A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-10 / 33. szám
Seremetyevo—2. A repülőgépből a vámhivatal ezüst-zöld színű fülkéi felé tartunk. A fülkében egy-egy kiskatona. Tányérsapkában. Odalépek az egyikhez, átadom az útlevelemet. — Szluzsebnyája ? — kérdi. Ám felesleges volt a félelmem. Egy fiatal, szőke, huszon-egynehány éves kislány cseh nyelven a nevemen szólít, majd a jobbját nyújtja: Nágya Csernisova vagyok. Itt tartózkodása idején én törődöm majd magával. Száguldunk. Egymás után előzzük meg a teherautókat, autóbuszokat, taxikat. Mellettünk erdők, rétek, tisztások, egyegy magányos ház, majd elkezdődik a lakótelepek sora. Ezek még két évvel ezelőtt nem voltak itt. Negyvenperces szácsivezető pedig kiemeli a csomagtartóból a bőröndömet. A szálloda halijának oszlopcsarnokában ismerősökkel találkoztam. A bratislavai Nová scéna operett-társulatának művészei : Anton Báláz, Marika Schweinghofferová, Jaroslav Rózsival és Miskovics László. Összeölelkezünk, mint ahogy külföldön szokás. Míg Nágya a szállodai szobámat intézte, Tono Balázzsal és Miskovics Lászlóval beszélgettem. Elmondták, hogy vendégszerepelni jöttek a moszkvai Operettszínházba. Tono Baláž, a Nová scéna operett-társulatának művészeti vezetője a rá jellemző vidám hangnemben tájékoztat: Kálmán úr meghívta ide Moszkvába operettjeinek a hőseit. Szombaton a színpad átváltozik majd orfeummá, és egy nagyszabású nemzetközi műsor keretében színre lépnek az Edvinek, Szilviák, Feri bácsik. Zsupánok és Marica grófnők, a Kálmán Imre születésének centenáriuma alkalmából rendezett operett-esten. — S te? — kérdezi tőlem. — Tapasztalatcserére jöttem. A Szovjetunió Kulturális Minisztériumának vagyok a vendége. A lenini nemzetiségi politika gyakorlati megvalósítását jöttem tanulmányozni. A tizenhatodik emeleten lakom. Szobám ablakja a Komszomolszkája proszpektre néz. Balra a vasút és a metróállomás, jobbra pedig az óriás méretű Moszkovszkája nagyáruház. Az ablakból a Komszomolszkaja proszpekt hangyabolynak tűnik. Este tíz órára jár az idő, mégis, mintha most lenne a csúcsforgalom. A szemaforoknál rendőr sürgeti a forgalmat, hogy ne legyen fennakadás, ne torlaszolják el a kocsik a kereszteződést. A metróállomással szemben egy kökorlát. Emberek ülnek, beszélgetnek rajta. Ki csomaggal, ki csomag nélkül. Van, aki a vonatindulásra vár — hiszen egy köhajitásnyira van ide a pályaudvar — van ki pihen, nézi a szürke forgatagot, vagy éppen ismerkedni, beszélgetni szeretne. Találok egy szabad helyet a kőkorláton. Leülök. Szeretek nézelődni, csendben figyelni az embereket. Orosz, tatár, üzbéa. — Dal — válaszolom. Odahaza azt mondták, hogy várni fognak a repülőtéren. A bőröndöm már elindult a futószalagon, s én azon tűnődöm, mi lesz, ha mégsem ismernek fel, mi tévő leszek itt, a hatmilliós város egyik repülőterén? Nágya mosolyog és invitál a gépkocsiba. Borisz, a szintén huszonéves „pilóta" integet és nyitja a Volga csomagtartóját, hogy beemelje a bőröndömet. Kattan a csomagtartó fedele. Nágya mutatja, hogy elöl a helyem a vezető mellett. guldás után egy házakkal övezett, széles sugárútra értünk, a híres Komszomolszkája proszpektre. Még néhány perc, egy aluljáró alatt suhanunk át és megállunk a Gosztyinica Leningradszkaja előtt. Nágya kilép a kocsiból és eltűnik a húsz-egynéhány emeletes toronyépületben, a gépko
