A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-20 / 4. szám
IRODIA Európában a történelem előtti időktől kezdve termesztették, a kender pedig a népvándorlással jutott keletről Európában. A Kárpátmedencébe települt magyarság is kenderkultúrát hozott magával. Ezt bizonyítja a kender, tiló, orsó bolgár—török eredetű jövevényszó; a fon, sző ige pedig egészen a finnugor korig visszavezethető. Az itt élő szláv népeknél egy ezzel sok rokon vonást mutató lenkultúra volt. A magyar len szó is szlávból származik. A két rostnövény feldolgozásánál mutatkozó rokonvonások lehetőséget adtak a kender és a len megmunkálásának egyes fázisaiban a kölcsönhatásokra. A Kárpát-medencében élő szláv népek a növényi rostfeldolgozás differenciáltabb eljárását ismertették meg a magyarsággal, ami az eszközök elnevezésében is megmutatkozik (gereben, guzsaly, motolla, cséve, sőt a szövéssel foglalkozó mesterember általános megnevezése — a takács — is szláv jövevényszó). A kenderfeldolgozó eszközök eredetét vizsgálva a néprajzkutatók megállapították, hogy egyetlen olyan eszköz sincs, ami a kenderfeldolgozás eredeti szerszámának bizonyulna. Korábban len-, gyapjú- és bőrfeldolgozásra használták ezeket az eszközöket. A lenkultúrából került a kenderkultúrába az egész Európában használatos gereben, bár ez eredetileg a gyapjúfésülés szerszáma volt. A sztyeppi nomád népek borkultúrájából származik a kalodás kenderdörzsölö és a tiló. Ezek a Kárpát-medencében letelepült magyaroknál hosszú időn át még kettős, bőr- és kendermegmunkáló funkciót láttak el. A kiállításon is bemutatott kalodás kenderdörzsölőt Európában másutt nem használják kenderrostkikészítésre, de bőrpuhítóként több helyen is megtalálható. Az eredetileg bőrtörőként használt tiló már a IV—IX. század folyamán egész Európában általánosan elterjedt a len, majd a kender törésére illetve tisztítására. A kender törésére használt törőszék Európában csak a Kisalföldön és környékén, valamint a Közép-Balkánon fordul elő. Ennek eredetét a néprajztudomány még kellően nem tisztázta. A fonás fö eszköze az orsó, de Európában egyetlen népnél sem hiányzik a guzsaly, amely a fejlettebb fonási módot képviseli. A XVIII. század végén jelent meg a Kárpát-medencében a lábbal hajtható kerekes guzsaly, a rokka. Ez termelékenyebb eszköz volt, de csak lassan szorította háttérbe a guzsalyt. A szövőszék egész Európában elterjedt, nagyon régi eszköz, már az időszámításunk előtti kultúrákban is használatos volt. Mindezekből láthatjuk, hogy a kenderfeldolgozás eszközkészlete mennyire színes és összetett. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az ezekkel való munka mennyire nehéz és fáradságos volt. Kivételt talán csak a fonás jelentett, ami nemcsak munka volt, de szórakozási lehetőséget is biztosított. A fonóban összegyűlt lányokat, asszonyokat a legények is meglátogatták és szórakoztatták. Ez a társas munka biztosította századokon át a falusi parasztfiatalság szinte egyetlen rendszeres szórakozási alkalmait, egyben a falu olyan házasságszerző intézménye volt, ahol a fiatalok megismerhették egymást. A kender házi feldolgozása már a múlté, ma legfeljebb csak néhány kenderrostból készült színes szőttes emlékeztet otthonunkban e hajdani fáradságos munkára. FEHÉRVÁRY MAGDA (Fotó: Bíró Béla) révülő sámánnak is az ámyéklelke járja a túlvilágot. Az álom és a révület nagyon fontos helyet kaptak a samanisztikus hitben. Erről tanúskodik a honfoglalási mondakör Emese álma c. epizódja is, amely nem más, mint az Árpád-ház származásmondája. Hasonlóképpen ősrégi szó nyelvünkben a révülés: az álomtól abban különbözik, hogy ezt a transzállapotot egyedül a táltos képes elérni, mégpedig különféle ajzószerek, kábító hatású gombák, esetleg tisztán szédületét előidéző mozgások segítségével. A révület szó minden rokonnyelvben meleget, forrót, forróságot jelent. Ősi hitvilágunk szerint ilyenkor a varázslóra az isten heve száll. Valójában talán az tükröződik a szó jelentésében, hogy a sámán kábulását gyakran füstölöszerek égetésével gyorsítja meg. Érdekes találkozások helye Büky Béla dolgozata: nyelvtörténet és néprajz, ősi hitvilágunk és a modern lélektan szembesítésének vagyunk tanúi. Harmadik találkozásom a magyar őstörténettel a legnagyobb szlovák nyelvészprofesszor, Eugen Pauliny új könyvében történt. Nagy-MoráViától napjainkig tekinti át ez a mű a szlovák nyelv fejlődését. Hogy a magyaroknak milyen szerepük volt Morvaország történetében és a szlovák nyelv legkorábbi fejlődésében, nyilvánvaló. Gondoljunk csak a honfoglalás „fehér ló mondájára", a magyarok történetileg is elismert szerepére a nagymorva hercegség megszűnésében, a nomád magyarság és a letelepedett, állattartó-földművelő életformát ismerő szlávság találkozására, az újonnan alakult magyar állam idegen eredetű közigazgatási szókincsére, vagy a pogányság helyébe lépő kereszténység szláv nyelvi elemeire! Ugyanerről tanúskodnak legkorábbi fennmaradt nyelvemlékeink, többek között a Halotti Beszéd is, „Bratym, milostben, isa (ize)" — sorolja a tankönyv szerzője. Álljunk meg egy szóra! Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám a szláv nyelvi hatás jelentőségét, meg kell jegyeznem, hogy e legutóbbi szó jelentése egyáltalán nem ilyen egyértelmű. A magyar nyelvészek inkább hajlanak a latinból való magyarázása felé. A többi, az előbbiekben felsorolt tényekkel együtt a magyar nyelvtudomány is alátámasztja. Sok-sok szó árulkodik a vallás szláv átadóiról: kereszt (krst), keresztény (krstjan). bérmál (birmati), szent (svent), malaszt (milost), apát (opát), barát (brat), karácsony (kraőun), stb. Egy pont azonban nem világos: Pauliny elveti Kniezsa István feltételezését, miszerint a közigazgatási és jogi terminológia elemeit déli szláv nyelvekből vettük volna át, a keresztény szavaknál azonban ő is megjegyzi, hogy — érthetetlen, bár, de — ezek inkább vallanak déli eredetre. De figyelemre méltó észrevétel a László Gyuláé is, amely ugyanezt a kérdést feszegetve nem földrajzi, hanem időbeli eltérésben véli megtalálni a megoldást: „amennyire a X—XI. századi jelenségekből nem érthetjük meg a magyar kereszténység szláv szókincsét, éppen annyira kézenfekvő az a mindennapos — s éppen a térítéshez is kapcsolódó — érintkezésben, amely az avarkori onogur magyarok és a délszlávok közt kimutatható". Ahhoz, hogy a két feltételezés valamelyikével magyarázni tudjuk keresztény szavaink kölcsönzési körülményeit, csupán egy apróságra volna szükség: a nézetek kimerítő bizonyítására. Ez azonban — ki tudja meddig — még várat magára. FEHÉR PÉTER Lacza Tihamér „cserepeinek" egyike már e lap hasábjain is hírt adott azokról az összejövetelekről, amelyeket az érsekújvári járási könyvtár és a CSEMADOK helyi szervezete rendez az ország magyarlakta vidékeiről összesereglett pályakezdő irodalmárok, írással, irodalommal kacérkodó fiatalok részére. Legutóbb immár harmadik alkalommal került sor e különböző életkorú, foglalkozású és felkészültségű fiatalok meglehetősen népes — mintegy ötven-hatvan fős gyülekezetének találkozójára. S ha szóba hozott jegyzetében Lacza figyelemre méltónak, sőt „a csehszlovákiai magyar irodalom szempontjából örvendetes és határozottan pozitív cselekedetnek" nevezi az érsekújváriak kezdeményezését, feltétlenül igazat kell adnunk neki ebben, s megállapítását csupán azzal szeretnénk megtoldani, hogy legjobb tudásunk szerint nemcsak felfigyeltetöek, hanem egyedülállóak, már most irodalomtörténeti jelentőségüeknek ígérkezök ezek a találkozók. Az eddig kialakult gyakorlat szerint negyedéves rendszerességgel megvalósult egynapos tanácskozások közül a sorban a legutóbbin Zalabai Zsigmond két előadását hallgathatták meg elsőként a jelenlevők. Mindkét előadásnak — Varga Imre Új babiloni torony című sokrétegű és bonyolult szövetű versének elemzése, valamint a szabadvers történeti fejlődéséről és „kötöttségéről" elmondott fejtegetése — már témájánál és módszerénél fogva is számos tanulsága lehetett az összesereglett író- és poétajelöltek számára. Mindenekelőtt arra kaphattak példát ezekből a fejtegetésekből, hogy csakis a lehető legnagyobb tudatossággal és alapossággal érdemes megközelíteni egy-egy irodalmi szöveget, s témát is akár. Az összejövetel második részében maguk a fiatalok elemezték egymás munkáit, illetve mondták el véleményüket egymás írásairól. A társaik szövegeinek elemzésére vállalkozók fejtegetéseikkel, ítéletükkel természetesen önmagukat is minősítették: mások munkáiról nyilatkozva ízlésükről, gondolkodásukról és felkészültségükről is számot adtak. Különösen biztatónak találtuk Tóth Anikó szerény, ám nyelvében rendkívül tudatosan építkező alkotót ígérő megjegyzéseit Hogya György novelláiról és Liszka Györgyi kiélezetten fogalmazott indulatos mondatait Patus János verseiről. Kettőjükön kívül még Gúlái Erika és a magát Roccónak nevez(te)tő Juhász József mondta el véleményét Hogya és Patus próbálkozásairól. Itt jegyeznénk meg, hogy a jövőre nézve feltétlenül meggondolkoztatónak tartanánk, nem kellene-e ezekbe az elemzésekbe — afféle opponensként — egy-egy tapasztaltabb írót, kritikust bevonni, akik a megszólaló pályakezdők nyilvánvaló tárgyi tévedéseit, szélsőségesen szubjektív megnyilatkozásait lennének hivatva kiigazítani. A találkozó alkalmából egyébként immár másodszor jelent meg az Iródia-füzet, amelynek anyagát az előző Iródia résztvevőinek munkáiból Karsay Katalin, az Irodalmi Szemle munkatársa válogatta, s Bállá Kálmán, a Madách Könyvkiadó szerkesztője lektorálta. E füzet külön érdekessége és értéke Turczel Lajos előszava, melyben jeles irodalomtörténészünk amiatt érzett örömének ad hangot, hogy az érsekújvári kezdeményezéssel véleménye szerint „irodalmi életünkben ismét elindult egy olyan zajlás, amely minden bizonnyal hathatósan hozzájárul majd egy új nemzedék kialakulásához". Mindemellett az a tény, hogy ebben a rövid írásban egymás mellett szerepel Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Bállá Kálmán, Karsay Katalin és a ma még ismeretlen Patus János neve, azt is jelzi, hogy az Iródiával nemzedékek fogtak össze egy közös cél — irodalmunk folytonosságának megőrzése és gazdagodása — érdekében. Ami még tovább növeli jelentőségét és biztató távlatokat jelent annak jövőjére nézve. TÓTH LÁSZLÓ 15
