A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-20 / 17. szám
zott. Van ugyan pneumatikus metszőollónk, de annak a kezeléséhez is szükséges az emberi kéz. Van japán gyártmányú szőlővessző-kötözőnk, nagyon ügyes kis masina, dehát az sem dolgozik parancsszóra. Csak éppen másfélszeresével gyorsabb vele a munka, ami óriási segítség. Ha ezek nem lennének, valóban elképzelhetetlen lenne az egyes idénymunkák időre való befejezése. — El kell még mondjam — folytatja némi szünet után a kísérőm —, hogy munkásnőink szocialista brigádba tömörülve dolgoznak. Elsősorban a szüret idején — de más sürgős idénymunkákkor is — gyakran tesznek felajánlást, hogy túlóráznak, vagy hogy kijönnek a szölőskertbe szombatonként is dolgozni. Mindig szívesen vállalják ezeket a többlet feladatokat. S higgye el, nem (csak) a pénzért teszik, hanem elsősorban hivatásszeretetből. — Jó napot! — köszöntőm az asszonyokat, s természetesen hozzáteszem: — Jó munkát! — Jobbat! — válaszolják kórusban. — Melegebb időt elsősorban. Mert nekünk már elég volt a télből. Még szerencse, hogy az idei tél sem volt kimondottan havas, hideg, de akkor is. Többek kezén fél ujjat eltakaró kesztyűt látok. Ez enyhíti a hideget, de a kötözést egész ujjas kesztyűben nem lehet elvégezni. — Hány tőkét kötnek, metszenek meg egy nap? — Ezernyolcszázat fejenként — hangzik a büszke válasz. Valóban szép teljesítmény, s ha hozzátesszük, hogy télen sokszor dolgoztak, hát... — S a fizetség? — Téli metszés idején havi ezer, ezerötszáz koronát keresünk, a teljesítmény alapján. Nyáron jobb. Megvan tisztán a háromezer korona is. Mindig teljesítménybérért dolgozunk. — Ezután a mindennapokra terelődik a szó. Többnyire családos anyák, számukra nem itt a szőlészetben kezdődik a munka, hanem már reggel hatkor otthon. Előbb megetetik az állatokat, elvégzik a házi munkák egy részét, majd irány a szőlészet. De délután sincs idő ölbe tett kézzel otthon ülni. Akad tennivaló a ház körül, arról nem is beszélve, hogy este főzik meg a családnak a másnapra való kosztot. Mondják, nagy segítség az is, hogy legalább kenyérért nem kell az üzletbe járniuk. Ide a szölőskertbe hozzák ki nekik az előre megrendelt kenyeret a szövetkezet pékségéből. Munkavégeztével már ott illatozik táskájukban a friss, ropogós kenyér. Beszélgetünk még arról is, hogy miért vállalják ezt a munkát. Elmondják, elsősorban azért, mert helyben van, nem kell utazni, „mert ebben nőttünk fel, ezt szoktuk meg, mert ... — .mert ezt is kell csinálnia valakinek!" Igen. ez a félmondat hangzott a legszebben. Mert végül is ilyen egyszerű, vagy ilyen bonyolult a dolog. Ezután már nincs is mit kérdeznie a riporternek. Talán csak mondania: — További jó munkát! ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Hétvégi levél Itt a húsvét, a szokások, a hagyományok és a nyuszi által elhullajtott, kerti fészekbe rejtett ajándékok tavaszi kettős ünnepe! Még az ötnapos munkahét s a szabad szombatos víkend korában is jó előre eltervezzük, hogy is használjuk majd ki minél teljesebben a rendelkezésre álló három napot. Ezerféle programról hallhatunk: vidéki család-, vagy rokonlátogatástól külföldi útig, hegyekben való túrázásig, hogy ne is említsem a soknál is több hobbitevékenységet... A közös ezekben a programokban éppen az, hogy nagyon is szerteágazó a műsorkínálat; másrészt viszont ki-ki saját elhatározása és körülményei alapján dönt afelől, hogyan tölti a sokarcú húsvéti ünnepeket. Országjáró riportútjaim során ellenben úgy tapasztalom, hogy a mai negyvenöt-ötven évesek, de főképpen a még idősebbek — különösen a falusi emberek — még jól emlékeznek arra, hogy a korábbi ünneplési elv (amelyet elsősorban a néprajzkutatók jogos örömére sokhelyütt ma is ismernek és betartanak) merőben ellentétes volt a jelenlegivel: nem egyének döntöttek saját elképzelésük szerint, hanem a Csallóköztől a Bodrogközig mindenki számára készen állott a szokás. Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy falusi közösség minden tagja ugyanazt cselekedte valamely ünnep adott időszakában. Azt viszont igen, hogy egyes alkalmakon mindenkinek; másokon viszont csak az idősebbeknek vagy éppen a fiatalságnak, férfiaknak vagy nőknek illett részt venni. Nem voltak kötelezőek ezek a részvételek, de az ünnepet szokás szerint megülni az nem tehertételt jelentett, hanem bekapcsolódást a közösség életébe, s így pont ezek az ünnepek szolgáltak legjobb alkalmu! az emberek közti kapcsolatok ápolására. A tavaszi ünnepkörre való készülődés legjellegzetesebb munkája például a ház rendjét a tavaszi-nyári életmódra átállító nagytakarítás volt. utána pedig a tojásfestés és a tojáshímzés. A tojásajándékozásnak is külön szertartása s üzenetrendszere volt, hiszen a díszítmény is közvetíthetett üzenetet, ám annak is lehetett jelentése, hogy az egy tálon levő tojások közül melyik legény kapja a legszebbet, a legnagyobbat... Hosszadalmas lenne itt most felsorolni a tavasz ünnepeinek sokrétű szokáshagyományát. Gondolom, további ízelítőül elegendő, ha csak a májusfához hasonlítható hajnalfaállitést vagy a néha vízbe vetéssé fajuló locsolkodást említem meg, avagy a falvak népének a köztudatban kevésbé ismert együttes felvonulását: a húsvét előtti határkerülést, amikor is megújították a határjelző halmokat, de egyszersmind ilyenkor szemlélték meg együtt: milyen a búzavetés és a forrásokat is kitisztították. Tömbházas, panellakásos hétköznapjainkban hová lett mindez?! Nem, nem tűnt el teljesen, könnyű a mai gyakorlatban is felfedezni belőle. Legalábbis a tojásfestést, ajándékozási gyakorlata többnyire nem öntevékenységen, hanem a bolti kínálaton alapul. Ennek ellenére magunk tervezzük, szervezzük ünnepünket, és nem egy régi, apró szokásnak is megadjuk a magáét közben. A nagy múltú, de többször s gyökeresen megváltozó ünnepek mindig is ilyenek voltak: maradt bennük a régiből, a nem aktuálisból is. Sokan épp ezt szeretik a szokáshagyományokkal párosuló ünnepekben: segítenek nekünk a múltat a jelenen keresztül a jövővel összekötni.
