A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-03 / 32. szám
NYERÉSRE JÁTSZIK? A sakkozók általában nem beszélnek egymással játék közben. Ám a fenti kérdés — a döntetlen ajánlatnak finomabb formája — túlontúl is gyakran elhangzik a versenyteremben. A kérdezett ilyenkor többnyire még egy pillantást vet a táblára — már csak a látszat kedvéért is — azután gyors kézfogás következik és a versenytáblázatra felkerül a 1/2, ami azt jelenti, hogy az ellenfelek megosztoztak a ponton. Még egy ideig az asztal fölé hajolnak, tologatják a bábokat, hogy mi lett volna ha ezt vagy azt húzzák — aztán megelégedetten elhagyják a játéktermet. A nemzetközi tornák szervezőit, akik nagy anyagi áldozatot hoznak, hogy a verseny mezőnye minél erősebb, rangosabb legyen, bizony elkeseríti a döntetlenek egyre növekvő száma, mely gyakran a versenyjátszmák 70—80 százalékát is eléri. Vagy mit szól a szurkoló, aki a nagy „szupertomán" befizeti a nem csekély belépti díjat, hogy végigizgulja kedvencének játszmáját. S azután egy fél-háromnegyed óra után elhangzik a fenti kérdés, és vége a „csatának" ... Félreértés ne essék, nem a küzdelmes, fordulatokban gazdag ám mégis döntetlenül végződő játszmákra gondolunk, hanem a gyors, lélektelen, taktikázáson alapuló vagy a játékosnak pihenőnapot biztosító pontosztozásokra. Az ilyen játszmák elszaporodásához nem kis mértékben a sakkozók érték (Élő) — száma is hozzájárult, mert általa csökkent a vállalkozó kedv, a kockázat — hiszen minden vereség, rossz szereplés lefarag valamit az értékszámból. Hiba lenne azonban az okot csak az értékszám-rendszerben keresni. Mert a küzdelem nélküli döntetlenek elleni harc a versenyszervezők részéről nem újkeletű. Még a századforduló táján kísérleteztek olyan tornák rendezésével, amelyeken a döntetlenért nem járt pont, volt verseny hogy döntetlen esetén újrajátszásra kötelezték a feleket, volt amikor másképp értékelték a világos és másképp a sötét bábokkal elért döntetlent. Azután egy időben megtiltották, hogy a versenyzők 30 lépésen belül megosztozzanak a ponton, de ez sem bizonyult hatásosnak, hiszen a gyakorlott sakkozók, ha még esetleg a játék megkezdése előtt határozták el a döntetlent, probléma nélkül „ledarálják" a 30 lépést. Minden idők egyik legnagyobb sakkozója Raoul Capablanca 1926-ban ezeket írta a „Denken und Raten" című berlini rejtvényújságban: „A legkitűnőbb játszók egy része nemsokára odáig viszi, hogy bármikor képes szállítani a döntetlent, egyszerű ide-oda huzogatással. Indítványozom ez okból, hogy a terepet bővítsük ki, úgy hogy vegyünk egy nagyobb táblát és mindkét felén rakjunk fel két új gyalogot és két nehéz tisztet. A jövőben maradna a mai sakk, kezdőknek, átlagosoknak és kissé haladottabbaknak, azután az újfajta játék az igen jó játékosoknak, bajnokoknak". Capablanca újítási kísérlete sok ellenkezést váltott ki, annál is inkább mert Capablanca csak fénykorában volt olyan biztos a „döntetlen szállításában", később, amikor a világbajnoki címei átadta Aljechin-nak, ö is sok játszmát vesztett. De a sakkot fenyegető veszély hamarosan elmúlt és szerencsére minden maradt a régiben. Igaz, manapság újabb veszély fenyeget: a sakk-komputerek részéről. A lélektelen döntetlenek elleni harc is tovább folyik, de kévés eredménnyel. Azaz talán mégis... Szeptember 10-én ül a táblához a világbajnok Karpov és kihívója Kaszparov. A világbajnoki páros mérkőzést az nyeri, aki hamarább nyer hat játszmát. Tekintet nélkül a döntetlenek számára! DELMÁR GÁBOR LARRY SISNER: MIÉRT NEM SZERETTE A BÍRÓ A VIRÁGOKAT ARTHUR FLETCHER arca mindig komor volt. Az ember azt hihette, hogy semmivel sincs megelégedve. A bíró mintegy harminc esztendeje lelkiismeret-furdalás nélkül mondta ki a halálos ítéleteket. Fletcher bíró volt a körzetben a hatalom megtestesítője és emiatt foghegyröl beszélt a polgárokkal. Az ítélethirdetés után elégedetten hátradőlt a székében. Szerette a „hivatását", hiszen a vádlottak alig mertek a szemébe nézni. A „valaki" címre tört és ezért feleségül vette a gazdag özvegyet. Verna Cooper boldogan „igen"-t mondott. Arthur Fletcher úgy érezte, hogy megfogta az isten lábát, tehát átadta a székét a fiatalabb kollégának és visszavonult a villájába. Massachusetts szövetségi állam egyik szép tavának a partján napestig lustálkodott és arra gondolt, hogy megírhatná az emlékiratait. A nyugdíjas bíró gondtalanul nézte az égen szárnyaló madarakat, mígnem egy szép napon kapott egy csokor virágot. Öt szál vörös rózsával. Életében először elfogta valami nyugtalanság. Halálra váltan ácsorgott az előcsarnokban a váza mellett és üveges szemmel nézte a rózsákat. Nagyon jól tudta, hogy ez a különös ajándék a halál hírnöke. A vörös szín a szerelem szimbóluma és ez a szerelem — az alvilág nyelvén — maga a HALÁL. Tudta, nagyon jól sejtette, hogy Buck Gruber állja a szavát. Az arca elszürkült abban a pillanatban, amikor tíz esztendőt sózott a nyakába. Mit is mondott, amikor a rendőrök elvezették? „Ha kiszabadulok a börtönből, megöllek, te ősz sakál. A találkozásra nem kell sokáig várnod! Ha megkapod a vörös rózsákat, elkezdhetsz imádkozni." A bíró nem sokat adott a gengszter szavaira. Cinikusan elnevette magát és intett az őröknek, hogy elvezethetik a fickót, akinek a nevét is elfelejti ... holnap. Másnap újabb csokor érkezett. A bíró idegrohamot kapott. A szívét alaposan megsiettek. Doktor Pretorius ideges volt. Tehetetlenül nézte a beteget és megcsóválta a fejét. Csodák manapság nincsenek. Fletcher lassan magához tért. — Vema — súgta elhaló hangon. — Megérdemlem, igen, megérdemeltem ... — Nem értelek. — Nekem is van lelkem. Érző ember vagyok, aki sokat tévedett. Ez a Buck Gruber fegyverével igazságot szolgáltat. — Nem vagy semmiben sem bűnös. — Gondolod? John Dillmant is elítéltem ... húsz évet kapott... biztosan a börtönben halt meg. Meg aztán Roland White... igen, igen ... őt is elintéztem ... Sean Hutchinsont... elaludt a börtönben és nem ébredt fel... nem láthatta többé három gyermekét. Meg ... ó,... milyen sokan voltak. — Ezek közé sorolod Grubert is? — Öt évet érdemelt, de tőlem tízet kapott. Nem nagy dolog ... de te meg a fiad ... mi lesz veletek? Milyen kegyetlen voltam ... egyedül maradt a fiú ... hagytam, hogy utat törjön magának az életben ... tizenhat esztendeje nem is láttam ... tudom ... nem kapom meg a bűnbocsánatot. — Te voltál a törvény, Arthur. — A fiad, az első házasságból... Robert ... nem kapott tőlem segítséget. viselte. A csokorban négy rózsa. A bíró nem volt buta ember. Tehát négy nap múlva végeznek vele. Tulajdonképpen akkor kapott a szívéhez, amikor elolvasta a csokorban elhelyezett üzenetet. „Öt rózsa, négy rózsa, három rózsa, két rózsa, egy rózsa és a HALÁL! Az Úr magához parancsol, mert felelned kell a bűneidért. Évekig vártam ezt a pillanatot. Amíg én a börtönben ülem, addig te a vagyonodat gyarapítottad. Az életeddel fizetsz mindazért, amit tettél, te tetű!" — Még négy nap — motyogta a bíró. — Ó, Verna ... négy nap úgy elrepül, de úgy ... A bíró az ágyban feküdt és a felesége szemébe nézett. — Maradj nyugton, Arthur. — Még négy nap!, Verna. — Ne izgasd fel magad ... — A rendőrség ... a rendőrség ... igen... megvédhet a banditától, tőle igen ... de a félelem ellen nincs orvosság. Én halott vagyok, Vema. — Aludj, Arthur. — Minden hiába, Vema. Egyszer — az utolsó napon — az ember megjelenik az Úr előtt és töredelmes vallomást tesz. Szembetalálom magam az igazsággal. Verna leült a beteg ágyának a szélére. — Miért vagy olyan biztos abban, hogy Gruber küldte a virágokat és a levelet? — Tudom — csattant fel a bíró. — Olvastam az újságban, hogy tíz nappal ezelőtt szabadon engedték. Verna szó nélkül megsimogatta a beteg arcát. Másnap a bíró nagy nehezen lecammogott a hallba. A vázában három rózsa. Dühében leseperte az állványról a vázát. A rózsaszínű padlón a vörös virágokról lepotyogtak a szirmok. Mintha vér folyna a szobában, gondolta Fletcher. A bírót úgy kellett felvinni a hálószobába. Vema és az orvos azonnal a segítségére Másnap reggel a bíró jobban érezte magát, de ágyban maradt és mereven az ajtót leste. Hirtelen feljajdult. Úgy rémiette neki, hogy a szobába berepült két szál rózsa. Ijedten a fal felé fordult. Verna óvatosan a beteg szívére helyezte a tenyerét, amely egyre hevesebben dobogott. Arthur Fletcher belekapaszkodott a felesége karjába. — Verna — mondta akadozva —, ha meghalok ... akkor a házba hívod Róbertét. Ő a fiad, valakire szükséged van, gondoskodik majd rólad és a vagyonról. Te ... te engem mindig szerettél, habár nem sokat törődtem veled és az érzelmeiddel. Egoista voltam világéletemben. — Ne beszélj így, Arthur. — Szeresd a fiadat és az embereket... emberségesen az emberekkel. A világot én rontottam el... és a hozzám hasonlók. Én nem voltam jó ember, Vema. Vége ... valaki elfújta a gyertyát. A véletlen úgy hozta, hogy Buck Gruber a hóhérom ... Nyolc órakor — másnap reggel — Arthur Fletcher a másvilágra szenderült. Abban a pillanatban, amikor megérkezett az utolsó rózsa. Verna még aznap délelőtt táviratot küldött a fiának: „Arthur meghalt. Most visszatérhetsz a házba, fiam!" Observer City — ez egy városka Massachusetts szövetségi államban — nyugalmát semmi sem zavarta meg. Robert Cooper megkapta az édesanyja táviratát. A virágboltban senki sem tartózkodott, habár Robert nem panaszkodhatott, mert az üzlet a szó szoros értelmében „virágzott". Elolvasta a táviratot, majd papírra vetette a hirdetés szövegét: OLCSÓN ELADÓ EGY VIRÁGBOLT Ekkor elhatározta, hogy édesanyjának is küld egy szép csokrot. Alig vette észre, hogy vörös rózsákat választott... 23
