A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-08-31 / 36. szám

PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) 6. Beülünk az öreg, ütött-kopott sárhányoju Mercedesbe. A volán alatti mélyedésben összegyűlt narancshéj illata a karácsonyt juttatja eszembe. A taxisofőr kopaszodó va­gány, bőrkabátot visel, úri gesztusai vannak. A hátulsó ülésen a riporter, hogy a csúnyább, de fiatalabb lány kegyeibe ajánljon, atyailag ismételgeti: — Ide figyelj, itt az ideje, hogy a verseidet a rádió is közvetítse. Elnézlek, ahogy ábrán­dozó képpel bámulsz magad elé. meg se mukkansz, te kis alamuszi, és úgy vélem, átkozottul jó verseket írhatsz! — s bizalma­san megveregeti a vállamat, majd jókedvűen átölel. A lányok idegesen cigarettát keresnek, rágyújtanak, váratlanul az összezártság nyugtalanító érzése szorongatja a torkunkat, a taxi ismeretlen utcákon kanyarog. A lányok kifogástalanul viselkednek, eszükbe se jut egymás fülébe susogni. A sofőr nyilván azt hiszi, hogy egy jól összeszokott négyest fuvaroz; a rakparton százassal futtatja a kocsit. Tudom, hogy nem én választhatok a lá­nyok közül, azt kell elfogadnom, amelyiket a riporter rám osztja. Csendben meghúzódok a sarokban, és olyan boldogság árad szét bennem, amilyet már fél éve nem éreztem. Egyetlen kívánságom van: hogy egyedül tölt­­hessem az estét. Egy üveg Becherovka nyomja a zsebemet; az önkiszolgálóban vet­tem magamnak, az olcsó bortól hamar kiké­szül az ember. Egy csempével kirakott bérház előtt állunk meg a Letnán. Lift. Réz névtábla. A riporter kihúzza az aktatáskájából a két üveg rózsa­szín papírba csomagolt rizlinget, az egyiket a konyhában a mosogatóba helyezi, a másikat a nagy szobában az összecsukható amerikai íróasztalon bontja ki. Dolgozószobának van berendezve, két öblös, kárpitozott klubfotel kínálja kényelmét, közöttük vastag perzsa­szőnyeggel betakart széles kanapé, a barná­ra tapétázott fal jobb oldalát egészen a mennyezetig könyvespolc borítja, szinte ros­kadozik a rengeteg könyv alatt. —■ Ezeket az óriási klubfotelokat a mai tulajdonos apja vette egy gyárostól, aki gyermekjátékokat készített — magyarázta a riporter. A lányok vihogva befészkelték magukat a fotelba, csak a fejük búbja látszott ki belőle, minket is biztattak, hogy próbáljuk ki, de nem keltek fel a helyükről. — Hárman is elférünk benne! — mondták, és buzgón integettek felénk. — Itt aztán kedvünkre szórakozhatunk. A ház tulajdonosai egy évre szolgálati útra utaztak Algériába — mondta a riporter, ki­nyitotta az üveget, és bort öntött a poros kristálypoharakba; a fekete hajú lány felkelt a fotelból, átment a szobán, meggyújtotta a sarokban a pergamen emyőjű állólámpát, és eloltotta a csillárt. A szobát gyér fény öntötte el. Mintha parancsszóra tennék, a lányok lehúzták a csizmájukat, majd a pulóverükből is kibújtak. Hozzájuk léptünk, és kinyújtott kezükbe adtuk a színültig töltött poharakat. Csak most néztem meg közelebbről a lányt, amelyik nekem jutott. De még mielőtt szemügyre vettem volna, könnyű szag ütötte meg az orromat. A lány karcsú, harisnyás lábának szaga. A kis piros csizma egész nap a lábán volt, és bizony jól bele izzadt a lába. Kifestett szemével biztatóan kacsingatott rám. A riportert figyeltem, letérdelt és hango­san tréfálkozva a térdén csúszva haladt elő­re, míg a feje el nem tűnt a fotel támlája mögött. A bűzfüggöny így nem állíthatta meg. Erősen összpontosított, és szinte pate­­tikus arckifejezése volt. Megértettem, hogy vele nem tréfálkozhatok, és végtelenül saj­náltam, hogy e túlfűtött, szellözetlen szobá­ban mellettem és a lányok mellett nem Václav térdel. (Csodálkozom, miért nem gondoltam ak­kor Klárára. A vágyamat akartam eltékozolni, mint az az ifjú, akinek a Sazka sportfogadási hivatal a kockázatos betétre rengeteg pénzt fizetett ki. VaSekra gondoltam, milyen sokat és jóízűen tudtunk nevetni, és sajnáltam, hogy ebben a buliban nem vele csábítom a lányokat. Mintha sejtettem volna, milyen fáj­dalmasan kevés időnk van kettőnknek együtt az örömteli, véletlen és kötelezettség nélküli kalandokra.) Amikor vége szakadt a mulatságnak, talá­lomra Brehm: Az állatok világa című könyvé­nek egyik kötetét lapozgattam. Elszendere­­dett a bőbeszédű riporter is, szőrös lába kilógott a fotelból. A másik fotelban Dana kisasszony aludt, nagy nehezen kiszabadí­tottam magamat mellőle, amikor félig nyitott szájjal, hangosan horkolni kezdett. A riporter szépsége nemcsak a gyapjútakarót vitte ma­gával, hanem az egész díványt elfoglalta. Kinyitottam a tágas fürdőszoba ajtaját, amely bidével és fonott karosszékekkel volt berendezve. Megcsavartam a vízcsapot, a meleg víz dübörögve csapódott a kád aljára. A fenyőillatú fürdősó lassan szétolvadt és darabokra hullt, mint valami színes világító­rakéta. Alámerültem a zöld Styx folyóba, csak a fejem látszott ki belőle. Miközben zubogott a víz, úgy éreztem, újra Ravel zenéjének egyik részletét hallom, tavasszal bebizonyosodott, hogy a zene által is lehet szeretkezni. Azon a felejthetetlen hangverse­nyen Klára mélyeket lélegzett, valamitől megszabadult, szinte sugárzott a boldog­ságtól, és életünk abban a pillanatban hang­talanul összefonódott. Klára ziháló lélegzését hallom újra a cso­bogó vízben, elzárom a vízcsapot, az agyam könnyű, szinte kikapcsolódott, csak néhány idegszál köti össze a testemmel, amely most nem engedelmeskedik a fejnek, a hullámok ütemére ringatózik, olyan mint a vizirózsa a Hanspaul csodás parkjának kerek medencé­jében, ahol egy augusztusi csiliagfényes éj­szaka fürödtem egy lánnyal, Alenának hívták (épp a Érzelmek iskoláját olvasta, és kissé affektáltan Frédericnek becézett). Reszket­tünk a hidegtől és a félelemtől, vizesen ölelkeztünk a betonszegélyen, amely meg­tartotta és most, a növekvő hold tejszínű fényénél párologtatta el a délután forrósá­­gát. Hallom a távolodó zenét a zöldes színű víztükör felett, az agyam hosszú ritmikus rondóban úszik, nem alszom el, nem szen­dergek, különös mámort érzek, az álom ma­gasba emeli a testem, könnyedén lebegek az óváros felett. Drága hangversenytermeiből felerősödnek a dallamok, elringatnak, háton úszom, a mellényzsebemböl előhúzom a zöld színű lapos becherovkás üveget, iszom a karmester egészségére, a zenészekére, integetek nekik, a hegedűsök fejük fölé eme­lik hangszerüket, súlytalanul lebegek a város feletti meleg légáramban, forróság önt el, kigombolom a kabátom, letépem az ingem­ről a gombokat... Szent isten, egész mell­kasomba látok, mellkasom egy dió. benne a fehér dióbél, minden lélegzetvételkor szét­nyílik és összecsukódik. Mind megittam már a Becherovkát, karommal kormányozom ma­gam, félek, hogy nekiütközöm a petríni kilátó acéltornyának, a Művészek Házának parkját hó borítja, hideget árasztanak a hajlott hátú szobrok, minden kék, úszom, a forró, kék zenében, körülölel... A zene hangja elmo­sódik a morajban. Repülöraj közeledik. Prága mellett Slanéban 1945. február 14-e éjjelén a gyerekágyamban fekve hallom Drezda bombázását. Dübörög a föld. Szüleim az ablaknál állnak: az Elba-parti Firenze eltűnik a föld színéről. Miért sajnáljam őket, ők kezdték a háborút. Velem egykorú gyerekek gyanútlanul feküsznek az ágyukban, mind­össze kilencven kilométerre az én ágyam­tól. Télikabátot húznak a pizsamámra. Mind a hárman kimegyünk a ház teraszára. Meleg, kora tavaszi éjszaka van. A dübörgés erősö­dik. A láthatárt rózsaszínű fény világítja meg. S e csodás fényben ezekben a percekben harmincezer ember pusztul el... Bmóba költözünk. Karácsony van, egy demizson fe­hér bort hűtenek a pince mélyén, nem tu­dom, miért ilyen káprázatosán gazdag a karácsony, amikor a régi boldogság elve­szett. Klára hajol fölém, vizes kezemmel bátortalanul megérintem sápadt arcát. Ajka a széltől kicserepesedett, egész közel hajol hozzám, és a hangja fenyegetően cseng: — Ha ilyen szórakozott arcot vágsz, ne menj az emberek közé! De nem Klára az, aki szól, aki felém közelíti az arcát, aki kinyitja a hangok mélységét, aki égő vörös szájjal a vízzel elborított fülembe kiált, hanem Dana kisasszony. Ö is fürödni szeretne. Kilépek a kádból, a jelenlétében öltözöm, megszárítja a hajamat és levetkőzik előttem. 14

Next

/
Thumbnails
Contents