A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-04-13 / 16. szám

® A csereháti települések utolsó népességmegpróbáló mozgása 1938-al vette kez­detét. Az első világháborút £ követő két évtizedben visz­­szaállott arány harminc­­nyolc után ismét megváltozott. E válto­zásnak több eleme és összetevője mutat­kozik. Az egyik, hogy a müncheni diktá­tum után a határvidékről jelentős cseh és szlovák nemzetiségű ember távozott el. Ez, természetesen, a nemzetiségi arány­számokat változtatta meg. A határválto­zás — a közigazgatási rendszer változása mellett — gazdaságilag érintette súlyo­sabban az itteni gazdákat és gazdaságo­kat. Arról van szó, hogy a csehszlovák fizetési eszköz, a korona, a harmincas évekre megszilárdult, de az árszínvonal változatlan maradt. Az első köztársaság idején több szövetkezet — Állatértékesí­tési Szövetkezet, Munkás Fogyasztási Szövetkezet, NUPOD beszerzési szövetke­zet stb. — alakult, s ezen szövetkezetek a gazdálkodókat segítették különböző for­mákban. Harmincnyolc után ezek helyét fokozatosan a Hangya Fogyasztási Szö­vetkezet foglalta el. Az egykori szepsi járásban tizenkilenc ilyen szövetkezet ala­kult és működött a nevezett időben. Ami gazdaságilag nehezítette a parasztság dol­gát, az részben abból következett, hogy a pengőt 1 :7-hez váltották be, vagyis hét koronát kellett adni egy pengőért akkor, amikor a két fizetési eszköz vásárlóértéke majdcsaknem a fordítottja volt. Mindezt tetőzte az is, hogy míg egy mázsa búza felvásárlási ára 150 korona körül mozgott, ugyanezért a gazdák harmincnyolc után 19—-25 pengőt ha kaptak. De gyakran előfordult, hogy 14 pengőért vásárolták fel a búza mázsáját a terménykereskedők. Hasonló áresések mutatkoztak az állati termékek esetében is. Ezek a tények tör­vényszerűen komoly veszteségeket okoz­tak a gazdálkodóknak és a birtokosoknak egyaránt. Ennek ellenere az őslakosság továbbra is a mezőgazdaságból élt — már ahogy tudott. Ez egyben azt is jelenti, hogy a települések népessége akkor még érintetlen. A világra szakadó háború, s Magyarország hadbalépése nyomán indul el az a mozgás, amelyről az előbb már szóltam. Elsősorban nem arra gondolok, hogy a hadköteles férfiaknak be kellett vonulni. Természetesen ez is része annak, ami itt — s nem csak itt — végbement. Az ipar háború utáni rekonstrukciója, majd fejlesztése egyre több munkaerőt igényelt, s ezt a munkaerőt a falu szolgál­tatta. A munkaerő ilyen jellegű mozgásá­nak első nyomaira Restén (Reéica) buk­kantam. 1949-ből származik az az adat, amikor a vasútépítési munkákhoz embe­reket toboroztak. A nép eleinte idegenke­dett az ilyen munkától, idővel azonban megszokta. Azt is mondhatnám, hogy ez­zel megkezdődött e településekről a mun­kaerő kiáramlása, amit az új ipari létesít­mények beruházásai, építkezései gyorsí­tottak meg. Ezt a folyamatot erősíti a mezőgazdaság kollektivizációja, a szövet­­kezetesítési program. Ebben az időben, az ötvenes évek elején, az akkori szepsi já­rásban 39 önálló település van, három nagyobb helységgel. Ezek közé tartoznak a csereháti falvak is. Az itt élő emberek számára a földtől — tehát az őstermelői munkától — való megválás vagy elszaka­dás egyszerre jelentett lehetőséget és gondot. Lehetőséget főleg a földnélküli, vagy csak 1—2 holdnyi földet birtoklók számára jelentett, akik az iparban, az épít­kezésen állandó kereseti lehetőséget, te­hát létbiztonságot találtak a maguk s a családjuk számára. A korábban kizárólag mezőgazdaságból élő emberek nagy há­nyada a lakóhelyén kívül keresett és talált magának munkát. Főleg építkezéseken s részben — később pedig egyre nagyobb mértékben — az iparban és a szolgáltatá­sokban a szepsi és a kassai üzemekben, gyárakban, vállalatoknál. A szövetkezeti gazdálkodásra való áttérés — törvénysze­rűen — a szóbanforgó falukban is munka­erőfelesleget teremtett, amelyet a mező­­gazdaság folyamatos gépesítése csak to­vább növelt. Olyannyira, hogy a korábbi, szinte teljesen agrárjellegű szepsi járás­ban az ötvenes évek közepén a munkaké­pes lakosságnak már a 45 százaléka az iparban dolgozott. Ez az arány a későbbiek során az ipar javára tovább fokozódott. De nézzük meg közelebbről, hogy ilyen szem­pontból hova jutottak az általam vizsgált csereháti települések. Az alább közölt adatok a legutóbbi népszámlálás eredmé­nyeit tükrözik. Ezek alapján Perényben (Perín) a munkaképes lakosokból 202-en dolgoznak helyben — többségük a szövet­kezetben — s 622-en a különböző ipari üzemekben, ami azt jelenti, hogy naponta utaznak Szepsibe (Moldava nad Bodvou), Sacára (Saca) vagy Kassára (KoSice), Hímből (Chym) 79-en dolgoznak helyben 135-en az iparban. Felsőlánc (VySny La­­nec) hasonló adatai: helyben 20 ember az iparban 128-an dolgoznak. Buzita és Res­te is hasonló képet mutat. Buzitárói na­ponta 314-en utaznak különböző munka­helyekre, odahaza a szövetkezetben 153-an dolgoznak. A resteiek közül 68-an — 26 nő és 60 férfi — keresi a kenyerét a lakóhelyén, míg 144-en naponta elutaz­nak a faluból. Alsóláncról (Nizny Lanec) nincsenek pontos adataim, de az eddigi­ekből arra lehet következtetni, hogy az arányok ott is hasonlóak lehetnek, mint a felsorolt települések esetében. Gyakorla­tilag a munkaképes lakosságnak közel a kétharmada ingázik az otthona és a mun­kahelye között. Jelenleg a csereháti tele­pülések emberi, társadalmi és gazdasági arculatát — a két mezőgazdasági nagy­üzem mellett — ennek a tömegnek a moz­gása határozza meg alapvetően. Ugyanis ez az ingázó réteg a települések jövője szempontjából bír különös jelentőséggel. Mégpedig azért, mert zömmel a falvak fiataljai utaznak naponta távoli munkahe­lyekre, s onnan vissza. De ebből a rétegből kerülnek ki azok is, akik véglegesen elköl­töznek a szülőföldjükről. Vagyis e kistele­pülések népességének megújulása, gyara­podása azon múlik, hogy a fiatalság végle­gesen megtelepszik-e, vállalván az ingá­zást egy életre, avagy felszippantja őket a nagyváros. Sok jel vallott arra az elmúlt években, hogy ezek a kistelepülések las­san elöregszenek, kihalnak. Többek kö­zött ezt látszott igazolni az a tény is, hogy hosszú éveken keresztül nem adtak ki építkezési engedélyeket, csupán a megle­vő épületek rekonstrukcióját tették lehe­tővé. Ennek a „kiskapunak" köszönhető hogy Perény, Hím, Felsőlánc, Alsólánc és Péder is megújulhatott, hiszen a „rekonst­rukció" égisze alatt emeletes lakóházakat építettek az itteniek. Bizonyos mértékben ennek köszönhető, hogy ezek a települé­sek nem néptelenedtek el, hogy ma is van fiatalságuk — tehát jövőjük. Mindez arra is bizonyíték, hogy az itt élő emberek ragaszkodnak szülőföldjükhöz és annak hagyományaihoz. A csereháti települések gazdálkodásra alkalmas területei két részre oszthatók. Az egyik részt a mintegy 120—150 m tengerszint feletti magasságban levő dombság, a másik részt pedig a Kanyapta patak mentén elterülő síksági földek al­kották. Ez utóbbiak a Kanyapta gyakori áradása miatt olykor elmocsarasodtak, nehezen müvelhetökké váltak. Csapadé­kosabb időben a dombhátak adtak bizto­sabb termést, aszályosabb években a Ka nyapta menti területek. A gazdálkodási hagyományokról, szoká sokról Hímben a 83 éves Bubenkó And­rással, Buzitán idős Vajányi Lászlóval. Restén pedig Lucskai Bélával beszélget­tem. Az ő visszaemlékezéseik nyomán úgy vélem általános képet rajzolhatok — az egyezések és a különbözések mellett — a csereháti települések gazdálkodásé ról. Bubenkó András bácsi szerint a század eJején Hímben mintegy 400 magyarhold A Kanyapta új medre A „rekonst­rukciós" ut­carészlet Hímben (Chym) 12 11 innia!

Next

/
Thumbnails
Contents