A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-03-23 / 13. szám

PÁRBESZÉD VILIAM POLONYIVAL A BRATISLAVA! ÚJ SZÍNPAD IGAZGATÓJÁVAL • színházszeretetének gyökeréről és színházvezetői elképzeléseiről • színházeszményéről és a zenés műfajjal kapcsolatos véleményéről • a színház és a közönség kapcsolatáról • az amatőr színjátszáshoz fűződő viszonyáról A prózai és zenés társulatot, illetve az egykori Irodalmi Színpad, ismertebb nevén a Korzó Színház együttesét tömörítő bratisla­­vai Új Színpad (Nová scéna) igazgatói irodá­jában Viliam Polónyi igazgatóval beszélge­tünk. Személyében jó másfél évvel ezelőtt gyakorlott és a teljes létszámú társulat belső viszonyait jól ismerő szakember vette át a színház irányítását, hiszen a nitrai Bagar Színház igazgatói posztjára való kinevezése előtt — egy negyed évszázadnál is hosszabb ideig — ő is ennek a színháznak deszkáin játszott. Polónyi a nitrai színház éléről került vissza régi társulatába, de most már új és minden korábbinál felelősségteljesebb sze­repkörben. — Javaslom, ne kerülgessük a témát, ha­nem vágjunk rögtön a téma kellős köze­pébe! Arra utalok ugyanis, hogy az Új Színpad produkcióinak megítélésében megoszlik a közvélemény: vannak, akik elismerik a teljesítményét vannak vi­szont, akik nem méltányolják különöseb­ben a Kollár téri színház teljesítményét. Önök szerint mi ennek az oka, s az igazga­tó véleménye szerint a szlovák főváros több pontján játszó Új Színpadnak van-e saját mondanivalója? — Színházunk színvonalának negatív meg­ítélése a közvélemény körében jórészt olya­noktól származik, akik előadásainkat csak nagyritkán látták, vagy egyszerűen nem ked­velik a zenés műfajt. Igazságtalanság lenne viszont elhallgatni, hogy előadásaink között tapasztalható bizonyos fokú színvonalkü­lönbség, ám ez, legalábbis szerintem, a szín­házi munka természetes velejárója. A világ leghíresebb színházaiban is vannak nagysze­rű és kevésbé sikerült előadások. A mi sajá­tos helyzetünket az is nehezíti, hogy több játékhelyen több társulatunk működik pár­huzamosan, és a jelenleginél egységesebb, jobb nívót csak a mainál is nagyobb színész­állománnyal tudnánk elérni. Így is nyugodtan állíthatjuk azonban, hogy együttesünkről és előadásainkról általában megelégedéssel nyilatkozik mind a szűkebb értelemben vett szakma, mind a bemutatóinkat rendszeresen értékelő kritika. Ami pedig színházunk sajá­tos arculatát illeti, erről az a véleményem, hogy az aktuális és jó előadások mindig az élet teljességéről szólnak. A fölfigyeltetö, művészileg igényes produkciók alkotói a kor, a közönség igénye, a történelmi körülmé­nyek, a társadalom elvárásai és a társulat művészi célkitűzéseinek teljességéből „válo­gatnak". Színházunk küldetése nyilvánvaló: jelen lenni a társadalmi életben, a színház eszközeivel mondani véleményt annak hét­köznapjairól és időszerű tennivalóiról, s mind­emellett egyre magasabb színvonalon hir­detni a szépet és az esztétikusát. Minden új bemutatónkban s szinte valamennyi előadá­sunkban így nemcsak az alkotás fáradalma van benne, hanem az emberbe vetett hit, a szép és a jó féltése, valamint a közönséggel való kapcsolatfelvétel bátorsága. — Hogyan fogalmazná meg egyéni szín­házvezetői elképzeléseit? — Egy színház arculatát az ott dolgozó mű­vészek együttesen határozzák meg, ezért legföljebb üzemviteli kérdésekben szoktam egyedül dönteni. A produkciók szempontjá­ból a rendezők és a tervezők személye a döntö. A tervezőké például azért, mert a közönség ízlésvilágát a legközvetlenebbül a díszletek és a jelmezek befolyásolják. Ré­szint mert az előadás első pillanatában is teljes intenzitással hatnak, részint mert a leginkább megfogható jelei az előadás stílu­sának, de azért is, mert sok tekintetben segíthetik, vagy épp ellenkezőleg: adott esetben gátolhatják, elködösíthetik a színé­szi játékot. Fontosnak tartom, hogy az Új Színpad vezetősége lényegében egyet akar, és ami talán ennél is fontosabb: hasonlóan képzeljük el a megvalósítás útját is. — Hadd kérdezzem meg: mit és hogyan? — Ezt nehéz szavakban megfogalmazni, de annyit azért elmondhatok, hogy minden elő­adásunkkal véleményt akarunk kiváltani a közönségből. Ehhez arra van szükség, hogy határozott karakterű, konkrétan megfogal­mazott, színpadilag olvasható előadásokat hozzunk létre. Gondolom, mindebből nyil­vánvaló, hogy művészileg hiteles és a publi­kumot állásfoglalásra késztető színházat akarunk csinálni. — Mind színészi, mind igazgatói tapaszta­lataival tarsolyában hogyan látja a színház és a közönség kapcsolatát? — Valóban sokéves tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy szerintem nem helyes általában beszélni a közönségről. A közön­ség ugyanis mindig sokrétű. Különbözik ge­nerációk, életkörülmények, hagyományok s újabb szokások, no meg érdeklődési kör szerint... Vannak, akik a mi előadásainkban is a régi, illúziókba ringató emlékeiket kere­sik, és ennek híján csalódottak; mások vi­szont esetleg épp a minden áron való kísér­letezés hívei. Véleményem szerint a színház és a közönség helyes kapcsolata annyit je­lent a gyakorlatban, hogy a kölcsönösen hatni tudó kapcsolatfelvétel lehetőségeit ke­ressük. Színésznek, színháznak kötelessége fölismerni az élet lüktetését, megteremteni annak művészi feltételeit, hogy az élet le­gyen jelen a színpadon, nem pedig csupán egy-egy szituációt elbeszélő színészek. Akár új darabot, akár klasszikust játszunk, ezeket a fogódzókat föl kell fedezni. Véleményem szerint szerzőközpontúság és átéltség nélkül csak egyszerűsíteni lehet a színpadon, és nem megjeleníteni. — Ön Nyítráról tulajdonképpen hazajött az Új Színpadra, és személyében egy gya­korlott, a helyi viszonyokat jól ismerő szakember vette át e színház irányítását. így bőven volt mire alapoznia a társulat­­vezetéssel kapcsolatos elképzeléseit... — A színház, mint műfaj, lényegében az életem, úgyhogy elégedett vagyok a sorsom­mal. Amikor visszakerültem az Új Színpad­hoz, szinte valamennyi munkatársamat is­mertem, tudtam, kinek mi a dolga az együt­tes sokarculatú művészi törekvéseiben. Saját feladatomat elsősorban abban látom, hogy a zökkenőmentes üzemvitel biztosítása mellett megőrizzem a szándékok és elképzelések egyensúlyát. Csak így érhető el, hogy külön­féle mentalitású rendezők és színészek jó hangulatban dolgozzanak együtt. Úgy ta­pasztalom, hogy a rendezői és dramaturgiai célkitűzések sokfélesége, illetve a színpadi stílusok változatossága a színészekre is ked­vezően hat. — A zenés színházat, különösen az ope­rettet gyakran támadják, mondván: ez a műfaj csupán a felszínen mozog. Illetékes­ként hogyan vélekedik ezekről a fenntar­tásokról ? — Nemcsak az operettről, hanem az operá­ról is sokan beszéltek és beszélnek még ma is múlt időben. A művészileg értékes, örök­érvényű színpadi zeneművek mégis túlélnek minden aggályoskodást. Ami konkrétan az operettet vagy a musicalt illeti, szerintem e műfajok megítélésében sok esetben a szno­boké a szó. Jómagam azt tartom mérvadó­nak, hogy a zenés darabokat is telt ház előtt játsszuk. Igaz, látni kell azt is, hogy az operettjátszásnak kétségtelenül volt egy olyan korszaka, amely rászolgált az igénye­sebbek tartózkodó magatartására. Színhá­zunkban az elmúlt évek során ezért arra törekedtünk, hogy eltűnjön a joggal elma­rasztalt érzelgősség, a sziruposság. Viszont az érzelmesség, ami nem tévesztendő össze az érzelgősséggel, ugyanúgy hozzátartozik a műfajhoz, mint az offenbachi csípősség vagy a straussi dallamosság. Színházunk zenés társulatának előadásaiban a dallambőséget és az életörömet igyekszünk minél teljeseb­ben kifejezni. Célunk, hogy az operettben és a musicalban is az irodalmi anyag értékeihez méltó, teljes előadást produkáljunk. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert a zenés műfajokban is a minőség a hiteles értékmérő. Nem tar­tom helyesnek azt a felfogást, hogy komoly dolgokról csak mosoly nélkül lehet szólni, és fordítva, mármint hogy a mulatságosabb dolgokról csak fennhangon hahotázva lehet beszélni. Ennél sokkal fontosabb, hogy az előadás, a maga műfaján belül, érdekes, felkavaró és közérthető legyen. — Miért fontos ez? — Mert helytelennek tartom, ha a rendező pusztán a saját, nyers látomását akarja a közönségre erőszakolni. Ha megáll a munka első fázisánál: az elvonatkoztatásnál. Igaz, az absztrakció a színpadi művészet velejáró­ja, de nem lehet egyetlen kelléke. Az ilyen felfogás még komputeres korunkban sem számíthat sikerre. — Fontosnak tartja a sikert? — Siker nélkül a színész könnyen önmagába roskad, megcsömörlik. A taps viszont nem­csak örömöt nyújt, hanem újabb és igénye­sebb feladatok vállalására is sarkall. Mindezt még szinészkoromban volt módom alaposan kitapasztalni. — Tényleg, alig beszéltünk még egyéni művészi pályafutásáról... Mikor és hol került a színház vonzáskörébe? — Nem szeretem a legendákat, de az antile­­gendákat sem: tény, hogy gyerekkorom óta érdekelt a színház, ami nálunk családi ha­gyománynak számít. Olyasvalami folytonos­ság ez, mint hogy az apámat, a nagyapámat, a dédapámat, de még talán az ük- vagy a szépapámat is Vilmosnak hívták! Korponán, a mai Krupinában születtem, és mindmáig Hont-vidékinek tartom magam. Gyerekkoro­mat az Ipoly mentén, a Homokon töltöttem és sajátomnak érzem Ladislav Ballek prózai munkáiban megelevenedő tájat: az Ipolysá­got (Sahy) és környékét jelentő Palánkot. Gyerekkoromról, suhancéveimről tűnődve gyakorta megelevenedik előttem A segéd vagy az Akácok egy-egy mozzanata. Ilyenkor szokott eszembe jutni az ipolysági „Cseh Színkör" is, ahol egy matrózlegényt, életem első színpadi szerepét játszottam. Hivatásos színházi alkalmazottként Zvolenba szerződ­tem színészbojtárnak, innen kerültem a Ka­tonai Művészegyüttesbe s az angyalbőrt le­vetve szerződtetett az Új Színpad. Néhány évi nyitrai tartózkodásomat leszámítva, azóta is itt vagyok. — Önről sokan tudják, hogy már befutott színészként is élénk kapcsolata volt az amatőr színjátszással. Egyéb teendői mel­lett, miért tartotta fontosnak erre is időt szakítani ? — Mert alkalomról alkalomra olyan emberek körébe csöppentem, akik tenni képesek va­lamit egy adott cél érdekében, akik önzetle­nül lelkesedni tudnak. Nagyon jó kapcsola­tom volt például a bratislavai Déryné Szín­körrel, ahol tanácsadóként és társrendező­ként vállaltam munkát. Az amatőrszínját­szást, valószínűleg éppen a Homokon és a Palánkon tapasztaltakból kiindulva, közéleti tevékenységgel párosuló művészi munkának tartom, ezért mindmáig támogatom a mű­kedvelő mozgalmat. — A Jókai-napokon járt-e már? — Több mint tizenöt évvel ezelőtt, egy, a Déryné Színkörben vállalt rendezésem kap­csán. Őszintén szólva, szívesen ellátogatnék ismét erre a fesztiválra. — Akkor hát: viszontlátásra Komárom­ban! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres 15

Next

/
Thumbnails
Contents