A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-09 / 11. szám
csolták és elseperték az utca porát, szemetjét, természetesen mindenki a saját háza előtt. Jani már jó messziről látta, hogy körülbelül a Szalóczék előtt egy szoknyás suhintgat nagyokat és széleseket a nyírfaseprűvel, mintha a réten kaszálna. Csakis Juli lehet, gondolta magában. Mikor odaért, ráköszönt: — Jó reggelt!... Hallja-e, széplány, ki ne seperje alólam a lábam, mert még hanyatt találok esni. Valóban szép volt a lány. Gesztenyebama haja kibodorítva, a szeme nagy és kék, az arca pedig élettel teli és pirospozsgás. A lány felegyenesedve felállt és Janira pillantott. Nem ismerte fel. Fogalma sem volt, hogy kivel áll szemben. — Jó reggelt — fogadta a köszöntést foghegyről. — Szóval... maga az a bizonyos Juiika ? — Így Jani. — Én nem az a bizonyos Juiika, hanem Szalócz Júlia vagyok! — Mi a csuda!... Nem mondom, jól felvágták a nyelvét. — No, mozduljon már meg és menjen innen, mert valóban kiseprem a lábát, aztán tekingélhet kétoldalra, mint aki gödörbe esett. — Maga mindig ilyen haragos? — Csak akkor vagyok az, ha felharagítanak — mondta a lány. — Hallja-e, mi a csudát akar tőlem!? — Semmi különöset — felelte Jani —, csak azt a pofont akarom megköszönni, amelyiket valamelyik este kaptam magától. A lány csodálkozva mérte végig Janit. — Hét maga volt az? — nevetett fel hirtelen, de olyan gyorsan el is komorodott. — Megérdemelte! — Ugyan miért? ... Mert véletlenül éppen arra jártam? — Persze, véletlenül — mondta a lány gúnyosan, mégis pajkos fénnyel a szemében. — Kilesett, mint egy kamasz, akinek akkora pattanások éktelenitik az arcát, mint az ujjam bögye. Szégyellhetné magát!... Most aztán tényleg kotródjon el innen, mert ha megharagit, végigvágom a seprűvel! — Jó, jó, megyek már — mondta Jani mentegetőzve —, de valamit még meg szeretnék kérdezni magától. Tudja-e, hogy a jövő vasárnap búcsú lesz a szomszéd faluban?! — Tudom. Hát aztán!? — Eljön? — Mi köze hozzá? — Ha eljön, isten-ugyse megtáncoltatom ... a pofonért. — Nem tudok táncolni. — Majd megtanítom. — Nincs szükségem rá. — Ha nincs, hát nincs ... Egye meg a fene a seprűjével együtt! — mondta Jani megjátszott haraggal, azzal odébb állt. Juiika tovább sepert, de kis idő múlva felegyenesedett és hosszan nézett a távolodó legény után. Hogy még megtanít táncolni... hogy miféle csodabogár lehet ez az égimeszelő, morfondírozott magában, s a fejét csóválta méltatlankodva. Haragot azonban egyáltalán nem érzett. Ebéd után átment a szomszéd Gizihez, akivel még azon a napon összebarátkozott, amikor negyvenhét áprilisában idejöttek. Szokás szerint sétára indultak a „szőlők alá". — Képzeld, Gizikém — kezdte tétovázva —, ma reggel egy legény belémkötött az utcán ... Valahol az alvégen lakhat, mert onnan jött. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam, de ha láttam is, nem vettem figyelembe ... Olyan jó magas, vállas, és huncut is, azt hiszem ... Vajon ki lehet? (Folytatjuk) Kevés költőnek adatott meg, hogy oly mértékben osztozzék hazája sorsában, oly erővel és gazdagon ábrázolja népe életét, érzéseinek és vágyainak színeit, a gyermekszeretet leggyöngédebb jeleitől a lázadásra bujtogató gyűlöletig minden iránt, ami az emberek életét elviselhetetlenné teszi, a remény első kis sugaraitól a költőnek a szebb jövőbe vetett rendíthetetlen hitéig, mint az ukrán Tarasz Sevcsenkónak. A költő olyan nemzet gyermeke volt, amelynek lelkében elevenen éltek régmúltjának hagyományai, a csúcsokon azoknak a kozák hősöknek hírével, túl a határokon is, akik a tatárok és törökök betöréseivel szemben oltalmazták Európát. Olyan nemzet gyermeke volt, amelynek borongó dalai és költészetének megkapó bája szereztek messze földön hírnevet, s oly korban született, amikor úgy látszott, hogy nemzete már nem él. Leigázott, rabbá tett országban, jobbágycsaládba született. Festőművész volt, de elsősorban költölélek lakozott benne, jóllehet erről ö maga mit sem tudott. Véletlenül jöttek rá azok a barátai, akik asztalán ihletett verssorokkal teleírt papírfoszlányokat találtak. Messze hazájától, honvágyát fogalmazta meg ezekben a költeményekben ... Művészete egycsapásra kitört a nemzeti irodalom szűk keretei közül. Müveiben az ukrán nép újra a világ színe elé lépett. Sevcsenko nemzete lelkének új szépségeit mutatta meg a világnak. Népe nyelvén beszélt, s azt mondta el, amiért millió és millió honfitársának megtiport emberszíve dobogott. Szabadság — függetlenség! A költő min-Tarasz Sevcsenko (1814. március 9. — 1861. március 10.) den gondolatával erre vágyott, ezért élt. Nemcsak kortársaihoz, hanem „halott, élő, meg sem született ukrajnai és Ukrajnán túli honfitársaihoz" is fordult verseiben. Nem csupán a múltról és a jelenről szólt, hanem látnoki szemmel a jövőbe is tekintett. A természet ölén nevelkedett, s lelke legmélyéből gyűlölt mindennemű elnyomást. Messzire hangzó igéivel nemcsak saját leigázott népe, hanem minden nemzet szebb jövőjéért harcolt. Hitte, hogy eljön az idő, amikor az emberiség megszabadul hóhéraitól és császáraitól, amikor a nemzetek egymáshoz testvériesülnek, s minden ember emberhez méltó módon, szabadon fog élni. Ebből a rendíthetetlen hitéből merítette az erőt, hogy könyörtelenül ostorozza azokat, akik a megalázott egyszerű emberek véréből és verítékéből értek. Sevcsenko helyezte szilárd alapokra az új ukrán irodalmat, s nevét az ukrán kultúra mártírjai közé is beírták. Nem érte meg eszméinek győzelmét; alig pár nappal azelőtt hunyt el, hogy az orosz birodalomban megszüntették az általa olyannyira gyűlölt jobbágyrendszert. Szavai elkísérték és erősítették az ukrán népet a harcban, amelyet a társadalmi és nemzeti igazság győzelméért folytatott. Sorai más, főleg szláv nemzetek forradalmi mozgalmait is buzdították. Ma, „az új, szabad hazában", amikor a dühöngő Dnyeper rég belemosta „Ukrajnából a Fekete-tengerbe a zsarnokvért", az ukrán nép a hajdani cári Oroszország fölszabadult nemzeteinek testvéri szövetségében mély hódolattal járul nagy fiának emléke elé, s mi is kifejezzük előtte tiszteletünket és csodálatunkat. MICHAL MOLNÁR TARASZ SEVCSENKO Urak, urak, ha tudnátok Urak, urak, ha tudnátok, Mennyi könny hull, mennyi átok. Kongó verset nem írnátok, Az istent sem áldanátok. Könnyeinket kinevetve. Szegény ember bús kunyhóját Mért, hogy édenkertnek hívják ? Laktam egykor én is ottan. Első könnyem ott hullattam, Ott kínlódtam ... Mennyi átok! Van a földnek oly keserve, Mely benne tanyát ne verne ? S paradicsomnak mondjátok! Édenkertnek nem pevezlek Kis kunyhó, az erdő mellett, Mely ott állt a falu végén. Ahol anyám szült meg régen. Ahol bölcsőmet ringatta — Hangos dalba á/ta/adva A bánatát nékem. Ottan Pokol füstölt a kunyhóban! Paradicsom ?... Szörnyű rabság! Még imádkozni sem hagyják A népeket. Nyomor-bánat Vitte sírba az anyámat, Fiatalon, meggyötörve , Került ki a sírgödörbe. Édesapámmal zokogtunk. (-Kicsik voltunk s meztelenek) — Aztán ő is összeesett Urak földjén. így futottunk Szanaszéjjel az emberek Közé, akár az egerek.. Tanulóknak vizet hordtam. Fivéreim a robotban, Míg őket is el nem vitték Katonának?... Hát a nővért? A sok nővért? Lányok, lányok, Hová mentek ? Mire vártok ? Zsellérségben, ínszakadtig, — Pirkadattól — alkonyaiig Dolgoztok, amíg lehulltok, Míg egészen kifakultok, S akkor halál csap le rátok! Hej, sok emlék, sok csúf emlék, Jön mind, hogy csak haragítson! Rájok gondolni is vétek. Bizony ilyen volt az élet. Ez volt az a paradicsom! ■■■■■MB Az jár, hogy így te akarod! (Hisz, azt mondják, ellenedre Szem-búza sem pereghet le). Rajtunk te is nevetsz nagyot. Az urakkal megtárgyalod Titokban a sorsunk... Látod: Mily gyönyörű erdő áll ott. És mögötte tiszta tó van, Fűzfa hajlik rája mélyen: Nézi magát tükörében. A víz hallgat, alig csobban, S olyan nyugalom, Olyan csönd van, Akár a paradicsomban. Nyisd ki szemed fönn az égben: Pokol van itt és nem éden! Vagy tán háta és dicsőség Illetné a mindenhatót Ezekért az örömökért? Könnyes adót, véres adót Vesz az úr, s a szívtelenség. Semmi hála! Átkot szórunk E világon minden szentre, S még téged is megátkozunk Atya isten az egekbe! (Fordította: Hidas Antal) Urak mondják: — összeférünk. Minden paraszt a testvérünk, Hisz ők szántnak-vetnek nékünk. . Könnyeikkel öntözik meg Számunkra a szikkadt földet. Isten! Néha az eszembe 11
