A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-24 / 9. szám
dög!?... Az a bökkenő, hékás, hogy még neved sincs, már pedig minden valamire való élőlénynek van neve ... — Valamennyi ismert kutyanevet számba vette, de egyiket sem találta megfelelőnek. Végül eszébe ötlött valami. ízlelgette, ízlelgette s döntött. — Tudod mit?... Most pedig megkeresztellek pap és szenteltvíz nélkül. Legyen a neved: Kormos!... Érted?... Kormos, Kormos!... Ha azt mondom. Kormos, máris pattansz, mint a bolha, érted!?... Miért ne értenéd. Okos kutya vagy, látom a szemedből. Hogy beszélni nem tudsz, annyi baj legyen, megértjük mi egymást anélkül is, nem igaz?... LOVICSEK BÉLA — Miből fogsz megélni, és miből tartod el a beteg édesanyádat? Jani felemelte a karját jelezvén, hogy a két keze munkájából. — Majd a nagyapám is besegít... ő is velünk van ... A bőrzakós magatartásából most a már világosan kitűnt, hogy nem vallatásról van szó, hanem inkább csak két ember ismerkedéséről. — Azt mondod, hogy állandóan köhécsel? — Igen ... Harminchétben a spanyol hazafiaknak gyűjtött a faluban meg a környéken. A csendőrök tetten érték és a járási székhelyre hajtották. Útközben zuhogott az eső. Bőrig ázott, szegény... Egy hétig tartották fogva a nyirkos pincében. Megfázott, aminek az lett a következménye, hogy vizes mellhártya gyulladást kapott... Többször csapolták ... és néhány hét alatt teljesen tönkrement... Fiatalos, szép asszony volt. Énekelni is szépen tudott. Csendes, nyári estéken gyakran énekelgetett, apám meg fésűre feszített cigarettapapírt fújva kísérte ... Nagyon szerették egymást... — Hát apád? — Negyvennégy őszén hetüket elvitték a nyilasok meg a kakastollasok... Az első republikában ők voltak a pártszervezet vezetőségi tagjai... A nyilasok a főjegyzőtől kapták a listát... Akkor azt mondták, hogy csak néhány napról van szó és hazajöhetnek. Azóta is jönnek... mint azok a tíz- és százezrek, akiket annak idején elhurcoltak. Kit azért, mert magyar, szlovák vagy zsidó volt, kit meg azért, hogy kommunista ... — Miért nem ezekkel a dolgokkal kezdted a mondókádat? — kérdezte a bőrzakós együttérző, majdhogynem baráti hangon. — Nem a szüleim követték el a tiltott határátlépést, és nem akartam kérkedni az ő múltjukkal. — Büszkeségből? Szendrei Jani nem válaszolt, csak a vállát vonta meg. — Édesanyádat mielőbb vidd orvoshoz. — Nem akar... Azt mondja, hogy ő már csak akkor megy orvoshoz, ha viszik. — Hát akkor vidd! Ha kell, erőszakkal — mondta a bőrzakós. — Házatok, földetek van? — Házunk, kertünk van, földünk nincs. — Értem ... — mondta a fiatalember bólogatva. — Hát akkor, végeztünk is, elmehetsz. — Vissza a cellába? — Talán bizony annyira megtetszett, hogy oda akarsz visszamenni!? — Tetszett a fenének! — Hát akkor?... Menj haza és dolgozz! ... Sok szerencsét! És ha netán valami problémád akad, nyugodtan felkereshetsz, itt mindig megtalálsz. Hacsak nem muszáj, dehogy jövök én ide vissza, gondolta magában Jani, és csak állt, mintha még akarna valamit mondani. A bőrzakós kérdőn nézett rá. — Három napja nem cigarettáztam"... — Szégyenlős koldusnak üres a tarisznyája, tessék! — nyújtott át egy csomag Bystricát a magas fiatalember. — Most aztán pucolás, mert meggondolom magam és itt tartlak! Jani pillanatok alatt kinn volt az épületből. Kinn a tavaszban, a napfényben, szabadon ... Jóféle érzések szaladoztak benne, amikor meg a lépcsősor aljából felpattant fektéből a feketeszörű kutya, és elibe futva ráágaskodott, teljes volt a boldogsága. — Az anyád ötvenit! — mondta Jani hitetlenkedő csodálkozással. — Hát ezt hogy csináltad?... Erre aztán végképp nem számítottam, elhiszed?... Jó, jó, elhiszem, hogy ragaszkodsz hozzám, de azért ne vidd túlzásba. A végén még hasra ejtetsz, betört orral aztán hogyan állítsak az édesanyám elé, mi?... Éhes lehetsz ... vagy felhajtottál valamit magadnak? ... Érjünk csak haza, olyan vendégségben lesz részünk, hogy kétfelé ál! tőle a fülünk, majd meglátod! Nekivágtak a húszkílométeres útnak. Mi az nekik, semmi. Fáradhatatlanul szedték a lábukat, így aztán egymás után maradoztak el mögöttük a falvak. Jani megállt hirtelen, a kutya is megült előtte és úgy nézett fel rá, mintha a parancsát lesné. — Tudod mi a bökkenő, te fekete örNo, gyerünk. Kormos, igyekezzünk, kezd korogni a gyomrom ... Dél tájban értek haza. Volt nagy öröm a háznál. ' — Most aztán sehová egy tapodtat sem, nem engedlek! — mondta Szendreiné anyai szigorral, de hangjában több volt a féltés, mint a szigorúság. Nem tudja azt senki, hogy mit élt át Jani távolléte alatt, pedig az öreg Szendrei egyre biztatta, ne féljen, nem történt semmi baja. Kormos nem lépte át a küszöböt. Bizonytalanul lépegetve megállt a konyhaajtóban, leült, és onnan nézte a háziakat. — Vendéget is hoztál, fiam? — kérdezte a nagyapa. — Hoztam — mondta Jani csillogó szemmel, és elmondta azt is, hogy akadtak egymásra, hogyan rontott rá a fináncokra, s hogyan várta meg a nagy, komor épület előtt. — Hihetetlen — ingatta a fejét Szendreiné. — Éhes lehet szegény állat... No, várj csak. Kormos, várj csak rögtön kerítek egy tálacskát, és kapsz enni... Nem vagy finynyás?... Csipetkés bablevest főztem, ha megfelel a gusztusodnak. Kenyeret is aprítok bele, jóllakhatsz, mint a duda, ha szereted ... Kormos mindent szeretett, még a tálat is kinyalta, és néhány napon belül teljesen hozzászokott a családhoz. Éjszakánként minden zajra felkapta a fejét, morgott s ugatott. Napközben is megugatta a járókelőket. Jani legnagyobb örömére a Kormos névre is hallgatott már. — Úgy látom beválik, jó házőrző lesz belőle — jegyezte meg az öreg Szendrei. Világéletében szerette az állatokat, mindenfélét, csak a macskát nem állhatta, különösen a vörös szőrűt nem. Hamisnak tartotta. A hamis embereket sem bírta, kevés szót pazarolt rájuk, a Kormos viszont nagyon a szivéhez nőtt. Kedvére való társat látott benne. És nagyon szerette az ő nagyra nőtt unokáját is. Mesélés közben hányszor, de hányszor lovacskáztatta a térdén a hosszú téli estéken! Jani is nagyon szerette a nagyapját, akinek a szájából sosem hallott káromlást, csak szép és jó szót... Vasárnap ebéd után Jani a nagyapjához fordult: — Elég volt a lötyögésből, munka után kell néznem. — Ahogy gondolod, fiam ... Én a kerttel elboldogulok. Felébe kukoricát szántam, a másik felébe meg krumplit, mákot, zöldségfélét, miegymást... — mondta az öreg tervezgetve. — Úgy hallottam, hogy államosították az uradalmat meg az urasági szőlőt. Értek én a szőlőmunkához, tán oda kellene mennem. Mit szól hozzá, nagyapa? — Jól gondolod, fiam. Azt mondják, jóravaló ember az új intéző, vagy mi a csuda. Menj el hozzá és beszélj vele. Mindegy az, hol dolgozik az ember, csak dolgozzon, keressen, pénz nélkül nehéz ... Szendrei Jani estefelé elment az intézőhöz és beszélt vele. Hétfőn reggel munkába állt. Bírta a munkát, akart is, így aztán senkinek semmi kifogása nem lehetett ellene. Nem is volt, ellenkezőleg. — Ha így iparkodik és így folytatja továbbra is — mondta neki az intéző egyszer fajront után —, idővel még vincellér is lehet magából. — Elégedett vagyok én így is, a keresetem is jó. Az a helyzet, intéző úr, hogy én nem szeretek parancsolgatni senkinek, már pedig a vincellérnek parancsolgatni kell. biztatni a lustábbját, olykor rá is acsarkodni egyikremásikra. Nem való nekem a vincellérség. — Meggondolhatja még. Jani... Szendreiné közben három tyúkalja csibét keltetett, a kislibák is kikeltek, éppen tizenhárom. Annyi baj tegyen, csak a babonások félnek tőle, őt aztán igazán nem bántotta, sosem volt babonás. Nem hitt a szemmel veréseknek, a megrontásoknak, ő csak abban hitt, amit látott, s amit a két kezével meg tudott fogni. Mikor már a Jani keresetéből összegyűlt egy kis pénz a háznál, elhatározták, hogy vesznek hízónak való malacot. Jani öt falut járt végig, míg tudott venni egyet. Feketetarka volt, eleven, mint a csík, a farka kacskaringós, akár az acélrugó, és falánk, amiből arra lehetett következtetni, hogy tél derekáig lehet belőle valami, ha nem is két mázsás. Akkorára azonban meggömbölyödhet, hogy ne kelljen sajnálkozni felette, amikor kieresztik belőle a párát. Szendreiné életkedve is visszatérőben volt. Nem köhécselt már olyan gyakran, mint azelőtt, s mintha valamelyest kerekedett és színesedett is volna az arca. Abból a fajtából való asszony volt, akinek a keze nyomón még a gyom is kivirágzott, föztjének ize meg egyenesen utánozhatatlan volt. Csendes este volt, az égbolt tele csillaggal, az udvar füvében meg tücsök ciripelt. Az eresz alatti fészekben fecskepár mocorgott várva a fényesedő hajnalt, hogy féktelen, vidám csicsergésükkel köszönthessék. Jani is megjött s leült a nagyapja mellé. Dolga végeztével Szendreiné is kijött a konyhából és leült a sámlira. — Szép esténk van — mondta halkan. Talán azért fogta olyan halkra a hangját, hogy ne törje meg annak a csodálatosan szép nyáreleji estnek a varázsát, ami körülvette őket. — Szép, nagyon szép — mondta az öreg Szendrei a pipaszár mellől bólogatva. Janira pillantott. — Hanem most már aratás után kellene nézned, fiam ... Egykettőre itt van, és hát jó volna megkeresni az évi kenyérre valót, meg pár mázsát a baromfinak... Te kaszálnál, én meg szedném utánad a markot. 10
