A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-08 / 24. szám
Két évvel ezelőtt, amikor a komáromi (Komárno) Holt-Vág vize befagyott, nagy léket vágtunk a jégpáncélon. Jókora faágakat fűrészeltünk le a közeli fákról, amiket lenyomtunk a jég alá azzal a szándékkal, hogy tavaszig ezek a fák szívják meg magukat vízzel és a fenékre süllyedve nyújtsanak menedéket a halaknak. Tapasztalatból tudjuk, hogy a halak csoportosan keresik fel az ilyen és az ehhez hasonló, védelmet nyújtó helyeket. Titokban azonban reméltük, hogy majd nyáron is rátalálunk ezekre a fákra s körülöttük nyüzsögni fognak a halak. Már azt hittük, hogy a tervünk kudarcba fulladt, amikor az olvadás után ezeket a fákat megtaláltuk a partra sodorva. Azonban, ahogy később kiderült, mégis maradt a mélyben belőlük. A következő nyáron az egyik vasárnap délután búvárkodni indultunk, a tervünk az volt, hogy ha tiszta lesz a víz, fényképezni is fogunk. Sajoos, a fotózásból nem lett semmi, mert a láthatóság csak egy méter volt. Amikor lemerültem, úgy döntöttem, hogy bebarangolom az ismert ’helyeket. Hosszú ideig nem történt semmi érdemleges dolog. A csónakban ülő kísérőim kicsit unottan követték a színes jelzőbójámat. Időnként felmerültem, hogy tájékozódni tudjak, és megegyez -HÚSVÉT ELŐTTI EPIZÓD Szabó Vince negyvenéves, nős, két gyermek édesapja, a Nyitra—Zsére (Zirany) vonalon közlekedő autóbusz sofőrje. Alsóbodokon (Dőlné Obdokovce) született, Zsérére nősült, s négy esztendeje Nyitrán lakik. Úgy találkoztam vele, hogy Zsérén felszálltam az autóbuszra, és ő arra figyelmeztetett: — Nem veszített el valamit? Pénzt vagy valamilyen értékes tárgyat? Az ember önkéntelenül is a zsebéhez kap, a pénztárcájához nyúl. Én is ezt tettem. És megállapítottam, hogy nem hiányzik a pénzem. — Biztos ebben? — nézett rám fürkésző tekintettel. tünk, hogy most már kifelé úszom. Nemsokára azonban rátaláltam az általunk vízbesüllyesztett egyik faágra. Nagy örömömre az ágak között egy csomó süllő pihent. Nem voltak nagyok, olyan 1—1,5 kilósak lehettek, de volt ott vagy 15 darab. Körbeúsztam őket és figyeltem. Éreztem, hogy észrevették, tekintetükkel szinte követtek, de méltóságteljesen a helyükön maradtak. Ekkor bukkant fel az egyik közülük a látóhatár szélén. Furcsa módon, az oldalát mutatva közeledett felém. Mindez egy pillanat alatt játszódott le, és már láttam is, hogy mi az oka ennek a furcsa mozgásnak. A süllő egy nagy csuka pofájában volt, keresztben. A csuka sikeres támadása pár pillanattal azelőtt játszódott le, ahogy megpillantottam őket. Még láttam a halálos fogásban remegő hal kétségbeesett tekintetét és a csukának még a támadástól izgatott nézését, ami mintha meglepetéssel vegyült volna. Megvallom, én is meglepődtem egy kicsit, mert nagyon ritka dolog rajtakapni a halakat támadáson. Egyrészt ők rendszerint hamarabb észlelik az embert, másrészt a rossz látási viszonyok miatt. Közben az én halam lassan, de zavartalanul folytatta az útját. Elúszott mellettem és eltűnt a zaváros vízben, hogy odébb, egy nyugodt helyen áldo— Igen. — Mert a végállomáson hétszáz koronát találtam egy borítékban. Valaki elveszítette. Akkor tovább kell keresnem az illetőt! — mondta gondterhelt arccal. Aztán robogott velünk az autóbusz Nyitrára. Szép napos volt az idő, fák suhantak el mellettünk, a fel-felerösödő szél apró porfelhőket kavart a földeken. zata testét halálra ropogtathassa, lassan megfordította szájában, miközben el nem engedi, hogy azután hosszában lenyelhesse. Ez egészen biztosan sokáig tartott, mert a támadó teste nem volt hosszabb áldozatának kát-háromszorosánál. Ezután újra szemügyre vettem a többi halat. Ezek még mindig a helyükön voltak, habár kellett, hogy észleljék a történteket: Számomra mindez nagy élmény volt, de ők ezt nyugodtan tűrték, mintha tudták volna, hogy a természetben sajnos ez már így van. Ezután felmerültem, társaimnak szóltam, hogy beszállok a csónakba, hiszen ennél izgalmasabb élményben már úgy sem lesz részem. Még tartott egy ideig, amíg a történteket gondolatban újra átélve, megnyugodtam. Megfigyeltem, hogy a halak tisztában vannak a rájuk leselkedő mindennapos veszéllyel, ezért többféleképpen próbálnak védekezni. Olyankor is, amikor valami tárgy árnyékában pihennek a fenéken, az alsó uszonyaikkal felkavarják az iszapot és megvárják míg az ráülepedik a hátukra, így nehéz azután nagyobb távolságról észrevenni őket. CSUKÁS LÁSZLÓ (A szerző felvétele) Néztem a tájat, a Zobor lábához szelídülő dombokat, miközben fogva tartott a gondolat, ki lehet az a szerencsétlen, aki húsvét előtt elveszít hétszáz koronát, illetve ki az a szerencsés, aki Szabó Vince autóbuszában felejtett ekkora összeget? Egészen közel húzódtam az autóbuszsofőrhöz, és faggattam: — Nem kísértette a gondolat, hogy zsebre vágja a pénzt? — Nézze, uram, nekem nincs szükségem a szerencsétlenül járt utas hétszáz koronájára! Háromezer a havonkénti tiszta jövedelmem, és a köművesmesterség az eredeti foglalkozásom. Szabad napjaimon annyit keresek még, amennyit akarok ... — Jó húsvétja lesz az utasának, ha majd visszakapja a pénzét! — mondtam. — Nekem is, hogy visszaadhatom! — hangzott meggyőzően a «álasz. (mács) Fotó: PRANDL SÁNDOR Innen-onnan A fényképezőgép előtt a „Százévesek" kórusa áll Szuhumiban, az Abház ASZSZK területén Grúziában. A moszkvai Kremlben, abban az épületben, ahol most a Szovjetunió Minisztertanácsa dolgozik, öt évig (1918—1923) Lenin is élt és alkotott. Lenin dolgozószobája és lakása, amely az épület második emeletén található, ma múzeum. (A felvételt Varga Erzsébet készítette) Újfajta „terrorizmus" terjed a kontinensen, Anglia példáját követve: állatvédők, az állatkísérletek ellenzői újabban nem érik be felhívásokkal, hanem a tettek mezejére lépnek. Egyelőre még csak laboratóriumokat törnek össze és tengerimalacokat szabadítanak ki százával a macskamaszkos állatvédő-aktivisták... A dolog persze bonyolult: nem tudni, mi lesz a „kiszabadított" tengerimalacok sorsa?! 8 NEM MINDENNAPI ÉLMÉNY
