A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-23 / 13. szám
PÁRBESZÉD VILIAM POLONYIVAL A BRATISLAVA! ÚJ SZÍNPAD IGAZGATÓJÁVAL • színházszeretetének gyökeréről és színházvezetői elképzeléseiről • színházeszményéről és a zenés műfajjal kapcsolatos véleményéről • a színház és a közönség kapcsolatáról • az amatőr színjátszáshoz fűződő viszonyáról A prózai és zenés társulatot, illetve az egykori Irodalmi Színpad, ismertebb nevén a Korzó Színház együttesét tömörítő bratislavai Új Színpad (Nová scéna) igazgatói irodájában Viliam Polónyi igazgatóval beszélgetünk. Személyében jó másfél évvel ezelőtt gyakorlott és a teljes létszámú társulat belső viszonyait jól ismerő szakember vette át a színház irányítását, hiszen a nitrai Bagar Színház igazgatói posztjára való kinevezése előtt — egy negyed évszázadnál is hosszabb ideig — ő is ennek a színháznak deszkáin játszott. Polónyi a nitrai színház éléről került vissza régi társulatába, de most már új és minden korábbinál felelősségteljesebb szerepkörben. — Javaslom, ne kerülgessük a témát, hanem vágjunk rögtön a téma kellős közepébe! Arra utalok ugyanis, hogy az Új Színpad produkcióinak megítélésében megoszlik a közvélemény: vannak, akik elismerik a teljesítményét vannak viszont, akik nem méltányolják különösebben a Kollár téri színház teljesítményét. Önök szerint mi ennek az oka, s az igazgató véleménye szerint a szlovák főváros több pontján játszó Új Színpadnak van-e saját mondanivalója? — Színházunk színvonalának negatív megítélése a közvélemény körében jórészt olyanoktól származik, akik előadásainkat csak nagyritkán látták, vagy egyszerűen nem kedvelik a zenés műfajt. Igazságtalanság lenne viszont elhallgatni, hogy előadásaink között tapasztalható bizonyos fokú színvonalkülönbség, ám ez, legalábbis szerintem, a színházi munka természetes velejárója. A világ leghíresebb színházaiban is vannak nagyszerű és kevésbé sikerült előadások. A mi sajátos helyzetünket az is nehezíti, hogy több játékhelyen több társulatunk működik párhuzamosan, és a jelenleginél egységesebb, jobb nívót csak a mainál is nagyobb színészállománnyal tudnánk elérni. Így is nyugodtan állíthatjuk azonban, hogy együttesünkről és előadásainkról általában megelégedéssel nyilatkozik mind a szűkebb értelemben vett szakma, mind a bemutatóinkat rendszeresen értékelő kritika. Ami pedig színházunk sajátos arculatát illeti, erről az a véleményem, hogy az aktuális és jó előadások mindig az élet teljességéről szólnak. A fölfigyeltetö, művészileg igényes produkciók alkotói a kor, a közönség igénye, a történelmi körülmények, a társadalom elvárásai és a társulat művészi célkitűzéseinek teljességéből „válogatnak". Színházunk küldetése nyilvánvaló: jelen lenni a társadalmi életben, a színház eszközeivel mondani véleményt annak hétköznapjairól és időszerű tennivalóiról, s mindemellett egyre magasabb színvonalon hirdetni a szépet és az esztétikusát. Minden új bemutatónkban s szinte valamennyi előadásunkban így nemcsak az alkotás fáradalma van benne, hanem az emberbe vetett hit, a szép és a jó féltése, valamint a közönséggel való kapcsolatfelvétel bátorsága. — Hogyan fogalmazná meg egyéni színházvezetői elképzeléseit? — Egy színház arculatát az ott dolgozó művészek együttesen határozzák meg, ezért legföljebb üzemviteli kérdésekben szoktam egyedül dönteni. A produkciók szempontjából a rendezők és a tervezők személye a döntö. A tervezőké például azért, mert a közönség ízlésvilágát a legközvetlenebbül a díszletek és a jelmezek befolyásolják. Részint mert az előadás első pillanatában is teljes intenzitással hatnak, részint mert a leginkább megfogható jelei az előadás stílusának, de azért is, mert sok tekintetben segíthetik, vagy épp ellenkezőleg: adott esetben gátolhatják, elködösíthetik a színészi játékot. Fontosnak tartom, hogy az Új Színpad vezetősége lényegében egyet akar, és ami talán ennél is fontosabb: hasonlóan képzeljük el a megvalósítás útját is. — Hadd kérdezzem meg: mit és hogyan? — Ezt nehéz szavakban megfogalmazni, de annyit azért elmondhatok, hogy minden előadásunkkal véleményt akarunk kiváltani a közönségből. Ehhez arra van szükség, hogy határozott karakterű, konkrétan megfogalmazott, színpadilag olvasható előadásokat hozzunk létre. Gondolom, mindebből nyilvánvaló, hogy művészileg hiteles és a publikumot állásfoglalásra késztető színházat akarunk csinálni. — Mind színészi, mind igazgatói tapasztalataival tarsolyában hogyan látja a színház és a közönség kapcsolatát? — Valóban sokéves tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy szerintem nem helyes általában beszélni a közönségről. A közönség ugyanis mindig sokrétű. Különbözik generációk, életkörülmények, hagyományok s újabb szokások, no meg érdeklődési kör szerint... Vannak, akik a mi előadásainkban is a régi, illúziókba ringató emlékeiket keresik, és ennek híján csalódottak; mások viszont esetleg épp a minden áron való kísérletezés hívei. Véleményem szerint a színház és a közönség helyes kapcsolata annyit jelent a gyakorlatban, hogy a kölcsönösen hatni tudó kapcsolatfelvétel lehetőségeit keressük. Színésznek, színháznak kötelessége fölismerni az élet lüktetését, megteremteni annak művészi feltételeit, hogy az élet legyen jelen a színpadon, nem pedig csupán egy-egy szituációt elbeszélő színészek. Akár új darabot, akár klasszikust játszunk, ezeket a fogódzókat föl kell fedezni. Véleményem szerint szerzőközpontúság és átéltség nélkül csak egyszerűsíteni lehet a színpadon, és nem megjeleníteni. — Ön Nyítráról tulajdonképpen hazajött az Új Színpadra, és személyében egy gyakorlott, a helyi viszonyokat jól ismerő szakember vette át e színház irányítását. így bőven volt mire alapoznia a társulatvezetéssel kapcsolatos elképzeléseit... — A színház, mint műfaj, lényegében az életem, úgyhogy elégedett vagyok a sorsommal. Amikor visszakerültem az Új Színpadhoz, szinte valamennyi munkatársamat ismertem, tudtam, kinek mi a dolga az együttes sokarculatú művészi törekvéseiben. Saját feladatomat elsősorban abban látom, hogy a zökkenőmentes üzemvitel biztosítása mellett megőrizzem a szándékok és elképzelések egyensúlyát. Csak így érhető el, hogy különféle mentalitású rendezők és színészek jó hangulatban dolgozzanak együtt. Úgy tapasztalom, hogy a rendezői és dramaturgiai célkitűzések sokfélesége, illetve a színpadi stílusok változatossága a színészekre is kedvezően hat. — A zenés színházat, különösen az operettet gyakran támadják, mondván: ez a műfaj csupán a felszínen mozog. Illetékesként hogyan vélekedik ezekről a fenntartásokról ? — Nemcsak az operettről, hanem az operáról is sokan beszéltek és beszélnek még ma is múlt időben. A művészileg értékes, örökérvényű színpadi zeneművek mégis túlélnek minden aggályoskodást. Ami konkrétan az operettet vagy a musicalt illeti, szerintem e műfajok megítélésében sok esetben a sznoboké a szó. Jómagam azt tartom mérvadónak, hogy a zenés darabokat is telt ház előtt játsszuk. Igaz, látni kell azt is, hogy az operettjátszásnak kétségtelenül volt egy olyan korszaka, amely rászolgált az igényesebbek tartózkodó magatartására. Színházunkban az elmúlt évek során ezért arra törekedtünk, hogy eltűnjön a joggal elmarasztalt érzelgősség, a sziruposság. Viszont az érzelmesség, ami nem tévesztendő össze az érzelgősséggel, ugyanúgy hozzátartozik a műfajhoz, mint az offenbachi csípősség vagy a straussi dallamosság. Színházunk zenés társulatának előadásaiban a dallambőséget és az életörömet igyekszünk minél teljesebben kifejezni. Célunk, hogy az operettben és a musicalban is az irodalmi anyag értékeihez méltó, teljes előadást produkáljunk. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert a zenés műfajokban is a minőség a hiteles értékmérő. Nem tartom helyesnek azt a felfogást, hogy komoly dolgokról csak mosoly nélkül lehet szólni, és fordítva, mármint hogy a mulatságosabb dolgokról csak fennhangon hahotázva lehet beszélni. Ennél sokkal fontosabb, hogy az előadás, a maga műfaján belül, érdekes, felkavaró és közérthető legyen. — Miért fontos ez? — Mert helytelennek tartom, ha a rendező pusztán a saját, nyers látomását akarja a közönségre erőszakolni. Ha megáll a munka első fázisánál: az elvonatkoztatásnál. Igaz, az absztrakció a színpadi művészet velejárója, de nem lehet egyetlen kelléke. Az ilyen felfogás még komputeres korunkban sem számíthat sikerre. — Fontosnak tartja a sikert? — Siker nélkül a színész könnyen önmagába roskad, megcsömörlik. A taps viszont nemcsak örömöt nyújt, hanem újabb és igényesebb feladatok vállalására is sarkall. Mindezt még szinészkoromban volt módom alaposan kitapasztalni. — Tényleg, alig beszéltünk még egyéni művészi pályafutásáról... Mikor és hol került a színház vonzáskörébe? — Nem szeretem a legendákat, de az antilegendákat sem: tény, hogy gyerekkorom óta érdekelt a színház, ami nálunk családi hagyománynak számít. Olyasvalami folytonosság ez, mint hogy az apámat, a nagyapámat, a dédapámat, de még talán az ük- vagy a szépapámat is Vilmosnak hívták! Korponán, a mai Krupinában születtem, és mindmáig Hont-vidékinek tartom magam. Gyerekkoromat az Ipoly mentén, a Homokon töltöttem és sajátomnak érzem Ladislav Ballek prózai munkáiban megelevenedő tájat: az Ipolyságot (Sahy) és környékét jelentő Palánkot. Gyerekkoromról, suhancéveimről tűnődve gyakorta megelevenedik előttem A segéd vagy az Akácok egy-egy mozzanata. Ilyenkor szokott eszembe jutni az ipolysági „Cseh Színkör" is, ahol egy matrózlegényt, életem első színpadi szerepét játszottam. Hivatásos színházi alkalmazottként Zvolenba szerződtem színészbojtárnak, innen kerültem a Katonai Művészegyüttesbe s az angyalbőrt levetve szerződtetett az Új Színpad. Néhány évi nyitrai tartózkodásomat leszámítva, azóta is itt vagyok. — Önről sokan tudják, hogy már befutott színészként is élénk kapcsolata volt az amatőr színjátszással. Egyéb teendői mellett, miért tartotta fontosnak erre is időt szakítani ? — Mert alkalomról alkalomra olyan emberek körébe csöppentem, akik tenni képesek valamit egy adott cél érdekében, akik önzetlenül lelkesedni tudnak. Nagyon jó kapcsolatom volt például a bratislavai Déryné Színkörrel, ahol tanácsadóként és társrendezőként vállaltam munkát. Az amatőrszínjátszást, valószínűleg éppen a Homokon és a Palánkon tapasztaltakból kiindulva, közéleti tevékenységgel párosuló művészi munkának tartom, ezért mindmáig támogatom a műkedvelő mozgalmat. — A Jókai-napokon járt-e már? — Több mint tizenöt évvel ezelőtt, egy, a Déryné Színkörben vállalt rendezésem kapcsán. Őszintén szólva, szívesen ellátogatnék ismét erre a fesztiválra. — Akkor hát: viszontlátásra Komáromban! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres 15
