A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-20 / 17. szám
— Még mindig nem volt elég a szenvedésből? — jajdult Júlia. — Miért tette ezt velünk, miért?... Az isten sem mossa le rólam a gyanút, hogy nem én tettem nyakába a kötelet... Mit ér az olyan élet, mint amilyen az öregé volt: évekig magával tehetetlenül feküdni az ágyban, kiszolgáltatottan. Tudta, hogy nagy terhet jelent az egész környezete számára. Amikor aztán azt is megtudta, hogy rövidesen lakást kapnak a fővárosban, végleg megért benne az elhátározás, hogy önkezűleg vet véget az életének. Jó ideje foglalkoztatta már a gondolat. A faluban jól ismerték Júliát. Senki sem irigyelte a sorsát, legkevésbé a szomszédok nem, akik nap mint nap látták, hogy mennyit dolgozik, és azt is tudták, hogy milyen lelkiismeretesen gondozza az öreget. Száz aszszony közül talán egy sem lett volna képes arra. A falu lakóinak a nagy része természetesnek vette a nyolcvanon túli öregember elszánását és tettét, de egyesekben azért felmerült annak a gyanúja, hátha mégsem természetes halállal távozott el!? Mindent egybevetve, Júliát nagyon megrendítette az eset. Hetekig nem bírt magához térni rettenetéből. Akkor csillant fel előtte a remény — hogy talán minden megváltozik az életében —, amikor májusban János azzal az örömhírrel jött haza, hogy megkapták a háromszobás, állami lakást, még pedig nem is akárhol, hanem a főváros egyik legszebb részén, a domboldalon. — Már a kulcsokat is átvettem — újságolta János örömmel, s megcsörgette Julika orra előtt. — Akár azonnal is beköltözhetnénk, ha nem kellene előbb elintézni egy csomó dolgot, ami okvetlenül szükséges. Laci az érettségire készült, Pista a gimnázium utolsó előtti osztályát járta, Jancsi pedig — mivel a betegsége miatt egy évet késett — a nyolcadikat járta. — A tanév végéig mindenképpen maradnunk kell. — Kibírjuk .. . — Addigra vevőt keresünk a házra, kertre, tehénre, s az aprójószágot sem vihetjük el... Mindent eladunk cakk-pakk, csak a tévét, rádiót, hűtőt, porszívót, rádiót, könyveket visszük el... — Az ágyneműt, ruhát...? — Azt is természetesen ... — mondta János mosolyogva. — Az új lakásba mindent újat veszünk: bútort, függönyt, szőnyeget, s ha még mindig marad pénzünk, kipótoljuk kölcsönnel és megvesszük az annyira áhított autót is. Nos, mit szóltok hozzá? — kérdezte a családfő széles mellel, sugárzó arccal. — Nem kiáltunk háromszoros éljent, de azért örülünk, igaz-e, srácok!? — rikkantotta a legidősebb fiú. Régen volt akkora megértés, nyugalom és öröm a Szendrei családban, mint azon az estén. Mikor kettesben maradtak, Julika felsóhajtott : — Ki tudja, megszokom-e a nagyvárosi életet? — Meg bizony! Egy év múlva úgy fogod magad érezni, mintha ott születtél volna — mondta János biztatva a feleségét. — Az ember alkalmazkodó képessége csodálatos. Más a helyzet az idős embereknél. A nagyapa például már soha nem tudott volna megszokni, még egészségesen sem ... tgyszer írtam egy vidékről felkerült, idős bácsiról. Minden kényelme megvolt, mégis ott hagyva csapot-papot, visszamenekült a kis viskójába. Mi azonban „fiatalok" vagyunk még, Júlia, ha nem is suhancok, eztán kezdünk még csak élni, s örülni mindennek ... Gyurcsó (1915 István 1984) Azért szerették az emberek, mert ő is szerette őket. Barátkozó, őszinte ember volt, nem ismerte, nem szerette a pózt, a mesterkéltséget. Derűsen tekintett a világba akkor is, ha kétségek szorongatták, ha buktatók kerültek útjába. Olyan ismerősen mozgott Gömörben, mint a Csallóközben vagy Mátyusföldön. Név szerint ismerte az embereket, őt is a nevén szólították: Gyurcsó Pistának, a mi költőnknek, vagy Pista bácsinak. Ha kézbe vesszük „Hegyeken-völgyeken" című útinaplóját, betekinthetünk abba a világba, amelyet Gyurcsó István bebarangolt, a Csallóköztől a Szilicei Fennsíkon át Bodrogközig. Másfél héttel halála előtt láttam utoljára. A súlyos betegség nagyon megviselte. Arca fáradt volt, szeme tétova, alakja megtört. Többnyire feküdt, így jobban elviselte fájdalmait. Láttunkra fölcsillant a szeme, egy pillanatra a régi Gyurcsó Pista volt, aki odatelepedett barátai közé a szoba asztalához és megereszkedett, fáradt hangján legutolsó verseit olvasta fel. Amíg verseit hallgattuk, torkunkat a kikívánkozó sírás szorongatta. A búcsúzkodásnál úgy ölelt meg bennünket, mintha érezte volna, többé már nem láthat ebben az életben. „Garamkövesdre gyertek a temetésemre, ott akarok feküdni, a szülőföldben ..." Ezt mondta még az ajtóban. Gyurcsó István költői pályája több mint harminc esztendőt fog át. Az elsők között jelentkezett, nevét hamar megismerték Dél-Szlovákia magyarjai. Azzal a nekibuzdulással indult el szülőföldjéről, hogy bebarangolja hét ország határát. Úgy kelt útra, mint elődei, a népi költők, feltarisznyázva reménységgel, felelősségtudattal. Ment kidalolni a szegények világát, amelytől lélekben soha nem szakadt el. Megszenvedte a szegénységet, a megaláztatást, a háború és üldöztetés poklát. Csalódott, nekibúsult, de mindig talpra állt. Sosem tudott megtörni egészen. Lelke mélyén mindig ott pislogott a remény: célszerűbb, emberibb életet teremteni. Sokfelé járt, sokféle munkát vállalt. Mindig a népsűrüben, az emberek között élt: a munkások, parasztok világában, építkezéseken, bányákban, tanyákon. Emberi életek, emberi sorsok kavarogtak körülötte, s ennyi élménnyel a lelkében — költővé kellett válnia, hogy szavakból, látomásokból, érzésekből formálja meg költői világát. Verseiben ott találjuk a szeretett szülőföldet s mindazt a tájat, ahol valaha megfordult. Élményeiből mindig vers született azon nyersen és elevenen. Éppen ez az érdekesség volt a megkapó költészetében, az indulat, a dinamizmus primőrsége. Nem a babrálgató szépművesség jellemzi költészetét, hanem a szinte amorfan kiszakadó érzések és gondolatok, a mozgásában megfestett földindulás. Nemcsak költő, de kulturális életünk szerény, ám fáradhatatlan napszámosa is volt. Évtizedeken át a CSEMADOK Központi Bizottságának dolgozója. Költőként, szervezőként, emberként egyaránt megállta a helyét. így élt tovább barátai szívében, ismerősei emlékezetében. Az élet nem is tudta legyőzni, csak a halál. Gyurcsó István nemcsak a szlovákiai magyar irodalomban és közéletben fog hiányozni. Hiányát érzi sok száz és ezer ember, akik szerették, szívükbe zárták. Most már csak verseiben s az emlékezésben él tovább. S búcsúzva a költőtől, idézzük szép sorait: „ .. .őrzi egyik ember a másikat; mindenkit megőriz valaki, ha más nem, a föld pora ..." DENES GYÖRGY GYURCSÓ ISTVÁN Ha beszélne a kő Az Időre várva A kövek nem beszélnek. A kő csak akkor beszél, ha egy másikhoz koccan: hangosan sikolt, szikrázik a kő, ha kővel verjük. Ártatlan napokon a kövek szótlanul ülnek a porban, a patakokban. A hegyek sziklái némák; csak földrengések idején és kődobáló indulatok óráiban hallani újra meg újra a kövek különös hangját. De ki érti beszédüket? A halottakat már nem érdekli a beszéd. Az élőknek pedig csak a kő súlya fontos. Az előszobában járok • odabent vár a hetven év. A küszöb előtt még várok: átvisz-e rajta az a rév? A révész is vár már velem, kaszáját letámasztja ott, nem siet, de én vetkezem, levetek cipőt, kalapot. Nem kell ott már kalap, cipő, ha belépünk, de még várunk; talán még nincs itt az Idő! És csendben előszobázunk. — Jó volna, ha nem kísérne, s magam mennék át a réven! Hogy később úgyis beérne ? Most sincs mitől nagyon félnem. Várunk. Szundikál a révész: talán meglopom az Időt! S kézbe veszem, fa félrenéz, újra a kalapot, cipőt. (Folytatjuk) 17
