A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-29 / 27. szám
A gyerekek karban röhögnek. Az a köt idős asszony úgy ált egymás mellett, mind a kettőnek az ölében csüng összekapcsolva a két keze, ezek itt engedelmes, figyelmes iskolás leányok. A szegényemberek mosolyognak, vagy legalább is nem szomorú most a képük. Az egyik bohóc, a bárdos, mondjuk a hóhér: — Hát mit akar kérem? A másik bohóc, az elítélt, odafordftja az orrát a hóhér orrához, húzva, éneklősen kérdezi meg: — Háány óraaa? A közönség röhög. A hóhér: — Miért érdekli az magát? — Mert tudni akarom pontosan mikor haltam meg magamat. Az elitéltnek két vastag, fekete ránc van a homlokára festve, a füle lilaszínű. a szemhéja be van meszelve s az orra is, csak az orra hegyére van egy piros poloska pingálva, hosszú lábakkal. A bajusza helye s az álla is el van meszelve s telirakva zöld pontokkal. Fiatal gyerek húsz esztendőre taksálom. Bőséges pepita frakkban van, a térdénél van egy óriási piros posztógombbal összegombolva. Nadrágja civil nadrág, cipője tornacipő. A hófehéren sincs semmi különös, ő is a tradíciók szerint öltözött föl. piros spencer van rajta, fehér mellénye a hasnál kezdődik s nem ér lejebb a bokánál, mellén nyílik a Petőfi-gallér, a gallér alatt összekötözött vörös zsebkendő. Katonai bőr lábszárvédöje az egyetlen szabálytalanság rajta. Képe szintén zöld, piros és fehér. Van a fejében egy karima kalap nélkül. A bárdot emelve tartja s a nagyérdemű közönséghez fordul: — Mennyi baja van ennek, — ezt mondja, — most azt akarja tudni, hány óra. Kérem, az én órám internálva van a zaciba. Mondják meg neki. tisztelt közönség, hány óra. ha már olyan nagyon kiváncsi. Egy gyerek fölszól: — Félöt. A hóhér leveszi a karimát, pukedlit csinál a gyerek felé: — Köszönöm, fiatal úr — és két ujján megbuktatja a karimát, úgy teszi vissza a fejébe. — Nahát, most már mindent tud azt mondja szelíden az elitéltnek, — legyen szives ismét lehajolni. Az elitéit: — Jaj mamám, hát mégis meg kell halni magamat. — Lehajol, a két könyökét a két combjára s az állát a két öklére rakja. Grimace-ol a gyerekek felé. A hóhér magasra emeli a bárdot s nagy hangon kezdi: — E-e-egy.. . Az elitéit a mutató ujjával odahi egy kis fiút: — Viszket az orrom. Legyen szives fiatal úr, vakarja meg. — A két idős asszony nevet legjobb ízűt. Az illető kicsi fiú mezítlábas, odaugrik, meg akarja vakarni az elitéit orrát Az elitéit egy hangos chamlmal bekapja a gyerek ujját Nagy derültség. félrehajolva kibukkan egy Seherezad, nagy, molett hölgy, csupa fátyol, aranypénz és gyöngyhím, egy fájdalmas álom a napfényben. Odasétál a közömbös nehéz férfihez. A Csudák Birodalmának szultánja ő, a lejárt vászonfestésen, a gipszbódé falán elül. itt látni fejét amely vértől csöpögve ül egy tálon és merev ábránddal tekint a földalatti villamos végállomása felé. A hóhér: — Nézze kérem ez már szemtelenség, hogy magának, még itten kedve van játszadozni az utolsó percében. Az elitéit, miután kieresztette fogai közül a kis fiú ujját: — Ne beszéljen hozzám, magával haragba vagyok. A két bohóc mögött a Csudák Birodalmának előcsarnokában egy közömbös nehéz férfi járkál hátratett szalma kalappal a fejében, a kasszánál egy nagyon kicsi kis kisasszony ül. olajfalevél orcával, reménytelenül spekuláló fekete, cipőgomb szemekkel. Használt, virágos piros satin ruhában van, nem a Vogues ábrái után. Fonnyadt ujjacskái dobolnak maguknak a kassza asztalán. A bordó függöny mögül — Hallja, ne cicázzon itt velem, majd kap egy pofont ha nem hagyja nyugodtan levágni a fejét Kettő-ő-ő ... Az elítélt lengetve kézét az út felé: — Á, jónapot szervusz, anyuskám. A hóhér: — Mi az, kinek köszön maga? — A feleségem. Tessék mindig idegondolni kérem, hogy a publikum minden szavukon jól mulat. Ök maguk is elnevették egy párszor már a beszédet, kezdők még. Fiúk. Jókedv van bennük. — Maga házasságszélhámos, ez nem lehet a maga felesége, a maga felesége be van zárva Mária-Nosztrán. — Az a maga felesége. Ne sértegesse az én feleségemet, az csak itt van bezárva Pesten. — Na, most már fogja be a száját és imádkozzon. Há-á ... A rom előtt az elitéit föláll, emeli a mutatóujját s a hóhérhoz fordul: — Maga úgy látszik nem ismeri a feleségemet. — Elég ha maga ismeri. Nekem elég a magamét ismemi. Bár azt se ismerném. Hajtsa le ezt a csúnya kinövést a nyakán, hadd vágjam már le. Lesújt a bárddal oly erővel, hogy ő maga is leejti a fejét égész az elítéltnek az ülepéig, igen, mert az elítélt a bárd sujtása közben hátrafordult egész testével és a bárd simán lecsúszott az ülepe mentén és a hóhér bémész feje ott marad az ülep előtt, odaszagol és rosszalólag huzgálja az orrát, úgy néz a közönségre: — Ez egy teknősbéka, frász törje ki. Behúzta a fajit a nyakába. Tessék besétálni a csudák Birodalmába. Előadás minden percben kezdődik. Csak öt korona bármely boldog és boldogtalannak. BARAK LÁSZLÓ Elmúlt az az idő elmúlt az az idő amikor a lakótömböket kaptáraknak netán vasbeton-börtönöknek tartottuk rendeltetésszerűen használjuk őket a magánélet megannyi színpadán halhatatlan színművek szereplői vagyunk a számtalanszor ismétlődő előadásokban csupán a díszletek módosulnak időnként rutinos alakításainkat nem zavarja hogy valakik magabiztosan unatkoznak a falakon túl állandó körforgásban szél fúj havazik satöbbi holdvilágos éjszakákon denevérek kihalt hüllők álmatlanságtól gyötrődő drámaírók kutatnak valami emberszabású közeg után MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Üzenet átmegyek emberek mondom még ne gyertek utánam dermedjetek inkább a télben égjetek inkább a nyárban de én átmegyek ott terem a keserűgyökér ott nő magasra a zsálya ott fohászkodik száraz esőért a szomjazó hangyák királya s bennem vérré válhatik a vér és iszonyattá a két szemem alkonyt feszítő penge-él acéljává az értelem 15
