A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-04 / 19. szám
A Gsemadok életéből Koszorúzás ELŐDÖK ÉS UTÓDOK Erdélyi János emléke tovább él és munkássága folytatókra talál a szülőhely közösségében Nagykaposon (V. Kapusany) és környékén, az Ung és a Latorca közén. Ezt igazolta az az eddig soha nem tapasztalt érdeklötfés, ami a születésének 170. évfordulója tiszteletére rendezett emléknapok során megnyilvánult. Szobrának megkoszorúzásánál ott voltak a járás és város politikai szerveinek képviselői, az üzemek, iskolák küldöttei, neves unokái és a hazai magyar irodalom jeles képviselői is. És fejet hajtottak emléke előtt a város lakói, akik minden rendezvényen ott szorongtak, szék hiányában állva is, hogy minél többet megtudhassanak róla. Közben a jelenlevő irók — Dobos László, Koncsol László, Mács József — a környék falvainak olvasó közönségével is többször találkoztak. A. rendezvénysorozat valamennyi pontja Erdélyi szellemiségét, a néprajztudomány megalapozóját, az irodalom és a bölcsészet irányt szabó munkásságát idézte fel, akár azon eredmények bemutatásával is, amiket a szülőföld népe mostanáig elért. A városban utca, emléktábla, szobor, énekkar, emlékszoba, művelődési klub viseli nevét vagy idézi öt magát. Ezek után pedig még mindazok, akik valamennyi rendezvényen ott voltak, és megtudhatták, hogy ez a múlt századbeli gondolkodó olyan egyetemes tudásra tett szert, melynek lényege máig időszerű. Ennek jegyében nyílt meg a koszorúzás után az a népművészeti kiállítás, amely a teljesség igénye nélkül, két amatör gyűjtőnek munkáját villantotta fel a néphagyomány tárgyi emlékeinek azon darabjaival, melyek az ő szenvedélyük révén maradtak meg. Galgóczy Tibor nemcsak gyűjti, hanem ö maga is folytatja a pásztorfaragásokat. Bodnár Lajos pedig az egykori paraszti társadalom emlékeivel töltötte meg saját házát és udvarát. Az ünnepi est fő szónoka Erdélyi Zsuzsa néprajzkutató volt, aki nagyapja munkásságának legfőbb értékeit emelte ki: az alapozó jelentőségű Népdalok és mondák összegyűjtését és kiadását, a népnemzeti irodalom elméleti megfogalmazását és ezzel Arany és Petőfi útjának előkészítését, valamint tanári és bölcsészeti tevékenységének korszakos hatását. Ezt követően az Erdélyi János Ének-Erdélyi Zsuzsa előadása kar névadója gyűjtéséből énekelt, a gimnázium és a mezőgazdasági szakközépiskola diákjai Erdélyi leveleiből és gondolataiból adtak át egy csokorravalót, az alapiskola legkisebbjei a Ludas Matyi zenés, táncos, játékos feldolgozásával arattak sikert, hasonlóan a Komócsa tánccsoport is. Végezetül a Magyar Pedagógusok Járási Énekkara is kitett magáért. Ez az első nap olyan hangulatot teremtett, hogy sokan azt hitték, ezt nem lehet fokozni. Szerencsére tévedtek. Másnap délelőtt kilenc középiskolai csapat vizsgázott Erdélyi életének és munkásságának ismeretéből, és nem vallottak szégyent. A kaposi gimnázium és mezőgazdasági, iskola közé a legjobbak közt bekerült a sárospataki Rákóczi Gimnázium jól felkészült csoportja is. A délutáni szeminárium során Törökné Erdélyi Ilona, Mészáros András és Dobai Béla révén teljesedett ki Erdélyi kora és benne az ö helye. Estére az Irodalmi Szemle ankétjára került sor; ezen a főszerkesztő Varga Erzsébet mellett Dobos László, Koncsol László és Gyimesi György is válaszolt a rengeteg kérdésre, amelyek nagy része kifejezte azt a féltő gondoskodást, amit kulturális életünk iránt valamennyien tanúsítanak. Másnap már a távlatokat feszegették a jnb alelnökével. Veres Sándorral és a vnb elnökével, Jesso Bertalannal, hiszen nem mindegy, hogy néhány év múlva milyen körülmények, milyen lehetőségek közepette élnek majd a város és környéke lakói. Ez is hozzátartozik ahhoz a képhez, amit a hagyományok ápolásánál tekintetbe kell vennünk, de a jövőhöz ugyanúgy felsorakoznak majd ennek az öt évenként ismétlődő rendezvénysorozatnak a visszhangot teremtő értékei is. Bár a három nap gyorsan eltelt, az előkészítése minden bizonnyal jóval több időt és fáradságot vett igénybe a szervezőktől és támogatóiktól, a CSEMADOK helyi szervezete, a városi nemzeti bizottság, a SZISZ bizottság, a művelődési ház. a népkönyvtár, valamint a CSEMADOK járási bizottsága részéről, amely tíznél több iró-olvasó találkozót rendezett a környék falvaiban. Erdélyi János szellemi öröksége jó kapocsnak bizonyult a múlt, jelen és a jövendő reményeinek és értékeinek felmutatásában. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Fotó: Bogoly János Népművészeti kiállítás MILYEN LEGYEN A TAVASZI SZEL . .. VERSENY? A Tavaszi széllel kapcsolatos vitát 1980-ban a verseny folklórcsoportokkal való kibővítése váltotta ki. Kétségkívül.színesebb lett ezáltal és a színvonal is nőtt, így a folklórcsoportok szerepeltetésének létjogosultságához nem fér kétség. Csakis plusszként értékelhetjük a versenybe való bevonásukat függetlenül attól, milyen szokásanyag bemutatását viszik a pódiumra. Ugyanakkor kiegészítője lehet a szokásanyag bemutatásának a népdal, népmese, hiedelem, ballada is, melyek hol szorosabban, hol lazábban függnek össze az egykori paraszti tevékenységekkel. Mivel a néprajzi anyagok összességükben találkoznak egymással, az éneklőcsoportok és szólisták szerepeltetését — külön-külön értékelve — továbbra is szükségesnek tartom. Bár úgy tűnik, hogy a hagyományőrző és hagyományápoló csoportokba való besorolás „következetlenséget sugallt..., mivel legtöbbször az előadó kora, nem pedig az előadásmód döntött", jómagam a vitaindító cikkel ellentétben az eredeti formát, azaz a két említett kategóriába való besorolást tartom helyesnek. Szerintem hagyományőrző (akár szólista csoport) nem lehet a tizen-, de olykor még a negyvenvalamennyi előadó sem. Az ilyen(ek) csakis a hagyományápolók közé sorolhatók. Ugyanez érvényes visszafelé is. Azzal sem értek egyet, hogy az előadásmódot összehasonlítjuk, illetve az előadó kora elé helyezzük. A föhangsúlyt ne az előadásmódra (inkább a korra, de itt sem elsősorban) helyezzük, hanem a tiszta forrásra, a választott, előadott anyag eredetisége legyen a mérvadó. Az anyagmegválasztást nem szűkítem le csak arra a tájegységre, ahonnan az adott szereplő származik, mivel egy-egy népdalnak is számtalan variációja ismert, melyet nem tulajdonít ki magának minden fenntartás nélkül egyetlen tájegység sem. A vitaindítóban használt „újabb keletű, kisebb értékeket hordozó dalok ..." kifejezésekkel se értek egyet, túl egyértelmű megállapításokat sugallnak. Ezzel szemben, nincs az az értékmérő (még a népdal esetében sem), amely az effajta értékrend felállítását elbírná. A következő fontos szempont a műsoridő rövidsége. Miután a folklórcsoportok versenybe való bevonásával bővítettük a tartalmat — Így akarván emelni a színvonalat —, ezzel arányban a versenyidőt is bővítenünk kellett volna. Egy-egy ilyen csoport műsorideje általában 15—20 perc. Ebből adódóan (a blokkműsorok esetében) nem mindig sikerült „beleférni" az adott 45 percbe, s ha igen, akkor ez más, nem kevésbé fontos dolgok rovására ment. A versenyfeltételek kiírásánál ne legyen szempont (még a döntő esetében sem!), hogy megszabjuk a csoportok tagjainak létszámát. Ha a kerületi versenyen, illetve a döntőben a 15 fő jelenti a maximumot, ami a CSEMADOK KB korlátozott lehetőségeiből ered, a többi személy költségeit vállalhatná valamilyen más szerv vagy intézmény. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a felkészülésre adott idő maradhat az eddigi formában, mert így a résztvevők a műsorszámaikat kellő ideig csiszolhatják, tökéletesíthetik. További vitatéma, hogy mi maradjon a Tavaszi szél versenyszáma, illetve mi kerüljön a zselizi népművészeti fesztiválra? Mivel a táncegyüttesek műsorideje ugyancsak időigényes, így azok szerepeltetése, külön kategóriaként megoldható a zselizi fesztivál keretében. Ugyanígy itt kaphatnának teret a tánccsportok részeként, vagy akár önállóan, a parasztzenekarok is. A Tavaszi szél pedig a szólóénekesek és éneklőcsoportok, valamint a folklórcsoportok fesztiválja lehetne. A növekvő érdeklődést figyelembe véve, nem ártana elgondolkodni az ifjúság számára vonzó újfajta versenyformán. A Tavaszi szél versenyfeltételeinek kiírásakor elsődlegesnek tartom a „tiszta forrásból" szempontot, tehát az anyag eredetiségét és az előadásmódot. Kiegészítő szempont lehet, de ez semmiképp se befolyásolná a helyezést: például a viselet. Végezetül: nem tartom helyesnek a döntök fővárosban való rendezését. Ha azt akarjuk, hogy továbbra is felébresszük az érdeklődést hagyománykutatásunk iránt, (ez pedig elsődleges szempont), akkor a döntők szervezésével épp az egyes járási bizottságokat kellene megbízni. Nem ártana a jövőben mind járási szinten, mind a döntőben az előadott anyagokat film- és magnószalagokra rögzíteni, hogy a „dal ne szálljon el, hanem megmaradjon". D. VARGA LÁSZLÓ 7
