A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-20 / 4. szám
SZABÓ SÁNDOR korai, a pályakezdés éveire tehető vásznait nézegetve az ember könnyen felismerni véli, hogy olyan festőművésszel van dolga, aki a tehetség a tudás szerencsés ötvöződése által a realista tájábrázolás legjobb feltételeivel bír. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a képek alkotója nem tud és nem is akar szabadulni az impresszionizmus varázslatos hatásaitól, ezért e hatásokból erényeket képes teremteni. És jelen van még egy harmadik, nyilvánvaló körülmény is akkori festészetében. Nevezetesen az, hogy művészi fejlődésének irányai a plein air nagybányai fényei felé fordulnak. Nagy vonalakban ez határozza meg pályájának első, több mint egy évtizedes periódusát, mely igaz, tovább is tagolható, de a lényeget tekintve talán mégsem fontos a részletezés, hiszen a művészi fejlődés folyamata így is rendkívül éles körvonalakban kirajzolódik. Lezárt és egységes — erős. Ugyanakkor olyan társadalmi elkötelezettségről tesz tanúságot, amely messze van a művész pályakezdésével egybeeső esztendők programfestészetétől, mégsem hagy kétségeket afelől. hogy szigorúan az adott és vállalt szocialista művészet útjait járja. És Szabó Sándor a hatvanas évek során a korábbi periódusból törvényszerűen a kubista festészet felé tájolódik. Persze, korántsem hirtelen, hiszen nem elhatározásból teszi, hanem azért, mert belső fejlődésének, kísérletező kíváncsiságának ösvényei oda vezetik. Ahogy két rokonszín egybevegyüléséből létrejön egy újabb, de az alapelemekhez szorosan kapcsolódó harmadik szín, — nála ugyanilyen szabályok szerint lép előtérbe a látvány vizsgálatának folyamata, a tárgyak „lelkének" elemzése, s az eredmény szerkezetének képi feltárása. Eddigi életművének teljes képében a festészetnek ez a tartománya a domináns, szám szerint is talán az ide sorolható képek vannak túlsúlyban, bár korántsem mellékes, hogy számos monumentális alkotását is számontarthatjuk, ám ezek nem kivételnek, hanem az életműbe szervesen beépülő résznek tekintendők. S mindaz, ami ezt követte, követi, az már nem a keresés, nem az analízis, de egyértelműen a szintézis jegyében jön létre, kiteljesítve ily módon egy négy évtizedes festőművészi pálya immár együttesen értékelhető egészét. A Komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeum a közelmúltban rendezett egy olyan Szabó Sándor-tárlatot, melynek gazdag anyaga igen látványos módon képes érzékeltetni a már említett művészi szintézis jelen állapotát. A tájképfestőből oly kíváncsi kubistává fejlődött művész íme eddigi tudását összegezve, megintcsak törvényszerű módon visszajutott a tájhoz, de már korántsem a pályakezdő rácsodálkozás ámulatával, hanem egyfajta megismerés, az elemző megközelítés képességeinek birtokában ábrázolva azt. De ezek a vásznak már nemcsak ábrázolják, nemcsak a formák és színek eszközeivel, nemcsak fény csodáival próbálják megidézni, megismételni a látványt, hanem fel is tárják, többet akarnak megmutatni annál, mint ami látszik. E csúszós talajon pedig a festő lábon marad, s ily módon képes beavatni nézőjét abba a világba, közegbe, amelyben már igen otthonosan mozog, mégis óvatosan, mint aki üvegek, törékeny, nemes porcelánok közt mozog, és tudja, hogy itt tánclépésekre váltani nemcsak kockázatos, de egyszerűen haszontalan, fölösleges is. Mert mindaz, ami ily finoman részleteire osztódott, a heves mozdulatoktól hirtelen összemosódna, s olyan lenne, mint egy igen elmozdult fotográfia. Márpedig nem ezt akarja. És amit akar, azt föl is mutatja — természetesen nem az optika, hanem a festészet legjobb eszközeivel. Mint tudjuk, ezek az eszközök nemcsak egyszerűen vászonból, festékből és ecsetből állnak. Kétségtelenül többről van szó s e többet Szabó Sándor igen határozottan birtokba vette. KESZEU FERENC A szerző reprodukciói
