A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-23 / 13. szám
MENYEK Először Koppenhágában sajnálkoztam azon, hogy nincs járművezetői jogosítványom. Az történt, hogy egy ottani ismerőstől kaptam egy remek ötletet: az autókölcsönző vállalatok gyakran keresnek olyan vállalkozókat, akik az egyes személyautókat visszakormányoznák az „anyakikötöbe". Fizetik a benzint, visszafelé a vonatjegyet. A kispénzű fiatalok gyakran élnek ezzel az utazási lehetőséggel. Fel is hívtuk a vállalatot, lett is volna két kocsi: az egyiket Bécsbe, a másikat Münchenbe kellett volna vinni. Vízumom volt az NSZK-ba, meg Ausztriába is, csak jogosítvány nem. Maradt hát az autóstopp. Irány Hamburg! Viszonylag könnyedén és gyorsan sikerült megtenni a távot. Sőt, Ródbyhavn előtt, ahol komphajóra kellett szállni, egy olyan idősebb úr vett fel kocsijába, aki nemcsak a hajójegyet fizette meg, de még ebédre is a vendége voltam. A dán úr Hamburg belvárosában tett ki. Szombat volt. Az első telefonfülkéből felhívtam a Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat hamburgi kirendeltségének vezetőjét. Ö már tudott rólam. Rossz hírrel fogadott: kamion se aznap, se másnap nem indul. Várnom kell néhány napot. Ez többszörös pech és többszörös szerencse. Pech, mert fogytán a pénzem — az eredeti terv szerint már este indulnunk kellett volna —, nem elég szállodára se, és szerda estére mindenképpen otthon kell lennem, mert csütörtökön reggel már indulok a Szlovák Filharmóniával Linzbe. Egy régi cím jutott az eszembe. S elindultam. Hamburg külvárosában, a végállomáson szálltam ki. Előttem rét, erdő. „Menj végig az erdei úton, a rét végén látsz egy táblát, tartsd a nyíl irányát s háromszáz méter megtétele után nálunk vág/' — emlékeztem vissza az útbaigazításra. Mentem és mentem. Ejha, gondoltam, itt vagy csőszkunyhó lesz vagy kastély! S már sötétedett, amikor ez utóbbit pillantottam meg. Kastélyt, nem is akármilyet. Leraktam a csomagjaimat s a házigazdával, Palival kisétálunk a kertbe. Azt is megtudtam, hogy Pali két testvérével és édesanyjával él itt. Üvegfúvók, iparművészek. Ö a vállalkozás főnöke. Megnézzük a műhelyeket is, a kastély vadásztermében az általuk készített munkák mintapéldányait. Pali bevallása szerint szakterületén az öt legjobb szakember közé tartozik. Hamutartói, vázái, szobrocskái, poharai keresett cikkek Amerikában, Japánban, Európában ... Pedig a legparányibb pohárkáját sem adja 300 márka alatt. A vendéglátás tökéletes, a dolgom a kastélyban „isteni". Mégis!... Mehetnékem van. Félek, nem érek időben haza. Semmi kedvem nincs átvágni az NDK-n stoppal, közlekedési eszközre meg nincs pénzem. Várnom kell! S a várakozás napjait azzal töltöm, hogy körülnézek Európa és a világ egyik legnagyobb kikötővárosában, meg persze Európa és a világ egyik legnagyobb, leghíresebb vöröslámpás negyedében, a St. Pauliban. Már csak azért is, mert az egyik ifjúsági lap szerkesztője megkért: készítsek érdekes fényképes beszámolót a negyed életéről. Találkoztam két lengyel fiúval, akik már egy fél éve dolgoztak az NSZK-ban, s most hazafelé készülve a megtakarított 2000 márkából szerettek volna egy használt kocsit venni. Mondták, már ki is néztek egy Fiatot, 1900 márkát kérnek érte. A száz márkát elköltik, egy italra a vendégük vagyok. Beültünk hát a temérdek szex-bár egyikébe. A kis helyiség közepén pódium volt s a vastag, fehér subákon egy fekete lány öltözött, vetkőzött — non-stop. Leültünk. Azonnal mellénk telepedett három konzum-lány. Visszaemlékezve a Reegensburg-i eseményekre, tudtam, nem szabad semmit rendelni, mert itt minden méregdrága, s ha elkezd rendelni az ember, a lányokat nem lehet lerázni. A lengyel fiúknak viszont megtetszettek a lányok, tapasztalataik nem voltak, hát kértek a szőkeségeknek egy-egy pezsgőt, maguknak egy-egy vodkát és sört. Szórakoztam és a sztriptízt meg a háttérben vetített filmet figyeltem. Egy idő után meguntuk a sztereotip előadást, a fiúk fizetni akartak. A pincér benyújtotta a számlát: 446 (négyszáznegyvenhat márka). A fiúkban meghűlt a vér, egymásra néztek. Se én, se ők nem akartunk hinni a szemünknek. A pincér elmagyarázta: egy pezsgő — 2 deci! — 196 márka, egy sör három márka, egy vodka húsz márka, az annyi mint 446 márka. Az egyik fiú fölugrott, mondta, ez csalás, és elrohant rendőrért. Pár perc múlva visszajöttek. A rendőr a tulajhoz lépett, elkérte tőle az itallapot. Azon a már említett árak ott álltak, fehéren, feketén. Majd a rendőr felszólította a fiúkat: fizessenek! És a fiúk, bár nehéz szívvel, szitkozódva, káromkodva, kénytelen-kelletlen — fizettek. Kimentünk az utcára, ahol egyikük előhúzta a vagyonukat tartalmazó pénztárcát. Nem volt már benne csak 1450 márka. Ebből, mondták, már nehezen lesz autó. Minden nap többször is telefonáltam a Csehszlovák Autóbuszközlekedési Vállalat kirendeltségére. Csak kedden reggel kaptam örömteli hírt: egy kocsi azonnal indul. A kamion a Prága melletti Mélnikbe visz árut. Ez az út meglehetősen egyhangúan, unalmasan telt el. Végighajtottunk az NDK-n, szerdán hajnali kettőkor átléptük az NDK—csehszlovák határt, majd megálltunk két órát pihenni. Reggel hatkor már Mélníkben voltunk. Az első busszal berobogtam Prágába, innen repülővel utaztam Bratislavába. Az ivánkai reptéren fogadtam egy taxit. Otthon kicsomagoltam, becsomagoltam, aludtam egy jót, s másnap reggel már a Duna-parton, a Danubius kávéház melletti parkolóban beszálltam a Szlovák Filharmónia egyik autóbuszába. Délután kettőkor Linzben ebédeltem, s nagy megerőltetések árán végighallgattam Paul Hindemith négy órán át szóló muzsikáját. Bár reggel még úgy gondoltam, hogy felhasználom az érvényes svájci vízumomat, mégis ... Bármennyire is csak karnyújtásnyira volt a csodás Svájc, bármennyire is csábítottak az új élmények, tájak, emberek, lemondtam az utazásról. Elegem volt az utazásból ... Haza akarok menni! — hajtogattam magamban minduntalan. És másnap a csoporttal együtt hazajöttem. így maradt meg útlevelemben a ma már ugyan nem érvényes, de még mindig használatlan, 84 koronát érő svájci vízum. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Jogi tanácsok H. M. és H. A. Komáromból (Komárno) örökösödési ügyben kérnek felvilágosítást. A két olvasónknak 1981-ben meghalt a nagyapja, 1982-ben az édesapja, a következő évben pédig a nagyanyja. Azt szeretnék tudni, hogy az elhunytak után hogyan érvényesíthetik örökösödési igényeiket Édesapjuknak egy húga is van. Az elhunyt örökhagyó vagyonát, ha házas volt és gyermekei is voltak — végrendelet híján — a törvényes örökösei: a hátramaradt házastárs és a gyermekei öröklik. Ha özvegy vagy elvált volt, akkor az egész vagyonát a gyermekei öröklik. A korábban elhalt gyermek örökrészét ennek a gyermekei, tehát az örökhagyó unokái öröklik. A hagyatéki eljárást az elhunyt utolsó, állandó lakhelye szerinti illetékes állami közjegyzöség bonyolítja le. Az örökösök bejelentése, esetleg a helyi nemzeti bizottság, a telekkönyv- és az ingatlan-nyilvántartás alapján az Állami Takarékpénztár segítségével megállapítja az örökhagyó vagyonát (ingóságok, lakásberendezés, értéktárgyak, ingatlanok, készpénz, betétkönyv stb.), a hagyatéki terheket (az örökhagyó adósságait) és ennek alapján a tiszta hagyaték értékét, majd véghatározatában az örökséget átadja az örökösöknek. A fentiek alapján tehát: 1981-ben meghalt nagyapjuk után a nagyanyjuk, az édesapjuk valamint az édesapjuk húga örököltek. Az 1982-ben meghalt édesapjuk után maguk ketten a törvényes örökösök. Az 1983-ban elhalt nagyanyjuk vagyonának felerészét a lánya (tehát édesapjuk húga) a másik felerészt pedig az édesapjuk jogán maguk ketten öröklik, egyenlő 1/4—1/4 arányban. Ha valamelyik elhunyt vagyonáról még nem indítottak volna hagyatéki eljárást, akkor maguk is kérhetik az állami közjegyzőségen a hagyatéki tárgyalás lebonyolítását. Ha az örökhagyók valamelyike (pl. a nagyanyjuk) az ingatlanát még az életben eladta, akkor ez természetesen nem képezi a hagyaték részét. Ha azonban a nagyanyjuk az ingatlanát — mint írják — a lányának (tehát édesapjuk húgának) ajándékozta, akkor ezt az ajándékot a lánya törvényes örökrészébe be kell számítani, mert ebben az esetben a szokásos alkalmi ajándékozás mértékét meghaladó ajándékról van szó. Ha az öröklött vagyonukat (örökrészüket, egyes vagyontárgyaikat) az örököstársuk, vagy bárki más visszatartaná, akkor ennek kiadása végett a járásbíróságnál polgári pert indíthatnak. Az első dolguk az legyen, hogy szorgalmazzák mindhárom örökösödési eljárás lefolytatását, illetve állapítsák meg, hogy az édesapjuk utáni hagyatéki eljárásban ki volt a képviselőjük, mivel akkor még kiskorúak voltak, és hogy mit örököltek. Örökrészük kiadására való igényük érvényesítésével esetleg forduljanak tanácsért ügyvédhez. Végül megjegyezzük, hogy az örökségből való kitagadást esek 1983. április 1-e óta ismeri el a törvény a Polgári Törvénykönyv 1982. évi 132. sz. rendeletével történt módosítása óta. Eszerint kitagadni a leszármazottakat csak a végrendelet készítésére érvényes előírásoknak megfelelő okirattal lehet, amelyben fel kell tüntetni a kitagadás törvényes okát is. Néhány szó a munkajogi szakszervezeti döntőbizottságokról. A Munka Törvénykönyve 207. szakasza és az ennek végrehajtására kiadott 1975. évi 42. számú hirdetmény, valamint az ezt módosító 1983. évi 25. számú hirdetmény értelmében a munkaadó szervezet és a dolgozó közötti munkaviszonyból keletkező igények érvényesítésére indított perek tárgyalására és eldöntésére a szakszervezeti döntőbizottságok és a rendes bíróságok illetékesek. A szakszervezeti döntőbizottságok hatáskörébe azoknak a munkajogi pereknek a megtárgyalása és eldöntése tartozik: a) amelyek a munkaadó szervezet és a dolgozó közötti alkalmazásról kiadott bizonyítvány tartalmát (a Törvény 60. szakaszának 1. bekezdése), a dolgozó munkatevékenységéről kiadott igazolás tartalmát (a Törvény 60. szakaszának 2. bekezdése), illetve ezek kiigazítását vagy megváltoztatását illetően keletkeztek, vagy amelyek a dolgozónak adott fegyelmi intézkedés megszüntetésére irányulnak, b) amelyek a munkaviszonyból keletkező igényekre vonatkoznak, de csak akkor, ha a bizottság előtti érvényesítésük idejében a dolgozó munkaviszonya még fennáll —, ide tartoznak a különböző kártérítési és munkabérkövetelési perek, c) amelyek olyan igényekre vonatkoznak, amelyeket a munkaadó szervezet egyazon jogcímen több dolgozó ellen érvényesít, feltéve, hogy az igény érvényesítése idejében legalább az egyik dolgozó még a munkaadó szervezet alkalmazottja. A döntőbizottság hatáskörébe nem tartoznak azok a munkajogi perek, amelyek tárgya a munkaviszony keletkezése és megszűnése, valamint az ebből adódó igények, továbbá az üzemi lakásokra, a találmányokkal és újítási javaslatokkal összefüggő jutalmakra, a beteg- és társadalombiztosítási ügyekre vonatkozó perek. Ezeket az ügyeket a rendes polgári bíróságok tárgyalják. Minden más esetben azonban a bírósági pert kötelezően döntőbizottsági eljárásnak kell megelőznie! A döntőbizottságokat az Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom szervei létesítik és irányítják. Döntőbizottságokat azokban a szakszervezeti alapszervezetekben létesítenek, ahol legalább 500 dolgozó van munkaviszonyban, illetve az állami és szövetkezeti kereskedelmi szervezetekben és a helyi gazdálkodás szervezeteiben akkor, ha legalább 100 dolgozója van. A döntőbizottságokat az FSZM alapszervezetének taggyűlése vagy az üzemi konferencia választja meg négy évre. A bizottságnak legalább 7 tagból kell állnia. Megválasztható minden 18. életévét betöltött szakszervezeti tag, aki az illető alapszervezet tagja és jogi cselekvőképességében nincs korlátozva. A bizottság tagja nem lehet a munkaadó szervezet vezetője vagy helyettese. A bizottság saját tagjai közül választja meg az elnökét és ennek helyettesét. A döntőbizottság megszűnik, ha a működési idejének lejárta után hat hónapon belül nem választják meg az új döntőbizottságot, és akkor is, ha megszűnik az illető munkaadó szervezet szakszervezeti alapszervezete, amely mellett létesítették. A döntőbizottság a működéséért az FSZM alapszervezete taggyűlésének (üzemi konferenciájának) tartozik felelősséggel. Módszertani irányítása a járási szakszervezeti tanács hatáskörébe tartozik, amely a bizottság döntéseit a szocialista törvényesség betartása szempontjából figyelemmel kíséri. Dr. B. G. 17
