A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-01 / 23. szám
Vjacseszlav Tyihonov csaknem négy évtizede áll a felvevőgép előtt. Az Ifjú Gárda filmváltozatában tűnt fel az arca először. A televízió jóvoltából láthattuk a Tavasz tizenhét pillanata cimű filmben (az első képen Tatjana Lioznova rendező társaságában), majd a Fekete fülü fehér Bim című filmben (a második képen). Egyszerű — mint a természet Hallottuk-olvastuk-láttuk KÖNYV Egy polihisztor műhelye Ha valaki manapság azzal állna elő, hogy ö bezzeg polihisztor, vagy azzá szeretne válni, akkor — jó esetben — naivnak tartaná őt a közvélekedés. Képtelenség is egy embernek — akár felületesen is — egyre „táguló világunk" összes tudományát áttekintenie. Nem így volt ez persze mindig, hiszen az ókori görögök idejében még szépen megfért egy ember koponyájában is „minden" tudomány — gyakorlatilag egy filozófiai rendszer keretein belül. Az azóta bekövetkezett hallatlan szakosodás nem teszi ezt (sajnos?) lehetővé. Az „utolsó magyar polihisztor"-nak tartott Herman Ottó is régen a földben van (1835- ben született Breznóbányán és 1914-ben halt meg), s ő sem volt már a klasszikus értelemben vett „mindentudó". Sőt, azt sem mondhatjuk róla, hogy különösebben kiépített gondolati rendszere lett volna. Ennek ellenére több tudomány (így az etnográfia, archeológia, ornitológia, araneológia, paleontológia stb.) területén alapműveket hozott létre, s közben aktiv közéleti ember, élestollú újságíró is volt egy személyben. Egykori müvei ma már jórészt hozzáférhetetlenek, s talán részben ezt hivatottak pótolni az utóbbi esztendőkben megjelent szemelvényes kiadások a Magyar Hírmondó és a Magyar Néprajz Klasszikusai című sorozatokban. A pokol cséplője címen a Magvető Kiadó Erdődy Gábor válogatásában és szerkesztésében Herman Ottó gyűjtőnaplóiból, vitacikkeiből és leveleiből adott ki egy csokorra valót. Amint a kötet címe is jelzi, a válogatás inkább a politikust igyekszik közelebb hozni az olvasóhoz (a címadó hírlapi cikkben például a sajtószabadságért száll síkra a szerző), de bepillantást nyújt — elsősorban a gyűjtőnaplói, de részben levelei révén is — a tudós műhelyébe. Költők, szépírók müveinek, levelezésének kritikai összkiadása elfogadott gyakorlat szellemi életünkben. Az egyes tudós kutatók életművének kritikai összkiadása vajon tanulság nélkül volna az utókor számára? Herman Ottó munkáinak szemelvényeit olvasva bárki meggyőződhet róla, hogy nem. Liszka József HANGLEMEZ Franz Schubert: Pisztrángötös A közelmúltban kiadott Hungaroton-hanglemezek között egyre több a legkorszerűbb technikával készülő digitális felvétel. Ezek egyike Schubert Pisztrángötöse (teljes címén: A-dúr zongoraötös, Op. posth. 114 D-667 „Pisztráng"). Franz Schubert — amint azt a kor divatja is diktálja — számos müvében dolgozta fel saját dalait. így történt ez a „Pisztráng" című dalával is. melyet Schubert költeményére komponált 1817-ben. Az idillikus hangulatú dal igen népszerűvé vált. ennek köszönhető a Pisztrángötös megalkotása is. 1819-ben Schubert megismerkedett Sylvester Paumgartnerral, a műkedvelő csellistával, aki lelkes zenebarát és a zeneszerzők mecénása volt. Paumgartner kedvenc Schubert-dala „A pisztráng" volt, s a mecénás felkérésére Schubert e dal alapján komponálta meg zongoraötösét. Az egész darab ugyan nem magának a dalnak programszerű kifejtése, mégis az eredeti dal derűs atmoszféráját, optimista hangulatát árasztja, a muzsikálás spontán örömét fejezi ki. Hangszerösszeállítása: zongora, hegedű, brácsa, cselló, bögö. Mivel a megrendelő Paumgartner maga is csellózott, Schubert olyan összeállítást választott, hogy a cselló is bőséges lehetőséget kapott a dallamjátékra, csaknem olyan mértékben, mint az elsőhegedü. Ennek az összeállításnak is köszönhető a mű varázsos, biedermeier és romantikus ízeket, hangulatokat felidéző hangzása. A darab külön érdekessége, hogy a quintett öt tételében a zongora egyenrangú kamarazenei partnere a négy vonóshangszernek. A Pisztrángötös az új Hungaroton lemezen a Takács Vonósnégyes, valamint a fiatal magyar zongoraművész. Kocsis Zoltán előadásában hallható. Az immár külföldön is jól ismert vonósnégyes és a kiváló zongoravirtuóz remek produkciója igazi kamarazenei élmény. Páratlan ráérzéssel, hangszereik szuverén mestereiként, kiváló egyéni és közös teljesítményt nyújtva tolmácsolják a népszerű Schubert-műveket. Sági Tóth Tibor HANGVERSENY Évadzáró a filharmóniában Az elmúlt hónapokban a Szlovák Filharmónia bérleti hangversenyein sűrűn hangzott el egy-egy fiatal hazai kortárs szerző új alkotása. Jozef Boháč, Ivana Loudová, Ivan Parik, Juraj Beneš kompozíciói után a Szlovák Filharmóniának az 1983—84-es bérleti idényt lezáró hangversenyét Igor Dibák: Poéma szimfonikus zenekarra cimű művének bemutatója vezette be. Az SZNF 40. évfordulójára komponált egytételes darabot még a közönségnek a század zenei nyelvétől némileg idegenkedő része is rokonszenwel fogadta, kiérezve a mű drámai és lírai hangzáselemek váltakozására épített dinamikáját. Nagy várakozás előzte meg a világhírű szovjet zongoraművész: Andrej Gavrilov játékát. Csajkovszkij elnyühetetlen b-moll zongoraversenyét szólaltatta meg. Megszállottsága, az egész lényéből kisugárzó különös idegállapot a fiatal Richterre emlékeztet. Gavrilov játékában magas fokon egyesült az előadás költöisége, a technikai tudás virtuozitása, egyéniségének szuggesztivitása. Még a romantikus pátosztól átitatott, szalonzenekarokra degradált, jazzesített, rockosított első tételben is új, eddig ismeretlen szépségeit tárta fel a műnek. Bravúrossága különösen a zárótétel tüzes orosz táncában, a szólóhangszer szinte megvaiósithatatlannak tűnő technikájában érvényesült. A zenekari kíséret nem volt teljesen mentes a kisebb pontatlanságoktól, például a kadenciát követő belépésnél. A szünet után Bartók Béla: A csodálatos mandarin című némajátékénak szvitje hangzott el. A Szlovák Filharmónia Zenekara Vlagyimir Verbickij vezényletével jól oldotta meg igényes feladatát: kidomborította a zenekari hangzás színgazdagságát, jól érzékeltette a zene nyelvén a bartóki alapgondolatot, hogy a rombolóerök teljes kiélésén át vezet el az út az újjászületéshez. Dicséretet érdemel bravúros klarinétszólamáért Jozef Luptáčik, és a kürtösök, harsonások is ezúttal jó napot fogtak ki. Verbickij pálcája alatt érzékletesen érvényesült a mű ritmusának gazdagsága, széles dinamikája, egységes felépítése. (delmár) FOLYÓIRAT A modern líráról Makay Gusztáv irodalomtörténész és kritikus „Érted már, hogy mit írtál?" címmel érdekes eszmefuttatást közölt az Élet és Irodalom április 14. számában. A vezércikk formájában tálalt írás Paolo Santarcangeli olasz költővel és műfordítóval polemizál a modern versről, az alkotás és befogadás ellentmondásairól. (Paolo Santarcangeliröl tudnunk kell, hogy Fiúméban született, anyai ágon magyar származású. Élete folyamán élénk érdeklődéssel kísérte a magyar irodalom fejlődését, több magyar vonatkozású könyvet, elsősorban költői antológiát adott ki, magyar költőket fordított, ismertetett meg az olasz olvasókkal.) Santarcangeli professzor Makay Gusztávnak az ÉS-ben előzőleg megjelent töprengéseire reagált. „Csak az a különbség köztünk, — jegyzi meg Makay — hogy míg én szándékosan »földönjáró« köznapisággal írtam a líra mai gondjairól, ő szinte tudományos szintre emelte a fölvetett problémákat." Makay Gusztáv ezután a költői nyelvről, a képes beszédről nyújt rövid történeti áttekintést, hangsúlyozva, mennyire bonyolult és áttételessé lett a modern költészet költői képe. „Van azonban egy határ — szögezi le —, amelyen túl a költői képek annyira absztrahálódnak, áttételesekké válnak, és a kohézió, a belső összetartó és összefűző erő annyira fellazul közöttük, hogy már csak abszurd lira vagy antilíra jöhet létre. Ez — az alkotó oldaláról — a líra öngyilkossága." Santarcangeli reflexiójában koncentrációt, beleélést és meditációt vár a versolvasótói, s megjegyzi, hogy az olvasónak meg kell tanulnia a modern vers olvasásának tudományát. Makay Gusztáv viszont hozzáteszi, hogy hiábavaló a legodaadóbb olvasás is, ha eljutunk ahhoz a szellemi választóvonalhoz, ahol már nem tudjuk befogadni a verset. A cikkíró azzal folytatja, hogy: „Az olyan vers, amely közvetlenül az értelemhez vagy az érzelemhez szól, manapság nemcsak hogy nem divat, hanem egyenesen a primitívség, a fantáziátlanság, a költöietlenség gyanújába kerül." Beszél arról, hogy a ma modern költészete nem a mit-ben, hanem a hogyan-ban látja a jövő útját, nem abban, hogy mit fejez ki, hanem hogyan oldja meg a kifejezhetetlent. Így válik a modern líra egy „szűkkörű szekta prédájává, az alkotó kezén pedig már-már értelemfölötti, misztikus alkotássá." (dénes) 9
