A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-09 / 11. szám
az alkotó önmagával való szigorú tárgyilagos szembenézése és számvetése életszemléletében és hangvételben is jellemző vonásokat sorakoztat fel ezekben az alkotásokban, melyek szerves folytatásai egy előző időszak kórház- és szanatórium-élményeinek. így e versek egymáshoz való kapcsolása sem forma-, sem élménybontó hatást nem vált ki, sőt racionális felismerést tükröz, mert a szövegek egymás mellett állva egy cím alatt is szervesen kiegészítik egymást. Kár, hogy a fordításkötet Tözsér legújabb versei közül nem hoz egy alkotást sem a „Mittel-versek" csoportjából, pedig ezek külön tematikai egységet és motívum-bázist jelentenek a költő lírájában. Az az alkotói önboncolás, mely ezekben a versekben könyörtelenül kompromisszum nélküli — a teljes ember-művész feltárásával gazdagítja nemcsak Tözsér költészetét, hanem a csehszlovákiai magyar lírát is. A költő megismerési vágya ezekben a szövegekben kulminál és egy szélesebb látószöget biztosító pontról, a soknyelvű és soknemzetiségű középeurópai közeg komplex helyzetéből látja valóságát és szellemi társai (a cseh Vladimír Holan, a magyar Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, a szlovák Milan Rúfus, a lengyel Zbigniew Herbert, a szerb Vasco Popa) idézésével teszi szemléletessé a „magatartástudat formái"-ból teremtett költészetét. A különböző elemekből többször újszerűén sajátos verskompozíciók születnek, olyanok, melyek nem írhatók fel, nem rajzolhatok le egyetlen töretlen vonallal, nem sorolhatók be egyértelmű műfaji kategóriába. Bizonyára fordításuk is igényes vállalkozás lenne. Részletesebb elemzésük egy általánosabb költői megújulás kezdeteit is megmutatná — törté-Correggio: Madonna (Budapest. Szépművészeti Múzeum) Correggio: Danae, részlet (1531, Róma, Borghese Galéria) merő ellentétei voltak: a színek utolérhetetlen virtuóza a lendületet és mozgalmasságot attól a Michelangelótól tanulta, aki a szine* két lepézte, hígvérű, asszonyos dolgoknak tartotta. A fény és árnyék játékát oly mesterien megjelenítő festő az alakjainál gyakran alkalmazott merész távlati rövidüléseket a markáns Mantegnától leste el, aki szoborszérűén plasztikus, erőteljes formáit szinte alig lágyította árnyalással. Jóval közelebb állt hozzá Leonardo, akinek „chiaroscuróját" továbbfejlesztette s az utolérhetetlen mester nyomán gyakran burkolta alakjait ködös félhomályba. Correggio — valódi nevén Antonio Allegri — igazi mestereiről, azokról, akik első lépéseit irányították, nem sokat tudunk, s életéneti mivoltukban talán kezdeteket, melyek azonban esztétikailag és gondolatilag már klasszikus értékeknek adnak helyet. Az említett indokolt versösszevonásokkal szemben ellentétes előjelű megoldásokat is találunk a fordításkötetben, mert véleményünk szerint nem helyeselhető, hogy a hatvanas évek közepe tájáról származó néhány verset a fordítók nem ültettek át szlovákra minden részletében. így a Képletek a napon (Vzorce na slnku) című vers legfontosabb versszakát a fordító egyszerűen nem fordítja szlovákra, elhagyja: „Az egyik romházban fiatal költő/ pusztul: a mindenhatóság./ Sarokba küldi: saját magába/ a determinált valóság". Nyilvánvaló, hogy a versbeli fiatal költő képe Tözsér mása, s ez azért bír lényegi mondanivalóval, mert a lírikus számára egész költői pályáján ebben az időben önmaga megismerése lesz a legnagyobb megfejtendő titokká és legfontosabb tisztázandó ponttá, a helyzetek megoldójává. És ez az önmegismerés ekkor nem jár pozitív eredménnyel, de éppen a kihagyott versszak által is bizonyítható, hogy Tözsér a viszonylatok között felismeri az önmaga felé vezető út egyetlen megoldást jelentő értelmét, s azt, hogy a valóság megismerésének talaján mozog, s az életért, benne önmagáért harcol. Át akarja tömi a magányt, s a helyzettől, amibe sodródott, szabadulni akar. Hasonlóan a Részlethalál (Smrf na splátky) című versnek is csak részleteit olvashatjuk a szlovák'fordításban, mert a vers első és középső részéből is több mint tíz sor maradt ki. A fordításkötet utolsó verscsoportja (Pred budúcnosfou, za minulosfou — Jövőn innen, múlton túl) csak szűk keretben mutatja be a költő indulását és fejlődésének kezdeti szakaszát. A Tözsér első két kötetéből lefordított, mindössze tizenhat vers csak nagy vonalakban jelezheti a lírikus költészetének kezdeti állomásait, olyan versek figyelembe vétele nélkül, mint a Férfikor, Fémek ideje. Mogorva csillag, A költő nem felel... stb. E kulcsfontosságú versek kihagyásával semmiképp sem lehet teljes a Tözsér-kép. A Férfikorban fogalmazódnak meg ui. összegezően a költő addigi lírájának legmaradandóbb, művészileg legáltalánosabb érvényű gondolatai („Anyánk képén/ a világ a ráma"), s itt fokozódik a „nem elég félni/ egyért egynek" jelszavas politikai krédóvá: „Mindenki mindér!", és itt jelenik meg először a lírikus internacionalizmusa is („Táncba, körtáncba népek!"). A Mogorva csillag-ban kivetítődé apa-kép, amit a költő emlékekből rak össze és a hozzá kapcsolódó szuggesztív vallomás egy felismert és tudatosított sorsforma vállalását is jelenti: „Az lettem én is,/ mogorva csillag/ Apám, örököd/ nehéz, de élem." Tözsér első kötetének egyik legjelentősebb darabja a Fémek ideje pedig, mely a hatvanas évek elején a költő életében, életszemléletében végbemenő nagy változásokat tükrözi, s formai megkomponáltság szempontjából is jelentős költői tett. Ebben a versben a fiatal költő elfogulatlanul összegez, bátran szembenéz jelenével, a körülmények és a fejlődés hozta változás hatására elemzi múltját és önmagát. Ez a kompozíció bizonyítja először, hogy a költő mór nemcsak végzetek és végletek között akar élni, rádöbben az élet folytonosságának lényegére, hogy célja csak a folytatás igényének megteremtése lehet. Az addigi költészetére jellemző népdal-forma itt átalakul és ötvöződik az avantgarde törekvésekkel (először nem hasznek döntő mozzanatai is ismeretlenek az utókor előtt. 1489 körül született a kis Correggióban. Első mestere valószínűleg a nagybátyja, Lorenzo Allegri középszerű helybeli festő volt. Később Modenában Francesco Bianchi-Ferrarinál, majd Bolognában Francesco Franciánál tanult. Fejlődésére döntő hatással volt mantovai tartózkodása. Ott ismerkedett meg Mantegna, Costa és Dosso munkásságával, korai művei is ezek erőteljes hatását mutatják. Hogy hol és mikor látta Leonardo és Michelangelo alkotásait, nem tudni pontosan. Mindenesetre azoktól a helyektől, ahol élt, nem esett túl messze Firenze és Milánó, ám nem valószínű, hogy Rómába is eljutott volna. Egyes művészettörténészek tudni vélnek egy római útról, mások kizárják ennek valószínűségét. Vasari mindenesetre sajnálkozik, hogy Correggio sosem járt az örök városban, s így ír: „ha megláthatta volna Rómát, csodákat alkothatott volna". A csoda Így is bekövetkezett: 1518-ban a mindaddig idegen hatásokat mutató, útkereső festő helyett egy teljesen kiforrott, érett művész érkezett Pármába. Ebben a városban alkotta meg föműveit, amelyek stílusukban, hangvételükben nem sok közös vonóst mutatnak előző munkáival. A pármai dóm Mária mennybemenetelét ábrázoló kupola-falképe az olasz festészet egyik legnagyobb hatású alkotása, amellyel Correggio századokra példát adott a barokk kupolafestőknek. A kép tárgya — hasonlóan a pármai S. Giovanni templom kupoláját nál interpunkciótl). Valóságlátása finomodik, megszabadul az (ál-) romantikától, de nem a nosztalgiától; „minden csak önmagával egyenlő" — hirdeti már. Felismeri a „tudatformáló fémek" szerepét, a tárgyak jelentőségét. Elcsitul a suhanchős, a balladák, népdalok hőse is; összetettebb, elemzőbb jelenséggé válik számára a világ. Tözsér végül is (éppúgy mint kortársa Cselényi) azért lett korszakos jelentőségű költő a hatvanas évek elején, mert egyetlen költői értékben formailag is integrálni tudta az egyéni küzdelmet a költői megújulásért, az új nyelvért, az új társadalmi kérdésekre való válaszadásért folytatott igénnyel. A többrétegű alkotói elkötelezettség (lásd a vitákat provokáló cikkeit is) ekkor kapcsolódott össze a belső szuverenitás, egyéni autonómia akarásával, a művészi minőség fokozott hangsúlyú követelményével, a haladás és mindenség-akarás igényével. Megállapíthatjuk végül, hogy a fordításkötet nem nyújt, mert nem is nyújthat teljes és pontos képet Tözsér költői pályájáról, a mellőzött kulcsversek hiányában ui. a szlovák olvasó nem alakíthat ki minden részletében komplex fejlődésképet erről a líráról. Jó ízelítőt ad viszont (mint válogatás!) a szlovák irodalmi közvéleménynek a csehszlovákiai magyar líra egyik legnagyszerűbb eredményéből, ami azért örvendetes, mert a nemzetiségi költő átlépve saját nyelvi határát szlovák nyelven megjelenve a szlovák érdeklődőknek nyújtja mindazt, amit a költő nyújtani tud. Ebben pedig a legnagyobb érdeme a kötet kiváló fordítóinak, Vojtech Kondrótnak, Marta- Podhradskónak és Milana Haugovának van. ALABÁN FERENC wmamaMmmmmamanm díszítő. Krisztus mennybemenetelét megjelenítő freskóéhoz — egy gigantikus, szinte kozmikus látomás, amely — Lyka Károly szavaival — „elborítja a kupola egész felületét és szinte eltünteti a falat, eget nyitván meg, fényözönben úszó fellegekkel, lebegő angyalok rajával, mindez merészen alálátással, rövidülésben festve, ami meglepően változatossá teszi a kompozíciót". „Illanó, fénylő, kiapadhatatlanul áradó, határt nem ismerő világ ez; a rend felbomlik az eksztázisban." — írja ugyanezekről a freskókról Chastel. A Pármában töltött 12 év alatt egész sor oltárképet is festett, köztük olyan remekeket, mint a fény-árnyék hatásokat csodálatosan érzékeltető Jézus születése (Az éjszaka), vagy a Szent Jeromos Madonnája (A nappal). 1530-ban visszatért szülővárosába, s ott élt korai haláláig, a mantovai herceg számára festve érzékien szép, mitológiai tárgyú képeit. Kortársaitól elszigetelten élt és dolgozott, életében csak aránylag szűk kör ismerte művészetét. Annál nagyobb volt hatása a későbbi korok mestereire. Carracci, Parmigianino tőle tanultak, őt. tekintették mintaképüknek a barokk mennyezetfestők és a rokokó művészei, az egész 17. és 18. század a hatása alatt állt. A 19. század második felének naturalizmusa azonban Raffaellóéval együtt az ő népszerűségének is véget vetett. Erőltetett, üres, édeskés, hamis, hatásvadászó, férfiatlan — ezek voltak ellene a vádak, s az egykor pármai Leonardónak becézett festőt, „vitatható és veszélyes" mesternek kiáltották ki. Még azt is szemére vetették, hogy sosem festett portrét, s a nagyszakállú művészettörténészek kiderítették, azért nem festette meg saját önarcképét, mert nem volt ereje szembenézni önnönmagával. Ma már tudjuk, hova soroljuk. Ha nem kérjük számon tőle azt, ami lényétől idegen volt, csodálatos élménnyel ajándékoznak meg bennünket képei. VOJTEK KATALIN 15
