A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-17 / 8. szám
Lengyel Ferenc. Gombos Ilona és Szögyéni Tibor... ... Udvardy Anna és Szögyéni Tibor az előadás egy-egy jelenetében AZ IGAZI FÁBRY? Ki tudja, talán fura, talán törvényszerű játéka a véletlennek, hogy a január közepén tartott kassai (koáicei) bemutatóra utazván éppen Németh László 1948-ban írt és ötvenkilenc szöveges szerepet fölvonultató Husz-drámáját olvasgattam. Ezt a három évtizedig elöadatlanul maradt drámát lapozgatva rábukkantam ugyanis egy — leglábbis számomra — fontosnak tűnő kulcsmondatra: „Mit értenek a te álmaidból a kisemberek?" — kérdezi Húsz Jánostól földije s egyben legkomolyabb vádlója, magiszter Palec; és e kérdésben benne foglaltatik egyben a gunyoros válasz is! Németh László drámájából ugyanis kitűnik, hogy Húsznak szinte tragédiája a magány. Igaz: büszkén, öntudattal, már-már gőgösen vállalt magány ez — a világgal szemben. Németh Lászlónak ebben a művében a valódi dráma tehát nem az elvekért való mártírium, hanem a magányos hős személyes állhatatossága igazának védelmében. Gondolom, nem szorul bővebb magyarázatra, miért mondom el mindezt a Thália Színpadon látott és a Stószon (Stós) szinte remeteéletet élő írót idéző ősbemutató kapcsán. Mert valljuk be őszintén: keveset tudunk a galíciai frontot megjárt, a harmincas években a magyarlakta területeken rendszeres előadásokat tartó, az 1938-as kassai békemanifesztáció szónokaként fellépő, politikai hivtallásáért az illavai börtönt két alkalommal is megjárt Fábry Zoltánról; de az sem titok (legföljebb szégyen!), hogy írói munkásságát szintén alig ismerjük. Az éhség legendája, amelyet a harmincas évek legelején irt, vagy a valamivel később született Korparancs, a Fegyver s vitéz ellen, a Palackposta. illetve a felszabadulás után megjelent műveinek egész sora a „kisember" számára nehezen érthető és értelmezhető eszmefuttatásként él a köztudatban. Nos, a fentiek alapján (mind filozófiai síkon, mind a színházi katarzisok sajátos világában) úgy vélem: könnyen fölfedezhető a párhuzam a döntéskényszerbe szorult és a körülmények drámai összecsapásával szembeszegülő Németh László-i főhős — és századunk szinte valamennyi fontos történelmi fordulópontját megélt, az élet sorsfordulóit az indulatokkal hevített gondolatiság tükrében vizsgáló Fábry dilemmái között. Ezt a stószi „remete" örökségképpen ránk maradt életműve, műfajteremtő antifasizmusa, ennek aktualitása és európaisága bizonyítja mindennél 'ékesebben. És hogy miért épp a Kassán látott ősbemutató kapcsán hozakodtam elő ezzel a véletlenül adódott színpadi párhuzammal? „Csupán" azért, hogy a puszta olvasás közben is élményt jelentő Husz-dráma példáján bizonyítsam: kizárólag az írói megfogalmazás színvonalán múlik, vajon egy, a „kisemberek" által inkább csak tisztelt, semmint valóban megértett, ráadásul visszavonultan élő személyről sikerül-e drámát írni? Szerintem Fábry Zoltán is lehet drámai hős, feltéve persze, ha a róla szóló színpadi mű főhőse nemcsak sodródik az események árjában, hanem kristályosodó jellemmel, profiljának egyre határozottabban kirajzolódó körvonalaival egy olyan figurává érlelődik, aki két lábbal áll a gondolatiság talaján és tetteiben szinte kitapinthatóan emberközpontú! Sajnos, Mészáros László színpadi játékáról (a színlapban található meghatározás szerint: történelmi mozaikról) ez nemhogy a szöveget olvasva, de még a színpadon megelevenedő történetet látva sem mondható el. Az előadás közben hiába telik-múlik az idő. egy zölden foszforeszkáló kvarcóra hiába jelzi a színpadon a főhős eszmei örökségének időtlenségét; a néző előtt lejátszódó epizódfüzérböl nem érződik ki Fábry nagysága, embersége, munkásságának gondolati feszültsége. Igazságtalan lennék, ha elhallgatnám: kétségtelen a MATESZ, pontosabban a Thália Színpad érdeme abban, hogy életben kívánja tartani s megőrizni a csehszlovákiai, számunkra pedig külön is sokat jelentő hazai magyar nemzetiségi kultúrának ezt az okvetlenül nagyobb tiszteletet, élénkebb érdeklődést és alaposabb odafigyelést érdemlő egyéniségét. Ugyanitt kell ellenben megkérdőjelezni azt is: vajon elegendö-e pusztán érintőlegesen felvillantani az életét; vajon a gondolkodásunk sajátosságait tükröző, az antifasizmust korparancsként vállaló, az atombombát a (fegyverkezési) lépcső utolsó fokának tartó, tehát az érett életfilozófiát és az emberi fegyelmezettséget ötvöző, igazi Fábryt láttunk-e? Véleményem szerint nem! Nem, mert a főhősről csak jelzésszerűen, vagy még annál is haloványabb kontúrokban derül ki: tartása és erkölcsisége milyen emberi tartalmakban nyilvánult meg? Mészáros László darabjának ugyanis legföljebb története van (az is csak vázlatos), nem pedig cselekménye. Helyenként a filmdramaturgia meredek váltásainak tempóját is túlszárnyaló történet során a szerzőnek eszébe sem jut, hogy figyelme kitérjen az általa „megidézett tanú" hangsúlyos gondolatainak szinpadilag is drámaivá váló, filozófiai hátterére. A felületes katarzisok világában élő főhősnek egyszerűen nem jut ideje (de ereje sem) arra, hogy „befelé" is figyelni tudjon és képes legyen egyedül maradni, szükség esetén pedig felülkerekedni a személyiségére rontó emberi megpróbáltatások kereszttüzében. Szerzőnk — akinek ez volt drámaírói tűzkeresztsége — túl sokat akart elmondani, és az 1918-tól 1970-ig lejátszódó életrajzi esemépyek motívumainak szövevénye, sajnos, egyetlen motívum igazi kibontására sem hagyott lehetőséget. Mészáros László nem tudta íróilag megragadni Fábry Zoltán életében azokat a súlyos kérdéseket, amelyek hiteles drámai feszültséget teremtettek volna a színpadon; ezért az emberi lélek megfejthetetlen rejtélyeiről és a társadalom gondjairól vallomástételre citált „tanú idézése" pusztán egysíkú curriculum vitae-vé sikeredett. A főiskolai tanulmányainak végén járó Horváth Lajos vendégrendezése nagyvonalúan átsiklik a történet, a jellemek tisztázatlan pontjain; mindig a pillanatnyi szöveg, az éppen folyó jelenet szavaihoz és viszonyaihoz igyekszik alkalmazkodni, ehhez szabja a tempót, illetve a hangulat és a hangerő emelkedését vagy esését. A konfliktusszegénységet olykor ritmusváltásokkal, olykor viszont a dialógusok kihegyezésével, erőteljes figurateremtéssel, egy-két esetben színészi magánszámokkal igyekezett ellensúlyozni. Talán a túlzott rendezői igyekezet okozhatta, hogy néhol figyelmetlenségről árulkodó hibákat is vét. Helyenként például zavarosnak tűnik föl a szimultán színpad alkalmazása, hiba. hogy Nagy János az ötvenes évek legvégén készült Ady-portréja már a huszas években játszódó jelenetekben is ott van Fábry stószi szobájában (akkoriban egy. az Érdekes Újságból kivágott Ady-kép, egy Bartók-portré és Fábry jeles irodalmár-társainak fotokollekciója díszítette írónk dolgozószobáját); bár az sem valószínű, hogy 1948 februárjának döntő és izgalmas napjaiban Fábry az írósztal mögüli szekrénykéből vegye elő a rádióját, avagy hölgylátogatóját fogadva már készen, csészében gőzölgő és előre • cukrozott kávét tálaljon a könyvek ezreivel zsúfolt könyvespolc mélyéről... Szögyéni Tibor két esztendei szünet utáni bemutatkozása főszereppel kezdődött: ő alakítja Fábry Zoltánt, magára vállalva az előadás fő terhét. Szerepformálása általában tudatos, becsülettel megpróbálta „átvilágítani" Fábry egyéniségét, de részben a szerep megíratlansága, részebn pedig egyéni színészi kelléktárának hézagossága miatt nem sikerült „fölforrósítania" a főhős alakját. A társulat többi tagja jó néhány szerepet játszik el. Villanásnyi jeleneteikben a figurák zömének drámai pozíciója tisztázatlan, s így a színpadon megelevenedő személyeknek sem jut nagyon jellem. Érthető, hogy az egyéni teljesítményeken belül is nagy a különbség. A csupán percekre (olykor csak pillanatokra) felöltött figurák között tallózva emelem ki Kövesdi Szabó Marit Olgaként, László Gézát Kabaréigazgatóként, Danyi Irént Kaczér Dinaként, Pólós Árpádot Kocsmárosként és Lengyel Ferencet Egyetemistaként. Sok-sok apró figurát próbál még megeleveníteni Gombos Hona, Udvardy Anna, Kádek Rita, Várady Béla, Molnár László. Bocsárszky Attila. Nem tudom eldönteni, vajon Platzner Tibor díszlet- és jelmeztervei sikerültek-e ezúttal elkapkodottakká, vagy a rekvizitumok és a kosztümök gyakorlati kivitelezése volt fölületes, de ezeknek a hibáknak is részük van abban, hogy több jelenet nem tűnik eléggé hitelesnek. Az Érsek György által összeállított zenének fő erénye, hogy a színpadi játék filmszerű pergését szolgálja. Az előadás egyébként egy kissé bizarr, földöntúli régiókban játszódó, látomásszerű képpel ér véget, ahol jelenben s jövendőben — kvarcórás hétköznapjainkhoz viszonyítva azonban mégis már a múltban — nyer végleges eligazítást és elégtételt Fábry emberi nagysága s igaza. Kár viszont, hogy nekünk, mai földieknek bizony ez a produkció eléggé keveset segít a vele kapcsolatos eligazodásban. MIKLÓSI PÉTER Bodnár Gábor felvételei 15
