A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-09-07 / 37. szám

MATYUSFÖLD

női táncai

Kaposi Edit A magyar népi táncok című munkájában a női táncokat formai szempontból három kategóriába osztja: sor- és kapuzó, kör- valamint csillagtáncokra. Mátyusföld középső és déli részén az említett három kategóriából kettő még ma is könnyen fellelhető: a tavaszi nagyböjthöz és egyáltalán a tavaszhoz kapcsolódó sor- és kapuzó lány- illetve női tánc és körtánc.

Formai szempontból e leggyakrabban előforduló női táncunk csoportos, egyszógyors részre tagolódik, a vidéken található tavais, a szinalá(TvrdoSovce), a szentmadari (Moda martosi (Martovce) (kurjázás) és az ugrós. e területen a falvakban egységes képpel találkozhattunk: „vasárnap délután az ünneplőbe öltözött lányok az utca szélességében egymásba karolva sétálnak és saját nótájuk ütemére ünnepélyesen lépegetnek. A lépések ritmusát követi a szoknya ringása." (Or. Lugossy Emma: 77 leánytánc).

Martoson — ahol a viselet még napjainkban is él — az ötvenes években Jóba Örzse néni erről azt mesélte, hogy vasárnap délelőtt templomba induláskor az utcában lakó lányok az anyjukkal együtt kiálltak a kiskapuba. Az anya még ott is igazított a gyönyörű viseletén. Igaz, ez már csak olyan tessék-lássék igazítás volt, „hogy lássa a szomszéd". Az utca végén lakó lányok egyszerre lépve elindultak. „Templomba menet nemigen szoktak vót nótázni, ezt inkább a délutáni sétáláskor tették." A következő kapuból hozzájuk sorakozott az ott várakozó kislány és így állandóan gyarapodva haladt a sor. Végül az utca egész szélességét elfogták. Az újabb és újabb csatlakozó kislány a lépést jó előre beállította, s mikor a sor hozzáért hátraszólt az anyjának: „Idesanyám indíccsa be a farom". Erre az anyja a sorban haladó többi lány szoknyaringásához igazítva meglendítette a lánya szoknyáját. így a haladó leánysor szoknyaringása úgy nézett ki, mint a harang mozgása. Ezt tették akkor is, amikor délután a játszódombra, a tópartra, a nagyfa alá, vagy a megszokott játszóhelyükre mentek. Akkor a lépés ritmusát már az éneklés tempója határozta meg.

Régebben, különösen a múlt században, a lányok kör-, sor- és bújóstáncában a faluközösség korosztályok, rétegek és vallás szerinti tagozódása erősen tükröződött. Külön-külön csoportokat alakítottak a fiatalabb korosztályhoz, illetve a másmás felekezethez tartozók. Játszóhelyük is másutt volt, vagy ha nem, akkor is külön „bandában" játszottak. Ez a szigorú elkülönülés a századforduló után kezdett feloldódni, az első világháború utáni időben pedig hellyel-közzel teljesen eltűnt.

A tavaszi böjti leány illetve női táncok a középkor vallási tilalmának a kijátszásai is voltak. Tudjuk, az egyház a nagyböjtben szigorúan tiltott mindennemű szórakozást, igy a táncot is. Később e nagy szigor — a nép természetes ellenállása eredményeként — a tavaszi idényhez kötődő női táncokra már nem vonatkozott. Sőt a sor-, bújós- és karikázótáncok előfordulása ekkor volt a leggyakoribb. Mint Martin

György írja A magyar körtánc és kelet-európai kapcsolatai című munkájában: „A tavaszi termékenységi rítusokhoz kapcsolódó ------a múlt században még általános

— falujáró, határkerülő vonuló, kígyózó kapuzó leányjátékok ciklusban a körtánc is jelentős helyet foglalt el." Később a körtánc és az e tánctípusba tartozó többi leány- és női táncok is teljes egészében elvesztik rituális, tavaszünnepi funkciójukat, de böjti táncként tovább élnek. Mi a fentebb felsorolt táncokkal 1950 és 83 között találkoztunk a falusi környezetben játszó, szórakoztató, tehát eredeti funkciójuk betöltésekor, színpadi feldolgozott változatukkal pedig a különböző népünnepélyeken. Később ezek a táncok már az év bármely táncmulatság nélküli vasárnapján a lányok, illetve a nők szórakozásainak jellegzetes táncává váltak, helyet nyertek a falu báli táncrendjében, sőt a családi ünnepeken — lakodalom, keresztelő stb. — is. Mivel nem függtek zenekísérettől függetlenné váltak a mulatság, a lakodalom, stb. többi részétől : a zenekartól, a mulatozó férfiaktól.

TAKÁCS ANDRÁS Fotó: PrandI Sándor