A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-20 / 4. szám
azért még sem tudom rólad elképzelni, hogy kékre-zöldre verted volna ... — Nem, azt nem... — komorodott el Szendrei. — Soha nem emeltem rá kezet, egyszerűen nem volt miért, de ha lett volna is.'.. A te korodban valóban szép volt, azonkívül volt egy csomó olyan jótulajdonsága, ami aranyat ér: tisztaság, rendszeretet, önzetlenség, szorgalom, áldozatkészség, hűség ... hogy mást ne mondjak ... Viszont volt egy nagy hibája, ami eléggé zavaró volt számomra. — Nagy hibája!? ... Ugyan mi lehetett az? — kérdezte Erzsiké csodálkozó kíváncsisággal, és türelmetlenül várta a választ. Szendrei tétovázott néhány pillanatig, hogy elmondja-e, vagy sem. — Illetlenség és tapintatlanság róla beszélni ... Az csak két emberre tartozik... — Most már ki vele, János, ha egyszer elkezdted, mert belehalok a kíváncsiságba! — mondta Erzsiké sürgetően. . — Hát... hogy is mondjam — kezdte Szendrei János tőle szokatlan szemérmességgel —, tudod, Erzsiké, az én feleségem vére kezdettől fogva olyan volt, mint az állóvíz... hegyek közé szorult tengerszem ... hideg és mozdulatlan ... Néhányszor a szemére is vetettem, hogy nyilván jégen csinálták, persze viccesen, hogy meg ne sértsem... Én meg, az én vérem meg örökösen izzott, mint a parázs ... Elég volt egy pillantás, egy mozdulatnak a szikrája, hogy — képletesen szólva — lángra lobbanjak. így aztán ... szóval így volt, Erzsiké ... Három szép fiúgyereket azért mégis szült nekem, s az kárpótolt mindenért. — Egy pillanat! — szólt Erzsiké és kisietett a kávéért. Behozta. — Még mindig cukor nélkül? — Köszönöm! Még mindig ... Egy ideig szótlanul szürcsölték a kávét. — Ha te őszinte voltál hozzám, János, én is az leszek — mondta Erzsiké maga elé nézve, sokára. — Ami a természetemet illeti, én is olyan vagyok, mint a feleséged, csakhogy az én férjem nem olyan megértő, mint te voltál... Szerinte azért nem kívánom őt, mert nem szeretem, és azért futok mások után, mert ott keresem és ott találom meg azt, ami itthon hiányzik. Pedig mindent elkövetek az érdekében ... Sokszor megjátszom magam, úgy teszek, mintha a fellegekben járnék, közben meg a hátam közepe sem kívánja... Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok ... Péternek hiába magyaráznám, nem hinné el... Nem tudom, hogy meddig bírom ... Ha egy-egy szolgálati útra készülök, olyan, mint az öklelő bika. Dúl-fúl, nem találja helyét, kiabál, csapkod, minden apróságba beleköt, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzéseket csapkod a fejemhez ... nehéz vele, nagyon nehéz ... Bevallom neked, többször gondoltam már a válásra. Szerintem addig kellene, amíg nem szülök gyereket. Azt hiszem, hogy utána nehezebbé és komplikáltabbá válna a dolog, már csak a gyerek miatt is ... Látod, János, mindenkinek megvan a maga keresztje, amit akarva, nem akarva hordania kell. — Hátha éppen akkor változna meg, ha szülnél egy gyereket, vagy kettőt?! — Ki tudja ... — vonta meg a vállát Erzsiké. — Hátha még abba is belekötne, hátha nem hinné el, hogy az ö gyereke?... Gondoltam én már mindenre, elhiheted. — A szüleid mit tanácsolnak? — Sajnos nem fordulhatok hozzájuk tanácsért. — Miért ne fordulhatnál, ki akadályoz meg? — Ellenezték Pétert... de én nem hallgattam rájuk... (,Folytatjuk) EDGAR ALLAN POE VERSEI 175 éve született Edgar Allan Poe, a kiváló amerikai költő és prózaíró A LEGBOLDOGABB ÓRA, NAP... A legboldogabb óra, nap Tört szívemben otthont talált. De az erő és öntudat Már messze szállt. Erő? Igen! Úgy véltem, az; Jaj, eltűnt, többé nem felel; Tőle feszült a vad tavasz — Hadd múljon el. S az öntudat ma már mit ér? Öntse maró mérgeit új Agyakba, hol még friss az ér — Szívem, csitulj! A legboldogabb óra, nap. Mit szemem látott, láthatott: A fényes erő, öntudat Múltba ragyog. De ha erő és öntudat Oly kínnal kelne fel. Mint egykoron — sugarukat Nem bírnám újra el. Mert ólom volt éj-szárnyukon, s míg verdesett, lehullt A szívbe, mely törni rokon Kínokban megtanult. (VAJDA ENDRE FORDÍTÁSA) KÜLÖN Gyerekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott — gyerekkoromban — a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs — a jó s hamis Mélyekből —, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból. Sziklahegyen rőt falakból, Napból, mely lekörözött Őszi aranyfény között. Villámból az ég alatt. Amint elszállt, elszaladt, Dörejből, vihar ha forrt, S fellegből, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg. (TELLER GYULA FORDÍTÁSA) NYUGTALANSÁG VÖLGYE Volt egyszer egy zsenge-zöld, Senki lakta, szende völgy; Hadra kelt, ki ott lakott, S csak a nyájas csillagok — Tornyuk azúr ablakán át — Őrizték a völgy virágát. Melyen nappal mindenütt Lusta lángú nap feküdt. Érzi most, ki arra jár: Nyugtalanul fáj e táj. Minden íze úgy zihál. Csak a bús lég ül ma békén Csöndje mágikus vidékén. Szél se libben, de az ág Borzong, mint a Hebridák Hűvös habja, ködvilág! Szél se libben, s mord sereggel Bolyg az ég, nagy fellegekkel, Dalmahodva este-reggel. Árnyalva a miriád Szemmel kéklő ibolyát — S mely névtelen síron zokog, A hajlongó liliomot! Hajlong — s harmatot hullat a Liliom örök illata. Zokog — s szép szárán könny csorog, Mint halhatatlan gyöngysorok. (KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA) V. PRIBYL FELVÉTELE CSILLAG, TITOK! Csillag, titok! Álmodtalak Nyáréjjelen — Legyek szavad! Sugár te magad: Légy fényjelem; Messzi honod Fürdesse szívem. Világod: Szépség, Tisztaság! Sehol szenny — mindenütt virág. Rejti szerelmünk lugasát Álom-kerten, hol ott pihen Álomleány-had szüntelen S a cserkesz szél ezüstösen Áléi ibolya-fekhelyen. Ó, ami Benned látható, Oly más, mint e földi való: A legkékebb szép szemet Őrzi hamis, hűtlen keret — Édes szellőkön suhan Ékes hang szomorúan — Szív, ha érted megtörik, Öröme könnyeden szökik. Visszhangja még elidőz, Kagylóbúgást felidéz. Bánatod hű képe kél: Földre perdülő levél — Szent varázslepel borul rád: A gyász még nem búskomorság — (TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA) 11
