A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-03-30 / 14. szám

I

(Duba Gyula új tanulmánykötetéről)

LÁTNI A CELT

Mindig örvendetes dolog, ha az irodalomkritika és esztétika kérdéseinek tisztázásában az arra érdemes írók és költők esszéi, kritikái, vallomásai is helyet kapnak, mert sem a kritika, sem az esztétika nem nélkülözheti a jó írók véleményeit és nézeteit. Számukra ez feldolgozandó anyag és forrás is egyben — a művészi tapasztalatok általánosításának az a válfaja, amely nélkül kevésbé lehetnénk bizonyosak abban, amit az irodalomról, a müvekről, az alkotói egyéniség helyzetéről és fejlődéséről mondhatunk. Duba Gyula új tanulmánykötete, a Látni a célt is esztétikai vizsgálódások, kritikai írások, esszék és vallomások gyűjteménye, melyben a szlovákiai magyar irodalom fejlődési kérdéseit, néhány kiválasztott alkotó és műfaj problémáját a maga számára is tisztázza és mások számára is megfogalmazza.

A kötet két nagy (csak római számmal jelölt) fejezete közül figyelmünk az első tanulmányaira irányul elsősorban, mert itt találhatók azok a kiemelkedő szellemi teljesítmények, melyek természetszerűen hívják fel magukra a figyelmet, bizonyítják Duba elméleti érdeklődésének fő irányát és az esztétikai kérdésekben való jártasságát. A kötet második nagy egysége olyan írásokat tartalmaz, melyek jellegüknél fogva adalékokat szolgáltatnak a szerzőről kialakított alkotói képhez. A szerző itt emlékezik, múltját, szülőföldjét idézi élményeiben, a nemzetiségi író életének, sorsának összetevőit hozza felszínre, közvetlen és mély emberségéről értesít (A nemzetiségi író egy napja — portrévázlat Az első közlésem, Emlék és élmény — adalékok a lélek fejlődésének a természetrajzához).

A kötet kiemelkedő tanulmánya. A költőesztéta Tőzsér Árpád című elemzés. Részletesen alapos és szinte mindent figyelembe vevő gondolatgazdag szempontjai és módszere azt mutatják, hogy a szerző nemcsak a költő életművét ismeri hibátlanul, hanem hogy elméleti tájékozódásai és értékítéletei, éppúgy mint esztétikai fejtegetései is meggyőzően szuverének. Dolgozatában megállapítja, hogy Tőzsér költészetét alkati adottságok, származási meghatározottságok, történelmi létélmény és akarati eltökéltség teszik igazi művészi vállalkozássá, tehát drámaivá. A Genezis című kötetben összeálló vers- és prózaanyag vizsgálatával tárja fel Tőzsér lírájának morális és esztétikai gyökereit, valamint a költői adottság és a művészi szándék mozgástörvényeinek összetevőit. A költő majd két évtizedes műbirálói gyakorlatát is áttekinti, hogy hitelesen tudja körülhatárolni esztétikai fogalomrendszerét és felfedezze: ebben az esztétikai rendszerben a költő és a valóság kölcsönviszonyának alapja a nyelv (mint a költészet eszköze és lehetősége). Duba bőven foglalkozik Tőzsér művészi kifejezési lehetőségeinek metamorfózisával is, amely az alkotói fejlődésben megnyilvánul. Nem véletlenszerű ez, hiszen a költő életérzése és helyzete több vonatkozásban rokon

Dubáéval, mégis, az elemző bizonyos idegenséggel szemléli a költő hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején született verseiben visszatükröződő elvontságot, melylyel a költő a dolgok burka mögé a mélybe, az inerciák rendszerébe, a zártságba utalja a dolgok értelmét. A tárgyi költészet és személytelen líra tőzséri elméletének kikristályosodása idején született, általában rövid terjedelmű, mégis töredékeknek, hangulatoknak, ötleteknek ható darabok (az Érintések című kötet versei) azt mutatják, hogy Tözsérben „a költő és esztéta nemcsak ellentmondásaiban, hanem megegyezéseiben is egységes: míg az esztéta a költőt magyarázza, a költő az esztétát igyekszik igazolni” (lásd az Irodalom valósága című tanulmánykötet és az Érintések című verskötet viszonyát). Tőzsér esztétikája köztudottan líraközpontú és elméleti munkássága szinte célszerűen támasztja alá, ill. egészíti ki költői törekvéseit, éppen ezért Duba úgy érzi, hogy „a prózától való már-már látványos távolságtartásával azáltal csökkenti esztétikai rendszere és értéknormái érvényességét és szűkíti méreteit, hogy az erősen a tudatalattira, az ösztönösre és ezoterikusra támaszkodó líra törvényeit kutatja, és közben elsiklik figyelme a tényszerűbb, valóságközelibb és szociológiailag is megragadható irodalom mozgástörvényei felett". Ezzel az észrevételével Duba egy újabb adalékkal bővíti a Tőzsérkérdés értékelésének szempontjait, mely általánosabb, műfaji kereteken áthajtó további részletes vizsgálatokat igényel.

Duba az újabb szlovákiai magyar irodalmat vizsgálva két prózai kötetről és egy lírai antológiáról mond véleményt (Fiatal irodalom). Nem ír szabályos kritikákat, nem is törekszik arra, hogy az elemzett kötetet minden szempontból körüljárja. Az egyénien új kötetek kapcsán az alkotói módszer következetessége, az írói személyiség jegyeinek felmutatása és az alkotás néhány időszerű kérdésének felvetése érdekli. A Megközelítés című, fiatal költők és képzőművészek antológiájáról írt kritikájában (,... önmagát mondja a vers"), mely irodalompolitikái szempontból és átfogó jelleménél fogva is figyelmet érdemel, a tíz évvel azelőtt megjelent Egyszemű éjszaka és a legfiatalabb próbálkozók antológiája líraeszményének összehasonlítása is helyet kap, mely pontosan diagnosztizál és jellemez. A két antológia körül csoportosulok képi világának belső egységét és drámaiságát elemezve Duba lényeges különbséget talál: az Egyszemű éjszaka „képi valósága puritánabb, szigorúbb és súlyosabb. Kerül minden könnyedséget vagy játékosságot, harmóniaellenes és szaggatott, mégis egységes, mert egy tragikusan kritikus életérzés fogja össze. A kritikai elutasítás éle a valóság ellen, a világ ellen, minden ellen irányul, a kötetben nincs egyetlen megértő, helyeslő vagy alázatos szó, nincs egyetlen azonosulásvágyat kifejező szimbólum vagy metafora sem ... A Megközelítés képi világa hasonló.

de oldottabb, a drámai életérzés is darabokra töredezett és felhígult. A képek önálló — és gyakran öncélú — életet kezdenek benne élni, őrzik a verseszmény féktelen képi szabadságát — vagy szabadosságát —, de érzelmi szervező erő híján sokszor esetlegesek maradnak". Emellett azt is megállapítja, hogy a legfiatalabb költőnemzedék tagjai érzésre, gondolatra fogékonyabbak közvetlen elődeiknél, nem oly kizárólagosak és elutasitóak, de „tudatosítaniuk kellene, hogy nem azonosulásukat, hanem különbözőségüket kellene megfogalmazniuk". Duba az alkotói igyekezetek és megvalósulások tükrében egyedit és differenciált képet láttat akkor is, amikor Grendel Lajos (Valóság és irodalmiság) és Fülöp Antal (Romantikus realizmus) első kötetét mutatja be és fejtegetéseiben a realista írói valóságlátásnak a színeit láttatja meg. Alapvető esztétikai felismerések, irodalmunk szellemi szintjének mai megemelésében is aktuális igazságok válnak ezektől az írói-kritikusi megközelítésektől és elemzésektől nyilvánvalókká és érthetőkké.

A szerző kiegyensúlyozott véleményalkotása szélesebb körű. általánosabb kérdések esetében is megfigyelhető, így a realizmusnak és avantgarde-nak korunkban folyó vitájáról mond véleményt Illyés Gyula nagy példáját idézve: „Kell az avantgarde, de — felelősen. Hic et nunc, időnek és térnek megfelelően, a valósággal összhangban. Kevesebb játékkal és kísérlettel, több hasznos és fontos céltudatossággal... A nép komolyan veszi íróit, és megadja nekik a felelős véleménymondás jogát, sőt elvárja tőlük a komoly közösségi szót. Nem minden nemzeti kultúrában van így, s ahol nincs, ott az inkább űzhet individuális játékokat, követhet egyéni célokat. A magyar írásbeliségben azonban az írónak vállalni kell a nép kihívását, hogy író lehessen." (Költő a történelemben). S éppen itt: a nép iránti elkötelezettség érzése és meggyőződése körül találhatjuk meg azt a vezérfonalat, mely a műalkotás és általában az emberi szellem produktumai iránti tisztelet mellett leginkább végigvonul Duba kötetének írásain. Fábry Zoltán születésének 80. évfordulójára írt tanulmánya (így lett szocialista író Fábry Zoltán) amellett, hogy indulásának elemzésével bizonyítja a stószi író programadó célkitűzéseinek tényét, megvilágítja expresszionista művészi eszményeinek találkozását a társadalmi valósággal, melynek konfrontációjából született meg szellemi szintézise és teljes művészi programja. Az írói-erkölcsi metamorfózis tetöződése az átérzett és vállalt internacionalizmus, mely Fábrynál maximálisan nép- és jövöközpontú, s szocialista forradalmárrá és marxistává válásának alapvető meghatározója.

A szerző határozott gondolatiságú szellemének, kevés szóval is pontosan a célba találó stílusának hatása érződik a kötet többi írásán is. A szépírói méltatás, rokonszenv és tisztelet kifejezése teszi átérzövé és megértővé a Hősök dicsérete és az Örök Ady című rövidebb írásokat, de differenciált megközelítései kifejező formát kapnak Illyés Gyula portréjának megrajzolásakor is, Fábry Zoltán gondolatainak, történelmi igazának kortársi definiálásakor, vagy az irodalom értelmének, szerepének és elkötelezettségének interpretálásakor a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának közgyűlésén 1972-ben. Elhatározásához és kitűzött céljához híven Gáli Ernő könyvét — Tegnapi és mai önismeret — tudatosan a párhuzamkeresés és a közösségi értékgyarapitás jegyében a lehetséges általánosítás szándékával olvassa, hogy kristályosító megállapításaival a nemzetiségi kérdéskör általánosabb összefüggéseire mutasson rá (Tisztán látni a célt).

Duba módszerét figyelve állapíthatjuk meg, hogy fejtegetéseit és mondanivalójának kísérő gondolatait az apróbb részletezés helyett gyakran egyetlen paradoxonnal világítja meg — sikerrel, mert így sokszor a felvetett probléma szinte képszerű kivetítése, továbbfejlesztése mellett választ tud adni az adott állítás ellenlábasainak is (Az emberi gondok árnyéka, Irodalmi problémák és célok). Kevésbé az ötletszerűség, inkább a gondolatok eleven gazdagsága ragadja magával az olvasót. Nem épít gyökeresen új szerkezetű koncpeciókat (nem irodalomtörténész ö. s nem is mindenáron programadó irodalmi vezéralak), saját írói programjának körvonalai azonban határozottan benne élnek ítéleteiben és szuggesztíven átsejlenek írásai szövetén. Láthatólag szándékosan, csak a vita kedvéért, nem élezi túl kijelentéseit — komoly szókimondása azonban témájához illik. Nem írói fogás nála az egyértelmű fogalmazás, de azt a célt is hivatott szolgálni, hogy a szavak állásfoglalásra, gondolkodásra serkentő élménnyé is legyenek. Az elméleti kérdések taglalásakor a felvetett alapvető problémára nem keresi az abszolút érvényű választ, objektív ítéletalkotásaiban sem törekszik erre, és azt sem próbálja bizonyítani, hogy felismeréseiben is mindenben igaza van. Elismeri azonban az objektív érvényű és történelmileg helyes válaszadások létjogosultságát, s azokat természetszerűen a saját egyéni tapasztalatai és szempontjai szerint igyekszik megkeresni és felmutatni, vallva azt a felismerést, hogy valóságunk törvénye és az életfolyamatok lényege a fejlődés. A jelenségek összefüggéseiből adódó kérdésekre ui. minden időben van történelmileg objektív, reális, tehát helyes válasz, amely a változás alaptörvényeinek engedelmeskedve alakul ki, és amely térben és időben konkrét és igaz. Ez az elvi alapállás és gyakorlása teszi meggyőzővé Duba ítéletalkotásainak valódi marxista voltát, helyezi szilárd fundamentumra etikailag és esztétikailag egyaránt hitelt érdemlő megállapításait.

ALABÁN FERENC

14