el, ha eveznem kell vele. Tűnődőm — azt lehet. Illetve: csak azt hittem, hogy lehet, ehelyett arra kell ügyelnem, hogy a hordóm jó irányba haladjon, ne távozzam túl messzire a déli parttól, ahová B. urat visszavárom, azonban szeretnék a kis félsziget mellett is úszkálni, ahol egy sereg bikinis lány röplabdázik, egészségesek és tündérszépek, tetejében a szél mindenáron a nyugati parthoz akar sodorni, ezt viszont nem engedhetem, mert ott mindenféle mogorva emberek horgásznak, akik horgászbottal szúrják ki a szemem, ha nyugalmukat megzavarom, igy hát tűnődöm ugyan, de nagyon kapkodva hebehurgyán, vagyis ezt már nem is szabadna tűnődésnek nevezni, inkább tépelődésnek afölött, hogy mit csináljak. Ilyen az aktív pihenés. B. szomszéd csak két óra múltán érkezik vissza, mert közben egy sörre is elugrott az óligeti Szputnyikba, most jókedvűen, hatalmas karcsapásokkal úszik felém, jó hangosan megköszöni, hogy vigyáztam, cserébe én is megköszönöm, hogy vigyázhattam becses tulajdonára, azután, mivel lehet vagy kilencven kilós, lihegve elkapja a hordó szélét s egyszerűen kiönt belőle, belefordít a tóba. Farkaséhesen érkezem haza, de olyan fáradt vagyok, hogy evés helyett azonnal megkezdem a passzív pihenést, azaz hasrafekszem a díványon és elalszom. 13
