A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-27 / 18. szám
A Csemadok életéből MILYEN LEGYEN A TAVASZI SZÉL ... VERSENY? A Tavaszi szél vizet áraszt népdalversenyt 1970 óta kísérem figyelemmel, azóta állandó résztvevője és részben — járási szinten — szervezője is vagyok. Az évek folyamán elég sok gyakorlatot, tapasztalatot szereztem, tehát nem íróasztal mellőli szemlélője vagyok e nemes vetélkedőnek. Ismerem, gondjaikat, bajaikat, gondolkodásmódjukat és ez esetben a versennyel kapcsolatos panaszaikat is. Az évek folyamán sikerült végigjárnom Dél- Szlovákia magyar lakta járásait, tehát nemcsak egy járás problémáját ismerem. Úgy érzem, szólnom kell, mert egy olyan nemes mozgalomról van szó, amely Dél-Szlovákiában a legnagyobb tömegeket mozgatja meg. Mondják, a Tavaszi szélnek még nincs nagy tradíciója! Hát baj ez? Ha igen, miért baj? Egyetlen baj szerintem, hogy nincs kellő mennyiségű szakember, aki a résztvevőknek tanácsot adna, irányítaná a mozgalmat. Ez a verseny aránylag rövid idő alatt sok embert mozgósított. Ez azt is jelzi, hogy a nép magáénak tekinti a népdalt, ebben a műfajban őszintén adhatja önmagát, tettetés, erőltetés nélkül. Ez nem holmi ráerőszakolt, érdekhajhászó divathullám. Generációk sorakoznak föl egymás mellett a színpadon. Igénylik a fiatalok és az idősek is. Színpadi hagyománya ugyan nincs a népdalnak, de maga a dal olyan régi, mint az emberiség, az emberi szó, innen a nagy varázsereje, amellyel aránylag gyorsan meghódította az embereket. A népdalverseny bármilyen formában folytatódik is a továbbiakban, hiszen, mind a csoportok, mind a szólisták ezután is beneveznek. A kivitelezést illetően a következőket tudom és merem javasolni. A versenyfelhívást egy tudása magaslatán álló szakembercsoport gondolja át, állítsa össze. A felhívás egyszerű, világos és érthető legyen. Az előző versenyekből már lehet tapasztalatot meríteni. Mi a falvakon egész biztosan megvalósítjuk az elképzelést. Tehát az intézmény, a CSEMADOK mellett akadjon olyan csoport, vagy akár egy ember, aki ismeri lent is, fönt is a problémákat, és a zsűrizést is vállalja. Régóta fájó pont a bírálat milyensége. Egy állandó szakzsüri nélkül újra ott leszünk, ahol eddig voltunk, bármilyen formája is lesz a versenynek. Aki nem ismeri a felhívást, bírálni, dönteni sem tud. A kategóriás versenyt csak abban az esetben látnám jónak, ha a felnőtt, illetve gyermekfolklómak versenyszerű helyet tudnak biztosítani, lenne fóruma. Máskülönben az előbbrejutast, a helyes továbblépést a blokkrendszer tudná biztosítani. Naivitásra és számolni nem tudásra vall az az állítás, hogy ez a rendszer szólistákat és csoportokat zár ki, így a tömegesség rovására megy. A versenynek ez a formája is tömegeket mozgat, olyannyira, hogy minden járás tömegekkel képviselteti magát a kerületi versenyig — kell ennél szebb, kell ennél több? Ilyen formában a közösségi szellem is más, jobb nevelési hatást nem tudok elképzelni, mint mikor az egész járás egy emberként izgul, egymásnak szurkol. Az országos döntőbe, igaz, csak négy járás jut el, de megoldás lehetne az is a számukra, hogy a többit más országos rendezvényeken szerepeltetnénk, mert ők is megérdemlik, hiszen egész évben keményen dolgoznak. Hogy kedvét veszti egy-egy csoport, ennek nem a blokk az oka. Mindig voltak és lesznek lemorzsolódások, de jönnek újak is. A hibát ne a blokkra hárítsuk. A blokkműsor összeállításánál sem szabad szem elöl téveszteni, hogy népdalversenyre készítjük a műsort. A népdal domináljon, a népdalt helyezzük előtérbe, ez csak természetes. Az életnek annyi apró összetevője, morzsája van, és azt mind az emberek élték, élik át, ez mind esemény, ez mind téma, még csak nem is kell felfedezni, csak meglátni. Minden ének, dal eseményhez kapcsolódik. Karba tett kézzel a falusi ember sohasem énekelt, még pénzért sem, még akkor sem, ha fizettek volna neki. Munka közben (ha könnyű munka volt), pihenéskor, vagy ünnepen, egy-egy eseménynél szinte szertartásszerüen ott, olyankor igen. S ha a dalt igy meghagyjuk, nem ragadjuk ki a maga környezetéből, akkor máris a blokkrendszerben vagyunk. Hogy hány blokkot tudna egy-egy járás összeállítani? Sokat. Szeretnék én addig élni, míg téma lesz a blokk-összeállításra, és még csak attól sem kell félni, hogy megismétlik magukat. (Viszont a szólisták egyike-másika már ismétel a kategóriában is. Jó lenne a repertoárokat is figyelemmel kísérni.) Az csak előnyére válhat egy járásnak, ha több tájegységet foglal magába, mert annál gazdagabb, sokrétűbb anyag van a birtokában. Ez nem ellenérv. Nem hátrány az sem, ha a fiatalabbak és a gyerekek is bekapcsolódnak a versenybe, együtt a felnőttekkel. A gyerek különösen önállótlanságából eredően hozzátartozott a felnőtthöz, de egyúttal megvolt a maga külön világa is. Ezt mindenképpen be kell mutatni. A ketegóriákban való versenyzéskor a gyerekek bizonyos szempontból háttérben maradnak, mert nehéz párhuzamot vonni a felnőttek és a gyerekek között. Viszont hagyományőrzőket is nevelnünk kell és nevelünk is. Régen is azt tették. Megtanították az énekre, belenevelték a szokásokba. Nem igaz az az állítás, hogy a mai gyerek nem lehet hagyományőrző. Természetesen csak akkor, ha olyan környezet veszi körül. Ha a felnőttektől hallja, látja, tanulja meg a dalt, a szokást, ha nem is éppen a fonóban, hanem a családban kézimunkázás mellett, vagy egy nagyobb közösségen belül a folklórcsoportban. A városban a betonburkolaton, az emeletes házak között egy kicsit más a helyzet, pedig lehet, hogy ott is akad sok faluból beköltözött nagymama, akik már szégyenük továbbadni a hagyományokat. De falun, ahol még libákat őriznek és fesztelenül, napközis felügyelet nélkül játszhatnak —, és tudnak is játszani —, a gyerekek máris hagyományőrzőkké váltak. A dalt is csak akkor lehet szívből énekelni, ha az előadó nagyon sokszor hallotta azt, és ismeri a körülményeket, a hangulatot, a hátterét az eseménynek, ha abban a közösségben él, annak a közösségnek a nyelvét beszéli, ismeri szokásaikat, gondolatvilágát, gondolkodásmódját, melyből az ének fakad. Ilyen körülmények között már sajátjának érzi a dalt, tehát igazi őrzője a dalnak. Kívülálló is megtanulhatja, sőt elő is adhatja az éneket, de az mindig tanult anyag marad. Szerintem egyszerűbb a saját tájegységünk dalait irodalomból, lejegyzésekből megtanulni. így legalább felelevenítjük azokat, és tettünk valamit a megmaradásukért. Addig, míg vannak élők, akik éneklik is a dalt, addig véleményt is mondanak, ez csak természetes. Ezért lehetünk és kell is lokálpatriótának lennünk. Ez vagyok én is, nem tagadom, és nem is szégyellem. Sőt. Büszke vagyok rá, hogy van kikhez tartoznom és van hová tartoznom. JÓKAI MÁRIA ÜNNEPI ÜLÉS A CSEMADOK Rozsnyói (Roznava) Járási Bizottsága március 17-én a hárskúti (Lipovník) művelődési otthonban ünnepi ülést tartott a CSEMADOK megalapításának 35. évfordulója alkalmából. A járási párt- és állami szervek küldöttségét Ján Gallo, a járási pártbizottság vezető titkára, a CSEMADOK Központi Bizottságának küldöttségét Fábry István, a CSEMADOK KB elnökségének tagja vezette. Felvételünkön: Ján Gallo ünnepi beszédét mondja. Csabádi Károly felvétele NÉPMŰVELŐK A CSEMADOK megalakulásának 35. évfordulója alkalmából kerestem fel Muzslán Grosch Istvánná nyugalmazott pedagógust. Sokan tudják, hogy 1952-től rendszeresen foglalkozott színdarabok betanításával. Aktív tanítóként a téli estéket használta fel a színjátszás fejlesztésére. Alig volt tízéves, amikor ő maga először lépett színpadra, ettől kezdve nagy előszerettel játszott. A 30-as években az irodalmi olvasókörnek is aktív tagja volt. Öten voltak testvérek, s mindnyájan hódoltak ennek a hobbinak. Szereplőként részt vett a Rozmaring, a Harapós férj, a Falurossza, a Fösvény, a Mama, a Vén gazember című darabokban. Számtalan monológban és páros jelenetben aratott sikert. Később kiváló rendezőként működött. A szervezet megalakulása óta a Mélyszántás, a Debreceni lunátikus, a Pettyes, a Nagy baj az agybaj, a Doktor úr című darabokkal léptek fel sikeresen. Grosch Istvánná 1972-ig tanított. Igaz, búcsút vett az iskolától, az iskoláskorú gyerekektől, de népművelőként megmaradt a szervezet aktív tagjának. Öt éven keresztül vezette a helyi népkönyvtárt és minden kulturális megmozdulásban részt vett. Legjelentősebb sikerének „Este a fonóban" című legutóbbi folklórműsorát tartja, amellyel nagy sikert arattak a faluban. Saját gyűjteményének a sikeres öszszeállítása, a járási és kerületi verseny második helye neki is nagy élményt jelentett. A CSEMADOK érsekújvári (Nővé Zámky) járási titkársága több alkalommal jutalmazta elismerő oklevéllel a tevékeny pedagógust. Mindkét fia pedagógus és népművelő. Ifj. Grosch István húsz éve tanít Besenyőn (Beáenovo). Azóta a színjátszó csoport munkáját is irányítja. Előfordult, hogy ugyanabban az évben két csoporttal is fellépett. A betanított színdarabokkal Muzslát, szülőfaluját is felkeresi, ahol hálás közönség fogadja a színjátszókat. Gábor a muzslai általános iskola tanítója. Kezdetben a gyermekszínjátszó csoport vezetője volt, most a felnőttekkel foglalkozik. Jókai: Debreceni lunátikusával tavaly a Jókai-napokon második helyzést értek el. Meg kell említeni, hogy ő maga a tíz kilométerre levő Stúrovo lakosa, s úgy jár ki munkahelyére, a szülőfalujába. Hetente kétszer próbálnak és ilyenkor csak késő este ér haza. Igazságtalanok lennénk, ha nem tennénk említést Grosch Istvánné férjéről. Munkahelyén sok elismerést szerzett, mint a Jednota ellenőre, a helyi sportszervezet munkáját is segíti. Számos elismerő oklevél tulajdonosa. A színjátszáshoz is köze van. Feleségét évről-óvre elkísérte esténként a próbákra, együtt izgult vele s együtt fáztak az akkori fűtetlen helyiségekben. Örömük is közös volt. Együtt örültek az elért sikereknek. Büszke lehet az a helyi szervezet, amelyben ilyen odaadó népművelők dolgoznak. ULRICH GYULÁIMÉ 7
