A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-20 / 17. szám
A VÁG FOLYÓ MARGITASZIKLÁJA Kétszáz éve született Mednyánszky Alajos kultúrtörténeti író, aki a XIX. század elején népeink legendáiból, meséiből és saját belföldi utazásainak élményeiből adott ki német nyelven több kötet forrásértékű anyagot. Két könyvét — Festői utazás a Vág folyón Magyarországon; Regék és mondák — nemrégiben magyar és szlovák nyelven is kiadták. A Regék és mondák című kötetből választottuk az alábbi történetet. Mikor a tutajok a sebes folyású Vág hullámain lefelé úszva elhagyják Túrócot és Trencsén vármegye tartományába érnek, ki-ki inti útitársát : imádkozzék buzgón, hogy elhárítsa a szörnyű veszedelmet. Előbukkan ugyanis a függőleges „dühöngő szikla", amely mélyen benyúlik a folyóba, és olyképpen szorítja vissza a habokat, hogy azok örvénylő forgásra kényszerülnek, és elnyelnek minden járművet, ha nem sikerült keskeny vízi utat találnia, amelyen elhaladhat a fenyegető sziklafal mellett. De alighogy sikerült nagy erőfeszítés árán mégmenekednie ebből a veszedelemből, máris egy még nagyobb fenyegeti. A folyó tajtékzó zúgással nekirohan egy sziklasomak, amelynek a neve Margita; keresztben húzódik át a folyón, ádáz fogait villogtatva a mélyből, és megoldja a vízi jármű tartóköteleit, ha a tutajosnak netán nem sikerül átkormányoznia közbül. Ha azután a hajós kiállta ezeket a veszedelmeket, akkor nincs többé félnivalója, és felszabadult szívvel elkezdhet mesélni a szerencsétlensé-EGY ÜVÖLTÉS REZONANCIÁJA (Jack Kerouac: Úton) Úton, útfélen, bár többnyire úton: zötyögtető teherautókon, százhetven kilométeres sebességgel száguldó luxuskocsikon, esőben, hóban, verőfényben, feldobva és elkeseredetten, korlátlan szexuális szabadságot rikoltva és szégyenlős sóvárgásoktól fűtve, alkohol-, kábítószer-mámoros éjszakákba merülve és lepusztulásig józan reggelekre ébredve; menni, menni, száguldani a magát a Nagy ígéret Földjének hazudó, puritán, merev és hazug országon keresztül-kasul, keletről nyugatra és nyugatról keletre, fűtve a lázadás indulatától, s az utazás mámorából kijózanodva hazatántorogni, bebújni a kuckóba és készülni a következő útra, amely az utolérhetetlen szabadság lidércképével kecsegtet mert ez a lázadás sem old meg semmit de azért menni kell, szédülni kell, mert így minden elviselhetőbb. gekröl, amelyek ezeken a helyeken estek meg, vagy netán elmesélni azt a mondát, melytől ezek a sziklák nevüket kapták. Valamikor régen lakott a környéken egy gazdag, idős parasztember, akinek koros volta ellenére volt mersze ahhoz, hogy fiatal menyecskét vigyen a házhoz feleségül. Csakhogy hamarosan meg kellett bánnia ezt a lépését. Leánya, Margita, a falu legszebb lánya volt. Egy emberként magasztalta mindenki szépsége és tisztességtudása miatt; de mostohaanyjától — sajnos — a legádázabb gyűlöletben volt része. Semmit se tudott a szerencsétlen gyermek mostohája kedvére tenni, holott mindegyre azon igyekezett. hogy előre eltalálja, mit akarhat, és mindent készséges alázattal végzett el; s szegényke hallgatagon hullajtott könnyei csak még inkább felbőszítették a zsarnok asszonyt, és mindenki sajnálta a szerencsétlen teremtést. Hanem azért Margita életének se kellett teljességgel szürkén elmúlnia. Bearanyozta Valahogy így foglalható össze dióhéjban Jack Kerouac könyve, amely On The Road címmel 1955-ben jelent meg, s amely az amerikai beat-irodalom alap-könyvének számít két évvel az Üvöltés, Allen Ginsberg nagy verse előtt. A beat-irodalomról most két-három évtizednyi távlatból visszanézve, egyre tisztább képet alkothatunk, annál is inkább, mert végérvényesen és visszavonhatatlanul a múlté lett a merev, csökött politikájú és arcú ötvenes évek amerikai társadalmát negáló ginsbergi üvöltés utolsó rezonanciái is elsimultak. Ginsbergből ugyan nagy költő lett, de immár vasalt ingben, nyakkendősen, s ugyancsak „vasaltabb" versekkel, kulturált jómodorral — s talán egy jó adag nosztalgiával — nézve a világot s a szeretett-gyűlölt Amerikát S a többiek? Gregory Corso Utolsó gengsztere azóta könyvtárak polgárjogot nyert könyve lett, a prózaírók: Kerouac, Burroughs, Rumaker és a többiek azonban, úgy tűnik, nem élték túl a korszakot a nagy lázadás idejét Kerouac fizikai értelemben sem: korán meghalt, s a többiek is lemorzsolódtak. „Talán túl sok remek amerikai regényt olvastunk az utolsó még egy csillag szelíd ragyogása, mielőtt a halál ölelése mindörökre megfosztotta minden fényességétől. Bánatos szépsége olyan mély hatással volt a legderekabb legények egyikére, hogy beszegődött szolgának a leány apjához. Hamarosan viszontszerelem jutalmazta hűséges udvarlását. Most mar könnyebben viselte el Margita a napi munka terhét: szeretője egy pillantása elfeledtette minden búját-baját. elfeledtette a rideg bánásmódot, amelyben mostohája részeltette. Mert az asszony nem tudta megzavarni életének ezeket a ritka örömteli pillanatait, amelyek gazdagon kárpótolták a nap többi részének fájdalmas ürességéért. Ámde nem maradhatott ez sokáig így, már fel is izzott az a szikra, amely aztán elhamvasztotta a leány csendes boldogságát. A legény kellemetes külseje olyan mély benyomást tett a mostohára, hogy — ügyet se vetve a fiatalok kölcsönös vonzalmára — minden úton-módon igyekezett a legény szívében felébreszteni maga iránt a szerelmet, amitől — úgy másfél évtizedben" — irta az Üvöltés c. antológia harmadik kiadásához Sükösd Mihály, a beat-irodalom egyik magyarországi nesztora. Tényleg csak erről lenne szó? Vagy inkább a „társadalmi valóság — művészet" kontextusáról? Való igaz. hogy Salingerrel, Belhw-val. Malamuddal, és a többiekkel nem vehetik fel a versenyt; az ö árnyékukban csak legfeljebb krónikást szerepkörben állhatják meg a helyüket Igazából soha nem is kaptak irodalmi elismerést a kritika, ha egyáltalán tudomást vett róluk l'miközben a fiatalok ronggyá olvasták könyveiket), elutasító alapállásból szemlélte a beat-eseket Rossz szerkesztés, terjengősség, üres fi/ozofálgatás, zavarosság, s a legnyomósabb vád: a feltétlen társadalom-ellenesség — többnyire ilyen és ehhez hasonló értékeléseket lehetett olvasni műveikről. Még a legelnézőbb vélemények szerint is csupán szociológiai szempontból volt némi jelentőségük, semmint esztétikai, mindenkori irodalmi szempontból. Ha ilyen szempontból szemléljük Kerouac könyvét, sajnos, igazat kell adnunk ezeknek a véleményeknek: a kezdetben izgalmasnak ígérkező könyv rosszul szerkesztett, dagá/yos. vélte — csupán félénksége tartja vissza. Csakhogy a legény leikébe olyan mélyen vésődött be Margita képe, hogy még sokkalta édesebb csábítás se tudta volna hűtlenül eltéríteni szerelmétől. Kerülte a mostohát, kitért az útjából, ahol csak lehetett. Az aszszony pedig hosszabb ideig áltatta önmagát, mígnem végül be kellett látnia, hogy nem kell a legénynek, és hogy a gyűlölt, agyongyötört Margita miatt nem kell neki! Dühödt gerjedelemben járt-kelt, érzéketlen lett minden iránt, csupán egyvalami lebegett előtte tisztán: a legiszonyatosabb bosszú. Ridegen utasította a szerencsétlen lányt, hogy vigyen el az egyik távoli rokonnak egy levelet Túrócba. Margita, aki megszokta, hogy türelmesen engedelmeskedjék, nem ellenkezett, és útnak is indult: a dühöngő asszony viszont mellékutakon utánaeredt, és éppen akkor érte be a lányt, amikor az a sziklák mellett haladt el. Vadul rikácsolva rohant Margitára, földre teperte és — mit sem törődve a leány esdeklő könyörgésével — elvonszolta a szakadékhoz, és gúnyos kacajjal ledobta a habok közé; azon a helyen, ahol most a „dübörgő szikla" visszaszorítja a haragtól tajtékzó hullámokat. Alighogy végrehajtotta a gonosztettét, máris megszólalt a lelkiismeret szava. A mélyből mindenünnen Margita neve hangzott feléje, menekült erdőn, pusztaságon át, de mindenhol csak a szerencsétlen lányt látta maga előtt, ahogy lobogó fürtökkel alázuhan a habokba, és ez a kép most már soha többé el nem hagyta, hajszolta-üzte kétségbeesetten mindenfelé. Időközben a hullámok odasodorták Margita holttestét a sziklafogakhoz, amelyek azóta az ő nevét viselik. Ott látták meg arra járó parasztok, és szánakozva kifogták, hogy elvigyék vigasztalhatatlan apjához. Gyászba borultan állta körül a ravatalt a falu népe. A szolgalegény szavainak hallatára — mert az egyszeriben tisztán átlátta a dolgok borzasztó összefüggését — haragra lobbanva kerekedtek fel a falubéli ifjak, hogy megkeressék a gyilkos asszonyt, és meglátták, amint kibomlott hajzattal csatangol szerte a földeken, szakadatlanul Margita nevét kiáltozza, és közben furcsán hadonászik. Bosszút lihegve utánaeredtek, de elfutott előlük, gyorsabban, mint az erdők özei, éppen ahhoz a sziklához, ahonnan áldozata lezuhant. És hangos rikácsolással levetette magát a morajló szakadékba. fáradt kapkodó prózává válik. Pedig a tehetséget nem vitathatjuk el Kerouactól. Izgalmas, jó részei is vannak a regénynek. Talán ha más korban és helyszínen ír, többre vitte volna. Ne feledjük azonban, hogy a beat-esek jelentkezési ideje az ötvenes évekre esik, a helyszín pedig McCarthy Amerikája, az a társadalmi közeg és színtér, amelyből egy fiatal nemzedéknek sokkal kézenfekvőbb volt kiábrándulnia, mint helyet keresni benne. Vegyes érzelmekkel olvashatjuk most csaknem három évtized távlatából Kerouac Útónját, ezt a nem igazán jó, de nem is igazán rossz könyvet. A beat-irodalom ma már irodalmi múlt vele együtt ez a regény is. De még így is tanulságos krónikája egy kiábrándult társadalomnak és komák, egy dühös, indulatos nemzedéknek. KÖVESDI KÁROLY 14
