A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-05-18 / 21. szám

A cseh film nagy ígéretei A barátnőjénél keresem — nemrég még nála lakott. — Már nincs itt — mondja a göndör hajú, lompos, dundi lány —, visszaköltözött a szüleihez. Egy pillanat, adom a telefonszámát — s mielőtt szó­hoz jutnék, leteszi a kagylót. Amikor ismét a kezébe veszi, már nincs szívem azt mondani, hogy kösz', nekem is megvan. Jókedvű, vidám, kiegyensúlyozott. Sosem láttam még ennyire nyugodtnak, ennyire felszabadultnak. A második mondata után azt is megérzem, hogy most sem önmagá­val, sem a világgal nincs haragban. Yvetta Kornová hosszú idő után újra „jó passzban" van. Tavaly nyáron akadt meg rajta Gothard Beltag szeme. A berlini rendező helyszíneket keresett négyrészes, NDK— magyar koprodukcióban készülő Bach-filmjéhez, és a prágai Barrandovon a várak, kastélyok jegyzékével együtt a színészek fényképalbumát is elé tették. Bellag sem a Libuskákat, sem a Málnakoktélt nem látta, mégis úgy érezte, Bach lányának életre keltőjét látja maga előtt. Yvetta épp forgatott azon a napon, így még csak nem is találkozhattak, hiszen a rendező másnap tovább utazott. Üzenete, hogy pár hét múlva jelentkezik, hihetetlennek tűnt Yvetta számára. — Izgultam... Attól tartottam, üres ígéret az egész. Senkinek sem szóltam a dologról, pedig alig bírtam magamba fojtani. Úgy reménykedtem benne, mintha minden ettől függne a jövőben. Te elképzelni sem tudod, milyen érzés várakozni. Várni, hogy hívjanak és bebizo­nyíthasd: mégis tudsz valamit. Mert ezen a pályán, én legalábbis úgy hiszem, mindig bizonyítani kell. A siker csak egy napra szól. Holnap elölről kezdheted az egészet. És nemcsak a barátaid kíváncsiak rád — az ellenségeid is. Tízen drukkolnak, tízen a bukásodra várnak. Nem túlzók, hidd el, hogy így van. Az én esetem mindössze annyiban rendhagyó, hogy nem fejeztem be a színművé­szetit, mert megfúrtak a tanáraim. Addig piszkáltak, amíg fel nem adtam a harcot. Semmi sem tetszett nekik rajtam. Hibát találtak az öltözködésemben, a magatartá­somban, mindenben. Zárkózottságomat azzal magyaráz­ták, hogy tele vagyok daccal, megfejthetetlen gyűlölettel. Ha azt mondtam valamire, hogy nem, legszívesebben kizavartak volna az osztályból. Térdig érő szvetterben és nadrágban jártam mindig, ez sem imponált nekik. Azt hitték, fel akarom rúgni az iskola szabályait. Hogy min­denáron más akarok lenni, mint a többiek. Nem vették észre, hogy én belülről is más vagyok. Az, hogy megfejt­sék, mitől vagyok olyan átkozottul makacs, majdhogy­nem megközelíthetetlen, eszükbe sem jutott. Nem izgat­ta őket, hogy mi bánt engem annyira, hogy mitől lettem olyan befelé forduló. Igen, ott álltam a szakadék szélén. Senki és semmi nem érdekelt. Hogyan is érdekelt volna, amikor a holnap sem ígért semmi szépet. Kegyetlen napok köszöntöttek rám. Úgy éreztem, elindultam lefelé a lejtőn. S ami még ennél is jobban bántott: senki sem állt mellém. Négyen vagyunk testvérek, de senki sem nyitotta rám az ajtót. Igen, Jin is csak a saját sikerét tartotta szem előtt. A szüleim? Ne is kérdezd! Akkor kezdtek el faggatni, hogy mi van velem, amikor otthagytam a sulit. Addig eszükbe sem jutott, hogy felkaroljanak. Félre ne érts! Én most nem akarok panaszkodni rájuk, csak a tényeket konstatálom. Önállóságra neveltek. Annyira, hogy tizenhat éves koromban rá kellett jönnöm: csak magamban bíz­hatok. Apámat ma sem érdekli túlzot­tan a sorsom. Kétszázzal kevesebbet kapok egy szerepért, mint az, aki befe­jezte a sulit, hát nem tud büszke lenni rám. Anyám azt állítja, én hoztam szégyent a fejükre. Mert nem öltözöm úgy, ahogy ők szeretnék, mert elküldöm a fészkes fenébe az újságírót, aki ostobánál ostobább kérdésekkel kínoz, mert beálltam kellékesnek, világosítónak, mikor mihez volt kedvem. Apám éppen csak megtűr maga mellett. Pincér az Alcronban. Ha táncdalénekes bátyámról beszél, csillog a szeme a boldogságtól, de ha valaki rólam kérdezi, gyorsan másra tereli a szót. Hogy mit szólnak a sikereimhez? Semmit. Egyszerűen tudomásul veszik. Legfeljebb annak örülnek, hogy anyagilag nem kell támo­gatniuk. De tavaly, valamikor december végén, amikor a berlini rendező másodszor is felhívott, elakadt a lélegze­tük. Akkor talán az is megfordult a fejükben, hogy ezen a pályán végül is nem a papír a fontos. Jobbnál jobb rendezők hívnak forgatni, de még egyikük sem kérdezte meg, mikor akarom befejezni a sulit. Gothard Bellagot sem érdekelte a papír. Még csak próbafelvételre sem hívta Yvettát. Igaz, a Barrandovon összefutott Jirí Krejcíkkel, a jónevű prágai rendezővel, aki felsőfokon beszélt a huszonkét éves lányról. — Budapesten és Erfurtban forgattuk a Bach-filmet; én Dorothea voltam, a zeneszerző legidősebb lánya, aki önfeláldozóan gondoskodott apjáról és testvéreiről. A forgatócsoport tagjai szerint úgy álltak rajtam a korabeli ruhák, hogy öröm volt rámnézni. Nem tudom ... Engem inkább az boldogított, hogy minden jelenetemet hiba nélkül vettük fel. És nem harmadszorra, hanem elsőre. Most, hogy befejeztem a filmet, még azok is mosolyogva földig hajolva bókolnak előttem, akik tegnap még a lábukat is kitették volna elém. Azok, akik nemrég még azt híresztelték rólam, hogy velem csak az dolgozzon, akinek kötélből vannak az idegei, ma a váltam veregetik és azt hangoztatják, mennyire büszkék rám. Hogy most már tudják, miért válogatok a szerepek között. Igazat adnak, mert céltudatosan építem a pályámat. Nem érdekelnek a bókok! Én előttem senki se játssza meg magát. Aki nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, az ne táncoljon körbe, mert attól frászt kapok. Nem keresi a szavakat. Úgy beszél, ahogy érez. Őszinte ember. És az is marad. Ha betörik a fejét, akkor is. Igen, tudja, olykor mégis jobb lenne, ha hallgatna. Ha nem kérdezne vissza, hogy de miért? Csakhogy neki elvei vannak és ki is tart mellettük. Megalkudni soha, semmi­lyen körülmények között nem fog. Inkább más munkát keres magának. Ilyennek ismerem. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Karé! Kouba felvétele) A „viiágcsúcstartó", 150 év körüli Sirali Muszlimov élete utolsó napjaiig is ügyesen lovagolt Százéves házasságban, jóban és rosszban együtt az azerbajdzsáni Orudzsava házaspár A Lotto cég új kocogócipővel ked­veskedik azoknak, akik forgalma­sabb utcákon vagy autó mellett róják kilógó nyelvvel napi adagjukat. Éjsza­kai kocogóknak különösen hasznos ez a lámpácskákkal fölszerelt cipő — legalábbis a reklám ezt állítja. 8

Next

/
Thumbnails
Contents