A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
— árom a határt. A csendes májusi alkonyat nyugalmat, békéssé get áraszt. A távoli lucernatáblán őzek legelésznek, a dűlőúton megtermett nyúl fut ismeretlen célja felé. A széltörő jegenyenyárfákról örvös galambok röppennek fel... Mindez méltó látnivaló a vadász, a természetjáró ember számára. Én mégis másra figyelek. Azt várom, hogy felhangozzék a foglyok csirregése. Tavaly ősszel itt Perény (Perin) mellett az őszi vetésben egy szép, népes csapatot találtam, s akkor sikerült is lefényképeznen a szárnyrakapó foglyokat. Ugyan mi lett velük a hosszú tél alatt? Vajon hány élte túl a fagyokat, hánynak sikerült megmenekülnie a ragadozók elől? Ebben a tavaszi derűben akaratlanul is arra gondolok, hogy alig húsz-harminc évvel ezelőtt így alkonyattájt fogolycsirregéstöl volt hangos a határ, legalábbis felénk a Duna mentén. Száz meg száz fogolykakas dürrögött hűségesen a párja mellett. Alig maradt belőlük egy-egy csapat, néhány pár. A szakirodalomból, régi vadászok feljegyzéseiből, elbeszéléseiből tudom, hogy századunk első felében az apróvadas területeken a vadászok terítékének közel felét a fogoly adta. Egy idős barátom, aki zsenge gyermekkorától vadászott, apróvadból — emlékezete és feljegyzései szerint — körülbelül 35 ezer darabot ejtett el, ebből az első helyet a fogoly, a másodikat a nyúl foglalja el. Ugyancsak az ő feljegyzéseiből tudom, hogy például 1914- ben egyetlen nap alatt másodmagával 408 foglyot hozott terítékre, de a későbbi évek során is gyakran lőtt egyetlen napon százötven darabon felül... S ha ehhez hozzáteszem, hogy nem is a legjobb foglyos területen vadászott, akkor képet alkothatunk arról, milyen lehetett a fogolyböség Galánta (Galanta), Ógyalla (Hurbanovo) vagy Komárom (Komárno) környékén ... Az apróvadbőség tájainkon a harmincas években érte el a csúcsot. Azóta az apróvad egyre fogy, gyérül. De, hogy milyen lehetett, arra következtetni tudok abból, amit a vágfarkasdi (Vlčany) és a sokszelöcei (Selice) határban láthattam még nem is olyan régen. Pedig ez az egykorinak csupán a töredéke volt. Évek óta látom azt is, hogy faunánknak ez a szorgalmas és hasznos napszámosa a végpusztulás szélén áll. Hogy miért, arra nem nehéz válaszolni. A fogoly táplálékának zömét a rovarok és a gyommagvak adták (és adnák, ha volna). A gazdálkodásban mostanában használt rovar- és gyomirtó szerek elpusztítják a fogoly táplálékát. Nincs e madár számára megfelelő nyugalom és fészkelőhely. Élelem, s nyugodt költőhely híján az volna a csoda, ha a fogoly túlélné a huszadik századot. Egy szaklapban olvastam, hogy az angol szakértők megállapították: a szürkefogolycsibe táplálékában egyhetes korig a rovarok 90 százalékos arányt képviselnek. Egy- és kéthetes kor között ez az arány 55—60 százalékra csökken. Ebből egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy a rovarirtó szerek alkalmazásának következtében a kikelt fogolycsibéknek mintegy 50 százaléka gyakorlatilag éhen pusztul. S mi a helyzet nálunk? A hazai szakirodalom közlése szerint — 1983-ból — több, mint egymillió hektárra tehető ez a terület, amely a fogoly számára kedvező életfeltételeket biztosítana. Ezen a területen mintegy félmillió törzsállomány szaporodására volna elegendő hely. A foglyok számának katasztrofális csökkenését jelzi, hogy 1978-ban a törzsállomány még elérte a 200 ezret, s 1983-ban már csak 45 070-et jegyez a statisztika. Ugyancsak ebből a statisztikából tudható meg, hogy az elmúlt öt évben évente átlagosan több mint tízezer fogoly pusztult el; összesen 52 526 madár. Ez olyan állományveszteség, amely csak nagy gondossággal, tetemes anyagi és szellemi erőforrás mozgósításával pótolható. Ha pótolható egyáltalán, figyelembe véve a mezőgazdasági termelés tendenciáját és a társadalmi elvárásokat. Hogy évek óta gyakorlatilag tilos a fogoly vadászata, az állomány helyzetén — mint a fentiekből is látszik — semmit sem javított. Ma már szalonkából is több kerül évente terítékre, mint fogolyból. Szalonkából az évi teríték eléri az ezres nagyságrendet, fogolyból viszont az elmúlt öt évben kísérleti célokra összesen 848 darabot ejtettek el. Az élő befogás pedig elenyésző. Úgy látom, hogy a túzok után a fogoly következik a kipusztulásra ítélt vadak listáján, de míg a túzok megmentésére a körülményekhez képest meglehetősen szervezetten láttak hozzá, addig a fogoly pusztulását a természetvédelem, s a vadásztársaságok is egyfajta közönnyel veszik tudomásul. Külföldön — Franciaországban, Angliában, de a szomszédos Magyarországon is — komoly erőfeszítéseket tesznek a fogoly megmentésére, mert látják ökológiai és gazdasági hasznosságát. Bár egyelőre nem mutatkoznak olyan eredmények a mesterséges tenyésztésben, mint a fácán esetében, mindenesetre nagyobb a fogoly megmentésének az esélye. Én magam igazi fogolyvadászaton soha nem vettem részt; talán öt-hat foglyot ha elejtettem valamikor még az ötvenes évek elején, amikor apámmal néha cserkésztünk a határban, de több, mint valószínű, hogy nem is lesz módom arra, hogy ezeken az alacsonyan húzó, sebesröptü madarakon kipróbáljam a puskámat. Mert faunánknak — s hadd tegyem házzá: az otthoni határnak — ez a kedves madara minden ilyen esti cserkészéskor, mint amilyen ez a mostani is, nagyon hiányzik. Hiányzik a csirregése, az önfeláldozó ravaszsága, ahogy sebesültnek tettetvén magát, fészkén ülő párja felöl elcsalogatja a közeledő veszedelmet. Ilyenkor arra gondolok, hogy az utánunk jövő nemzedék nemcsak arról ítél meg majd bennünket, amit megépítettünk, hanem arról is, amit nem óvtunk meg a megőrizhetőből... GÁL SÁNDOR A szerző felvételei 4 Nyárfasor Bogarászó fácánkakas Szárnyra kapó fogolycsapat a perényi határban
