A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-06 / 2. szám
Emberi sorsok BEROLINA, az NDK állami cirkusza nemrégiben Bratislavában vendégszerepeit. A százötven tagú, közel száz lakó- és utánfutó kocsival közlekedő, sátrában közel háromezer nézőt befogadó neves cirkusz elsősorban merész állat-számaival vívta ki a közönség tapsviharát. A Berolina elsősorban állat-drezúrájáról híres, ám artistamutatványai is kimagasló teljesítményűek voltak. A cirkusz legattraktívabb számai közé tartoztak az indiai elefántokkal, az óriáskígyóval és a kubai krokodilokkal előadott produkciók. Szinte hihetetlennek tűnt, amikor az óriási termetű elefánt a részére készített „kerékpáron" kerekezett, vagy amikor a krokodil az idomár egyetlen szavára futni kezdett, majd egy másik vezényszóra megállt. Előbb a nézőtér első sorából néztem végig a közel háromórás előadást. Kecsesek voltak a lovak, ügyesek a kutyák, ravaszok az oroszlánok, kedvesek a pónilovak és rafinált a bohócok kakasa, amely csodák csodájára tojást tojt a bohóc fejére ... Elképesztő biztonsággal dolgoztak a trapézon az artisták, a manézsban a különféle népviseletekbe öltözött porondmüvészek, a kötélen a kötéltáncosok, lovaikon a négy testőr... Másnap alkalmam volt betekinteni a „kulisszák" mögé. Az artisták mutatványuk előtt már egy jó negyed órája melegítettek, gyakoroltak. Mutatványuk előtt jó tíz perccel már beterelték a sapitó alá a kezes elefántokat is, amelyek összebújva a zenekar emelvénye alatt várakoztak. Idomáruknak nem kellett különösebben erélyesen a porondra parancsolnia őket: amint meghallották az ismerős taktusokat, máris indultak. Akárcsak a lovak, amelyek izegve, mozogva alig várták, hogy a porondon körbe-körbe vágtathassanak. Toporzékoltak ketrecükben az oroszlánok, látszott, szeretnének már kiszabadulni szűk szállásukról, hogy a rácsokkal körülvett porondon egy kicsit szabadabban mozoghassanak. Csak a kígyók és a kisebb-nagyobb krokodilok voltak nyugodtak. Idomáruk nagy erőfeszítés árán kiszedte lakókocsijuk szűk teréből, majd egy még szükebb, kerekeken guruló üvegszekrénybe rakta őket. Egymás hegyén-hátán feküdtek, akárcsak hasonló környezetben a kígyók. Nyugodtak voltak, türelmesen várakoztak, szinte meg sem mozdultak. A porondon pedig engedelmeskedtek, minden utasítást végrehajtottak. A nézők szeme-szája tátva maradt a mutatványok láttán. Az idomárok elmondták, hogy a kígyók nagyon kezes jószágok, ha megkapják a napi egéradagjukat, akkor nincs velük különösebb gond, nem veszélyesek. Én azért mégis izgultam, amikor alig fél méteres közelségből fotóztam a kígyót és a szelídítő nőt. Nemcsak a nézőtérről szemlélve, de a kulisszák mögül is különösnek, csodásnak, romantikusnak, csábosnak tűnik a cirkusz világa. Az ott dolgozók szerint nincs ebben semmi különös. Mondták, lehet csak annyi, hogy naponta ki vannak téve sok-sok veszélynek, különös helyeztek adódhatnak, de azt is hozzátették, hogy éppen ez a változatosság teszi érdekessé az életüket, munkájukat. S végül azzal búcsúztunk: ha a közönség jól szórakozott, megérte vállalni a veszélyt. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei PEREK — TANULSÁGOKKAL A húsz-huszonöt évvel ezelőtti adatokhoz viszonyítva hazánkban csaknem háromszorosára nőtt a válások száma. Míg 1950-ben 100 házasságkötésre 9. 8, tíz esztendővel később már 14.4, még ötwvel később 22. 9, addig 1980-ban már 27—28 válás esett. Az SZSZK Legfelsőbb Bíróságának ezzel kapcsolatos elemzéseiből kitűnik, hogy az esetek döntő többségében olyan házaspárok adták be a bontókeresetet, akiknek kiskorú gyermekeik voltak. így például 1966- ban az elvált felek 64 százalékának, 1974-ben 66 százalékának, tavaly viszont már hetven százalékának volt kiskorú gyermeke. Ugyancsak ebből az elemzésből tűnik ki az is, hogy a kétgyermekes házaspárok valamivel kisebb arányban kérik házasságuk felbontását, az elvált nagycsaládosok aránya pedig az összes elváltak számához viszonyítva csak elenyésző százalék. Vagyis: minél több a gyermek a családban, annál ritkább az anyagi és egzisztenciális szempontból jelentős hátrányokkal járó válás, a „sikeres" bontóperek révén érintett összes gyermek száma azonban nagyjából azonos a felbontott házasságokéval. A válások számának növekedése jelentős mértékben objektív társadalmi jelenség, és számos más európai államban szintén megfigyelhető. Szociológiai szempontból vizsgálódva — többek között — összefügg az iparosítással, a városfejlesztéssel, az ipari dolgozók számának növekedésével, illetve a mezőgazdasági dolgozók arányszámának csökkenésével. Hazánkban 1980-ban a kétezer lakosú községekben 100 házasságkötésre 9. 5 válás, a 20—50 000 lakosú városokban viszont 31.8 bontóper esett. (Ugyanez a mutató a százezernél több lakosú városokban száz házasságból már negyven-negyvenöt bontóperre szökik!) Itt kell elmondani egyben azt is, hogy bármennyire célunk a megfontoltabb és körültekintőbb családalapítás, egyelőre még nem rendelkezünk olyan feltáró jellegű statisztikával, amely valóban megbízhatóan rámutatna a házasságok felbomlásának legfontosabb okaira, tehát azokra is, amelyek a leggyakrabban rejtve maradnak, mert a felek előre megegyeznek, hogy a bírósági tárgyalóteremben nem teregetik ki családi szennyesüket... A bíróságok jelenlegi adataiból az tűnik ki, hogy mind a férfiak, mind a nők részéről a válás leggyakoribb oka a jellembeli tulajdonságok különbözősége és a hűtlenség. A férfiaknál sorrendben az alkoholizmus és a család iránti közömbösség, a nőknél a család elhanyagolása és szexuális ellentétek következnek. Nyilvánvaló, hogy ezekből az utalásokból nem vonhatók le egyértelmű következtetések a házasságok felbomlásának okaira, mert általában már csak következményekről, nem pedig valódi okokról van szó; ráadásul a közös megegyezéssel benyújtott válókeresetek többségében a bíróság nem vizsgálja a házasság megromlásának mélyebb okait. A perben álló szülök jól tudják, hogy gyermekeik — ha látszólag tudomásul veszik is a kialakult helyzetet — valamelyiküket mégis felelősnek tartják azért, hogy csonka családban kell felnőniük. A szülők különválása ugyanis még akkor is megrázkódtatás a gyermekek számára, ha a bontóper viszonylag békés hangulatban megy végbe, s még a gyermekelhelyezés kényes kérdésében sincs különösebb vita, mert az érzékenyebb lelkületű gyermek esetleg úgy találja, hogy egyik szülője könnyű szívvel lemondott róla ... Ennél is bonyolultabb a helyzet olyankor, ha a szülők csupán egyéni érdekeiket követve igyekeznek igazolást találni arra, miért váltak el. Ilyen esetben pusztán a maguk számára akarják kisajátítani gyermekeik szeretetét, megbecsülését. A Legfelsőbb Bíróság által tanulmányozott tárgyalótermi és gyámhatósági akták tanúsága szerint — sajnos — az elvált szülők nagy részére jellemző, hogy egészségtelenül önző eszközökkel versengenek a gyermekük szeretetéért, ráadásul még igyekeznek előtte egymást be is feketíteni. Az ilyen szülők nem számolnak a kölcsönös vádaskodás következményeivel. Nevezetesen azzal, hogy a mindkét szülőjéhez egyformán ragaszkodó, az apát és anyát egyformán tisztelő gyermek meghasonlik önmagával; esetleg a befeketített félhez kezd erősebben vonzódni, mert a láthatások alkalmával egészen mást tapasztal, mint amit otthon belésulykolnak. A bontóperek tanulságainak elemzéséből kiderül az a különös igazság, miszerint a szülők zömének az agyonszeretett gyermek lelki nyugalmánál sokkal fontosabb, hogy csemetéjük ne őket tartsa felelősnek a történtekért. Nyilvánvaló, hogy a gyermekelhelyezési perekben eljáró bíróságok döntéseiben egyedül a gyermek érdekei játsszák az elsődleges szerepet. Ez különösen akkor jelent bonyolult feladatot, ha a szülők között pont a „szeretet jogán" folyik ádáz vita. Ilyen esetben — a Legfelsőbb Bíróságnak a családjogi törvényen alapuló utasításai értelmében — a bírói gyakorlat gyermekpszichológusok, pedagógusok és más szakemberek bevonását is lehetővé teszi a döntéshozatal előtt. Megmásíthatatlan alapelv, hogy a gyermeket mindig annak ítéli a bíróság, akinél testi, szellemi és erkölcsi fejlődése a leginkább biztosítva van. Minden egyes jogerőre emelkedett döntést csak esetleges perújrafelvétellel lehet megváltoztatni. A bontóperekkel, gyermekelhelyezéssel foglalkozó bírósági tanácsok a szülők egyéniségét, életmódját, erkölcsi felfogását mérlegelik a legfontosabb szempontokként; de jelentősége van a lakáshelyzetnek is, valamint annak, hogy milyen szociális környezetben él majd a gyermek, milyen lehetősége lesz kulturális igényeinek kielégítésére, vagy a minél teljesebb egészségügyi ellátásra. Az utóbbi esztendők bontópereinek tanulságait összegezve a Legfelsőbb Bíróság álláspontja azt is kimondja, hogy a jövőben indokoltnak látszik alaposabban vizsgálni mind a nő, mind a férfi szerepét a házasság megromlásában, ami megszilárdítja az egyenlő mérték alkalmazásának követelményét. Ez az elv a múltban például az olyan esetekben szenvedett csorbát, amikor a gyermekek gondozatlanságát esetleg kizárólag az anya hibájául rótták fel. A felsőbb fokú bíróságok több döntésben kifejtették, hogy a gyermekek gondozatlansága vagy akár az elhanyagolt háztartás legalább annyira felróható az apának, amint az anyának. Az egyenjogúság elve ugyanis a kötelezettségek egyenlő arányát is feltételezi. Természetesen, a családjogi, ennek keretében pedig a bontóperi és gyermekelhelyezési ügyeket tárgyaló bírósági tanácsok döntéshozatali gyakorlatában elsődlegesen a gyermek érdeke számít, ugyanakkor azonban — az egyenlő mérték elve alapján — arra is tekintettel kell lenni, hogy egyik szülőt se érje méltánytalanság. És mert a társadalom nem tudja megoldani a csonka családok, a másik szülő hiányának problémáját, ezért a tárgyalótermekben szerzett tapasztalatok végső soron arra utalnak, hogy a családot védelmező törvényeink érvényesítése a jövőben az eddiginél is nagyobb körültekintést és megfontoltságot kíván. 17
