A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-08-03 / 32. szám

PETER SKARLANT

GYÖNYÖRÖK KORA

(Egy fiatalember szerelmi naplója)

(március 30. szombat) Nem tudtam virágot szerezni.

Renata, Vaáek ismerőse, barna bársonyruhában az előszobában fogadja a vendégeket. Elragadtatással nézem két telt meztelen karját. Amikor idegességében a haját igazítja, barnás fücsomóként elővillan hónalján a szőr. Olyan, mintha a huszonnyolcadik születésnapját ünnepelné, pedig csak tizennyolc éves. Állandóan okosságát és csapongó fantáziáját fitogtatja. Makacsul csak a „jövő" embereivel köt ismeretséget. Színleli az érettséget, az az érzésed, nem tudnál neki olyat mondani, amiről ne hallott volna.

Néhány lármásan önérzetes, jól szituált családból való fiú és lány szinte belém fojtja a szót. Ismert nevek kerülnek szóba, bizalmas hangnemben. Engem hatalmába kerít a hallgatás. Nincs egy fia hírességem se. Órák telnek el anélkül, hogy valamilyen szellemes gondolat szóra nyitná a számat. Érzem, milyen kínosan viselkedem, tehetetlenségemben rágyújtok, fújom feleslegesen a füstöt, elpirulok, amikor arról faggatnak, mire gondolok. Állandóan a kék ruhás lány alakja lebeg a szemem előtt. Az ö hangja cseng a fülemben. Az emlékek felidézik, visszahozzák az elhangzott mondatokat. A lány rám emeli tekintetét, törékeny, finom keze ott pihen az asztalon. A szomszéd szobában két pár halkan énekel, a fiúk hangja újabb énekek dallamával keveredik. Ábrándozva hintáT zok a széken. Egyszerre sértően közönyös leszek. A hangok távolodnak. A fürdőszobában valaki keservesen zokog.

Tévednek, ha azt hiszik, szomorú vagyok, szívem túlárad a boldogságtól, nincs okom a bánatra, értsék meg, nem ért semmilyen tragédia, azt kívánom csak, kérem, hogy hagyjanak élni. Nem szoktam hozzá a zajos estélyekhez, amióta hazajöttem a katonaságtól, önök az első nagyobb társaság, ahol megfordultam. Senki sem kényszeríthet, hogy másra gondoljak, mint az ő kedvességére, bájosságára. A tegnapi estére, amely nem tűnt el nyomtalanul, újra kezdődik, átfut az agyamon, újra pereg a végétől az elejéig.

újra meg újra visszatér, örök érvényű, akár a közmondás. Lassan bontakozik ki, aztán a vihar gyorsaságával suhan el a szemem előtt. A kinyíló száj megáll egy pillanatra:

— Szívesen kezdek, ezért szeretem az áprilist.

Hallom a mondatot, és azóta elveszett ember vagyok.

Kilenc órakor a kivilágított előszobából az ünneplők közé — a vöröses félhomályba burkolt szobába — lép a közelmúltban ismertté vélt filmrendező. Minden szempár felé fordul. Megjelenése hízelgő. Hangosan mesélni kezd egy morbid viccet Mórickáról, aki a konyhában a húsőrlőn ledarálja a nagyanyját.

Renata a körte formájú Ludmilla palackok készletéből néhányat a szőnyeg közepére rak. A szobában szinte vágni lehet a füstöt, az ünneplők a szőnyegre heverednek, nagyon elfáradtak a tétlenségtől, csillogó szemüket a rendezőre függesztik. Ő térdepelve ügyeskedik a dugóhúzóval, és kijelenti:

— A világ megy a maga útján, uraim és fütyül magukra!

Éjfélre a szobák elcsendesednek, néhány pár csókolódzik, a többiek italt követelnek. A házban egy korty ital se maradt. Ha nem lett volna egy belső hang, amelyik állandóan figyelmeztetett, hogy eljött a szerelem ideje, régen kiűzött volna innen az unalom.

Új állapotom különös mellékízt ad ennek az éjszakának. Életemben először ülök körhintában. Alattam ott állnak az osztálytársaim, ott vár anyu és a rokonok; felnéznek a magasba és beszélgetnek. Szállók a fejük felett, alakjuk elmosódik, újra felbukkan, majd ismét eltűnik a kanyarban. Csak a körvonalukat látom, anyu az iskolatáskámat tartja a kezében; tenyeremet kellemesen

hűti a hinta lánca, tátott szájjal keringek a cirkuszkocsik tetői felett, habzsolom a parancsok fölé, magasba emelő szelet. Ég az arcom, és csak azt hallom, hogy a fülem körül hízelegve duruzsol a szél.

Hogy valamit mondjak, azt javaslom, rakjunk tüzet az ebédlőben. A rendező széttárja a karját, és felugrik:

— A lelkemböl beszéltél!

A könyvespolchoz lép, és jegyzéket készít. Hat szerző könyvét választotta ki, amelyeket tíz évvel ezelőtt a kritika agyondicsért. A legtöbb könyvben a belső címoldalon tömegszervezetek ajánló sorai díszelegnek.

Sápadt, csúnya lány emelkedett fel a sarokban, és izgatottan suttogta:

— Hogyan ismerem fel a tehetségemet?

A rendező visszadugta a könyvet a szekrénybe.

— Vagy dörzsöltek vagyunk, vagy nem. Minden az értelmi képességtől függ.

Az ablakon túl vasámapiasan esik az eső.

(március 31. vasárnap) Mikor kiléptünk az utcára, hirtelen elállt az eső. Szomjasak vagyunk, a párás levegővel oltjuk szomjunkat. Ez megnyugtat. Megosztozunk az utolsó cigarettán. A rendező a saját filmjét dicséri, és azon óbégat, miért nem rúgott be úgy istenigazából. Áll a járdaszigeten, felemeli keskeny fehér kezét, melyen az ujjperecek élesen kidomborodnak. A fekete Volga csikorogva fékez, a rendező udvariasan betessékel, s ő száll be utolsónak. A sofőr unottan ásít. A Jogi Kar előtt kiszállok a taxiból. A Valentin utcában kinyitom a Városi Könyvtár raktárának vasajtaját, levetem a kabátom, a poros könyvekkel zsúfolt polcok között, egymás mellé tort székeken elalszom. Az álom egészen kimerít.

Amikor felébredek, hajnalodik. Kinyitom a vasrácsos, apró ablakot, a klasszikus regények közé betódul a friss levegő. Egy kicsit még heverészek, a párás levegőben érzem a Moldva közelségét, a tegnapi esőtől illatozik

a tavaszi folyópart. A verebek is jelentkeznek, megcsendül a vas, tiszta reggeli hangokat hallok. Látom magamat, elragadóan és gyönyörűen állok a bal parton, a kis utcában, ahol tegnap barangoltunk. Minden mozdulatom, tekintetem (és álmom is), mintha a lány arca előtt játszódna le: kitartóan figyel engem.

A tavasz visszahozza az élet feszültségét. Minden másodperc sürget. Egyetlen gyermeki titok egy csapásra megváltoztatja a világhoz való viszonyunkat. Kipattan a mag, és felreped a' lárvák bőre. Menekülök a gyönyör elől, hogy megkönnyítsem a dolgát. Nem tudnék most dolgozni, mégis vágyódom rá, hogy dolgozzam a végkimerülésig. A boldogság kétségbeeséssel keveredik bennem, félek, hogy soha nem érem el azt, amit szeretnék. A lepke könnyedségével ülök az ablak alatti asztal mellé. Aláhúzogatom a példákat, paragrafusokat, igyekszem pontosan az emlékezetembe vésni a szöveget.

Az átforrósodott teáskannából naponta többször az apró teaszemekre csordul a víz, a megduzzadt teaszemcsék kellemes illatot árasztanak, apró sziromlevelek kavarognak a csiszolt üvegpohárban aranyló vízben. Lágyan leereszkednek a pohár fenekére, az avarral borított novemberi erdőt juttatják eszembe; a tea újra és újra benedvesíti az ajkat, s e vénülő ajkak ezer éve remegő hangon ejtik ki a nevet, amelyet a lánynak próbálok adni, a kedves nevét. Új szív ősrégi helyzetben, minden ismétlődik, a tea lefolyik az idő torkán, gondolatokat gerjeszt, mint az alkohol, csak a mámort, a részegséget nem érzi az ember.

Este nem tudok elaludni az üres villában, melyet nagy kapu zár el a külvilágtól.

Egész nap dolgoztam. Boldogan, boldog-14