A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-08 / 24. szám
\ — Jól van na, ne emlegesd már a múltat, a háborút. Vége lett, mi itt vagyunk — inti élete párja. — A jövőről nem beszélhetek, azt nem ismerem... — A jelenük milyen ? — kérdem. — Jó dolgunk van, a kisebbik lányunk felkarolt minket. A „kisebbik" lány, Irénke, hatvanegy éves és esztendő óta özvegy. — A vöm, mielőtt meghalt, megmondta: a két öreget ne hagyd magára, vedd magadhoz. így hát bezártuk a házat. A másik lányunk, a Lenke, négy éve halt meg. A férje meg még hamarább. Egy fia van. Kassán (Kosice) lakik, nemrfg járt nálunk. — Idézzük fel még egy kicsit a múltat. Beleszólt az életükbe a történelem? — faggatom a derűs arcú aggastyánt. — A zavaros időben ellopták egy-két ökrünket. A hegyen túl van Domaháza. Légvonalban alig tíz kilométer. Az Erzsébet-napi vásárra lopták a jószágot. A határ mentén egész a Medvesaljáig eljöttek a tolvajok. Én sohasem loptam, haragszom a tolvaj emberre! — István bácsi a község bírája is volt. Könnyebb volt akkor az élete? — Nem. Kevés fizetséget adtak. Tiszteletbeli fizetés volt. Hűségesen ledolgoztuk mindketten az életünket. Apránként szedtük össze a hozzávalót. 1958-tól úgy 1975— 78-ig, amíg bírtam a helybeli földművesszövetkezetben dolgoztam. Mindent. Fizikai munkát, ahova küldtek, oda mentem. Akkor építettük az istállókat, utakat csináltunk, követ törtünk, még első kaszás is voltam ... — Most jó élni, mert az öregekre is gondolnak — tereli ismét a jelenbe a beszélgetés fonalát a felesége. — Mindig azt mondogatjuk az urammal, jó ez a rendszer, mert jó módot az az öregeknek, meg mindenkinek, aki dolgozik. Kovács István februárban múlt 93 éves. A felesége betöltötte a 86-ot. Megtartották a gyémántlakodalmat, a helyi nemzeti bizottság is köszöntötte őket. Büszkén mutatják az ott kapott emléklapot. — Milyen volt a házaséletük? — Csendes és nyugodalmas. Közöttünk. sohasem volt még csak szóváltás sem. Énhozzám az uram sohasem szólt gorombán, nem is káromkodott. Én sem voltam hozzá rossz soha. — István bácsi két háborút is megélt. Valaha is látta ezeknek értelmét? — Kedvesem, a háború soha sem hozott semmi jót. Az imperialista hatalmak nem nézték a kisember érdekét. A Don-kanyarnak sem volt értelme. De a felszabadításnak, annak igen! Akkor szívből örültünk. Tavasz volt, mint most is. A háború ma már csak kellemetlen emlék. Tiszta a lelkiismeretem, nagyon sokat dolgoztunk. Egyetlen kívánságom van még, hogy a gondozónkat, a mi jóságos Irénkénket ne érje semmi baj. Legyen egészséges. Az unokáimnak legyen boldog élete és a dédunokáink nőjenek nagyra. A gyönyörű Gömörben járunk. ízesen csengő nevű falvak között. Úgy mint: Kacagó, Harmac — innen származik a feleség —, Dobóca és Serke, (Sirkovce) ahol Kovács Istvánék élnek. Valami megfoghatatlan nyugalom árad belőlük. Az egyenes emberek ősi rátartisága. A kiskertben szirmot bontott a húsvéti sárga virág. Bimbózik az orgona. Az udvaron mulatságosan tipegnek a korai kiscsibék. A szoba nyitott ablakán bezuhog a tavaszi napfény. A ház előtti fán egy széncinke énekel: Nyitni kék, nyitni kék ... Itt az új tavasz ... FISTER MAGDA Krascsenits Géza felvétele TAVASZI ODA Az anya kicsi és pirospozsgás arcú, nevető szemű. Az apa Gsendes, az öregség ágyhoz láncolja. A szépen élő öregemberek derűs nyugalma csillog a szemükben. Sütkérezni, üdítően melegedni lehet ennél a derűs nyugalomnál. Kovács István mellett ül élete örökös hűséges társa, minden nagy bajban és minden kis örömben osztozó hitvese, az unokák, dédunokák drága nagymamija. Szerelmük akkor gyökerezett, amikor új tavaszt hozott a történelem. És éppen olyan lobogóan szép volt, szép maradt, mint az a nagy tavasz. — A forradalom első évfordulóján, 1918. november 6-án volt az esküvőnk. Azt mondhatom, szerencsém volt az életben mindenben. Megjártam az első világháborút, kétszer voltam a hadbíróság előtt. Először, mert kigyulladt a kukoricagóré és hat ló bent égett, de négyet kiszabadítottunk. Másodszor azért, mert egy emberem lemaradt tölünk. Tizennégy katona parancsnoka voltam akkor. Azt mondta a lemaradó, hogy én küldtem el dohányért. Hát ez nem igaz, bűnös volt, mert még egy csillagot is felvarrt magának... A drága nagymama figyeli, hol csillogó szemmel néz, máskor meg hangtalanul, befelé zokog. A tavaszt szereti, a pattanásra készülő kamasz rügyeket. A sóhajszemű mondatok még ma is vallomásként hatnak. — Milyen egy legény volt ez az István! És a másik: — A feleségemnél szebb lányt ma sem hord hátán a föld! Az egykori szép lány szeme ma is olyan ragyogó, szép, tiszta, mint napsütésben az égbolt. Töprengés nélkül fűzi egymásba a mondatokat, éppen úgy, mintha mesét mondana: — Árva lány voltam. Nem akartak engem ide adni. Csak a falumban keresték a páromat. Az unokatestvéremmel volt együtt katona, azzal beszélt össze. Nyírfalevél volt a postai levelezőlap. A második levélre már válaszoltam... Csak egy percre... Fáradt, de boldog arcok, elégedetten mosolygó szurkolók, a verseny nyomait felszámolni kezdő rendezőség: ilyen volt a „tájkép csata után" a CSEMADOK KB üléstermében május 12-én. A Szlovák Nemzeti Felkelés 40. és a CSEMADOK megalakulásának 35. évfordulója alkalmából meghirdetett országos irodalmi-történelmi vetélkedő kissé hosszúra nyúlt (majd 3 órás) csatának is beillő döntőjén néhány csapat jó felkészültségről, alapos tudásról tett tanúbizonyságot. Elsősorban a díjazottak: a Kassai (Koáice) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium diákjai (3. hely), a füleki (Firakovo) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium versenyzői (2. hely) és a ,CSEMADOK Bratislava óvárosi szervezetének csapata (1. hely). A győzteseknek — Markotán Péternek, Kálosi Péternek és Széplaki Dénesnek — persze volt annyi előnye a többiekkel szemben, hogy egyetemisták lévén jobban hozzászoktak az elvont gondolkodáshoz, a jól megformált feleletekhez, és saját igazuk, véleményük megvédéséhez. — Vajon így érezték-e ők is? — Volt előnyünk, meg nem is. Igaz, hogy egyetemisták vagyunk, harmadévesek valamennyien, de nem irodalmi beállítottságúak. Egyikünk a természettudományi karon matematika-földrajz szakos, a másik az elektrotechnikai karon elektronikus számítógépekkel foglalkozik, a harmadik bölcsész: filozófia és tudományos kommunizmus a szakja. Tehát csupán szórakozásból készültünk a versenyre. — Annál nagyobb a dicsőség. Mennyire volt számotokra nehéz a vetélkedő ? — Hát, voltak buktatói, és voltak könnyebb részei. De a győzelemért meg kellett izzadnunk. Legjobban talán a történelmet ismertük mind a hárman. A CSEMADOK kérdések? Hát ift tényeket kellett ismerni. És azt vagy tudja az ember, vagy nem. A legnagyobb gondot az irodalom jelentette, ehhez kellett átnézni a legtöbb dolgot. Főleg a csehszlovákiai magyar irodalomból. És úgy látszik, megérte, hisz ebből szereztük a legtöbb pontot. — Vajon nem játszott közre az is, hogy még annak idején a gimnáziumban jó alapokat kaptatok irodalomból és történelemből ? — De, egész biztos így van. Hisz a konkurrens csapat a 2. helyezett is volt iskolánkból. Fülekről jött. És valóban jók voltak. És őket is volt osztályfőnökünk. Fehér László készítette föl. — Többéves barátság fűz össze benneteket. Bizonyára ez is segítette a közös munkát. — Természetesen. Együtt jártunk gimnáziumba, amint már említettük, Fülekre, együtt kerültünk az egyetemre is, s ez a barátság csak erősödött itt, a nagyvárosban. Sok időt vett igénybe a felkészülés, de nagyon élveztük a versenyt. Sok új dolgot is felfedeztünk, elsősorban az irodalomban, történelmi ismereteinket is felfrissítettük egy kicsit, és az elődöntők során megismerkedtünk egy csomó értelmes fiatallal, akikkel remélhetőleg hamarosan találkozunk mint kollégákkal. Örülünk a győzelemnek is. Elsősorban azért, mert örömet szereztünk vele volt tanárunknak, Fehér Lászlónak. NAGY ILDIKÓ 13
