A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-02-17 / 8. szám

működjek, én azonban csak a Tátrával szerettem volna foglalkozni. Álmom Stary Smokovecen, az akkori fürdőigazgatóságon teljesült be. Jelentős sikereket értem már el a szülök ajánlotta hivatásomban, amikor egy nehéz téli túrán súlyos sérülést szenvedtem a Szalóki-csúcsok körzetében. A baleset maradandó nyomokat hagyott rajtam, így hát az életbe való visszatérésem után el keltett gondolkodnom, hogyan tovább, a pályámon is? Belevetettem magam régi szerelmem, a történelem tanulmányozásába, és kezdetben a Tátrai Múzeum igazgatójaként, most pedig a Tátrai Nemzeti Park Kutatóállomása önálló tudományos munkatársaként csakis helytörténettel foglalkozom, illetve foglalkoztam.

— Mik a tervei mostanában ? Tervez-e újabb könyvet?

— Munkahelyemen most fejezem be több éves levéltári és irodalmi kutatásaimat a tátrai erdők és erdészet témaköréből. Az így nyert ismereteket a gyakorlatban is felhasználják majd erdeink felfrissítése során. Az utóbbi években ugyanis eléggé könnyelműen gazdálkodtunk erdeinkkel. Fontolóra veszem, ne dolgozzam-e fel népszerű formában a posztglaciális erdőségek tízezer éves történetét könyvalakban. Egyik régebbi kötetemben — „Na kazdom kroku kamen" (Lépten-nyomon kő) — feldolgoztam a hegyivezető-szolgálat történetét. Szívesen kibőviteném tartalmát, a magas-tátrai turisztika (síturisztika és hegymászás) keretébe illesztve mondandómat. Rendszeresen együttműködöm néhány folyóirattal, elsősorban a „Vysoké Tatry" meg a „Krásy Slovenska" című lapokkal. Az utóbb említett lapban nemrég fejeződött be félszáz tátrai csúcsról irt monográfiám közlése.

— Milyennek látja a Tátra jövőjét ? Kulturáltabbak-e már a látogatók?

— Hajdanában sűrűn propagálták a Játrát, érdeklődést akartak kelteni iránta, látogatókat toborozva. Az utóbbi két évtizedben viszont annyian csődülnek ide, hogy ez már

A Tátrai Nemzeti Múzeum Kutatóállomása

az elviselhetöség határain is túl van! Az itteni települések gyakran zajosabbak, forgalmasabbak és füstösebbek — a kipufogó gázokra gondolok — mint a jelentős közép-európai centrumok! A Tátra fokozatosan elveszti azokat az értékeit, ami miatt ideutaznak az emberek: a hegyi természet hátrányára változik. Milliók tapossák, zúzzák és hordják szét ezt a tüneményt cipőtalpaikon. Ma legfontosabb feladatunk szabályozni a turistaforgalmat, felkelteni az érdeklődők figyelmét a kevésbé ismert, de varázslatosan szép helyszínek iránt, és persze önfegyelemre, természetszeretetre nevelni az idelátogatókat.

— Szokott-e ön is túrákra járni? Mivel tölti szabad idejét?

— Balesetem óta korlátozottakká váltak számomra a túrák, bár állhatatosan kihasználok minden egyes alkalmat a barangolásra. Szabad időm tetemes részét azonban az irodalom és az újságírás művelésével töltöm. Ebből az is következik, hogy sok a látogatóm, rengeteg levelet kell imom. Mindez nagyon megkurtítja a pihenésre fordítható szabad időt — a minimumra szinte.

— Úgy tudom, Jurán Vidorhoz, ehhez a jótollú csehszlovákiai magyar vadász-íróhoz szívélyes kapcsolat fűzte. Vajon mi lett Jurán kiadatlan kéziratainak sorsa ?

— Vidor bácsit olvasóként kezdtem el tisztelni: okos, szépen megírt környezetvédelmi Írásai és vadászkalandjai kapcsán. Ezek a Nimród-ban, a Vadászlapban, vagy a Hétben jelentek meg. Személyes kapcsolatunk az ötvenes évek végén kezdődött, akkor a Tátrai Múzeummal való együttműködésre is felkértem. Értékes segítséget nyújtott a vadászkönyvek dokumentációja készítésénél, cserében pedig megkért, fordítsam le szlovákra a „Kárpáti ordasok" c. könyvét. Az akkori vadász-szellem nem rokonszenvezett a farkasokkal, melyeket viszont Jurán a szabad természet nélkülözhetetlen elemeként tartott számon, így a könyv kiadásának terve füstbe ment. Bár 43 év korkülönbség volt közöttünk, jól megértettük egymást. Jurán Vidor öregkorára is friss és életerős maradt. Megjegyzem, ő harcolta ki még a harmincas években a medvék védelmét Szlovákiában, s elérte, hogy a zergevadászat a minimumra mérséklődjék a Tátrában. 1963-ban érte a halál Gnézdában, ott, ahol hajdanán tanítóskodott. Kiadatlan kéziratai sorsáról semmit sem tudok, azt viszont tudom, hogy vadászati és állatvédelmi érdeklődésén túl rendkívül foglalkoztatták Krúdy Gyula szepességi kapcsolatai. Nem sokkal halála előtt nekem ajándékozta kétszáz oldalas gépiratát, az 1953-ból származó „Mosoly a könnyező arcokon — egy régi vadász élettörténetéből"

c. írását. Az iránta érzett tisztelet azt parancsolta, hogy a kéziratot átadjam a Tátrai Nemzeti Park Múzeuma Kutatóállomása könyvtárának. A „Kárpáti ordasok" magyar nyelven két kiadást ért meg.

— Legyen szíves, ismertessen néhány jellemző adatot a Tátra halottainak szomorú statisztikájából!

— Ön bizonyára azért tette fel nekem ezt a kérdést, mert tudja, hogy szervezője és tagja voltam az önkéntes hegyi-mentőszolgálatnak, s egyik alapítója a mai hivatásos tátrai mentőszolgálatnak. A tizenhetedik századtól számítva feldolgoztam az itteni halálos balesetek krónikáját, s ezt a statisztikát a mai napig vezetem. A Tátra szlovákiai oldalán eddig 741 halálos balesetet tartok nyilván. (A lengyelek külön foglalkoznak a szerencsétlenül jártakkal.) A legtöbb tragédia helyszíne meredek kőfal. Az áldozatok zöme diák, s ez a tény rendkívül elgondolkoztató! A balesetek javarészét a tapasztalatlanság. a hiányos felszerelés, a nehéz hegyi terepek lebecsülése okozza. Meglepő, hogy az áldozatok között szép számmal akadnak orvosok; őket a szívük hagyja cserben. pedig nekik aztán tisztában kellene lenniök egészségi állapotukkal, erőnlétükkel! A legnagyobb tömegszerencsétlenségre a Menguszfalvi völgyben került sor 1974 januárjában, a Poprádi-tó alatti, látszólag „szelíd" térségben. Itt 12 komáromi diákot és egy tanárt temetett maga alá a lavina. A legtöbb áldozat 1979-ben búcsúzott el az élettől óriáshegységünkben, ekkor 29 halottja volt a Tátrának.

— Mire lenne még a Tátrának okvetlen szüksége? Intézményekre, vasútvonalakra, stb. gondolok.

— A Tátrának mindenekelőtt csendre, nyugalomra, jó levegőre, egykori ösállapotára lenne szüksége. El kellene innen távolítani minden harmóniabontó tényezőt! Vajon miért kellett kivágni egy jókora erdősávot az üdülő- és gyógyító zóna kellős közepéből, hogy helyén a rideg tátrai ég alatt autóeladó-központot rendezzenek be?! Szigorúan mérsékelni kellene a személygépkocsi-forgalmat, s pótlásra egy rugalmas tömegközlekedési rendszert kellene kiépíteni. Az üzlet- és szolgáltatóközpontokat sem itt kellett volna létrehozni, hanem Pöprádon vagy Késmárkon, mivel ezek még azokat is idevonzzák, akik fütyülnek a természetre.

— Elfoglalta-e már méltó helyét a szlovák irodalomban ez a szép tájegység?

— A honismereti, tudományos és idegenvezetői szakirodalomban mór igen, a szépirodalomban kevésbé. A szomszédos Lengyelországban például jóval több alkotás jelenik meg e témakörből.

— Befejezésül ön fogalmazzon meg egy kérdést Mondja el mindazt, amiről én nem faggattam, de amit ön lényegesnek tart az olvasók tájékoztatása szempontjából.

— Rendben van, már kérdezek is magamtól: irigytésreméltó-e a tátrai élet? A válaszom: csak annyiban, mint a világ bármely más pontján. Mindegyik környezetnek megvan az előnye és a hátránya. Bennünket a síkság embere talán irigyel szép teleink miatt, holott mi túl hosszúnak találjuk ezt az évszakot, s ahelyett, hogy százszám építjük a hóembereket gyerekeinknek, szívesebben lubickolnánk kellemes termálvizes fürdőkben, a napfényen velük. Nálunk szó sem lehet a szabad természetben való fürdésről! Ki irigyel engem azért, hogy háromszobás lakásom egyévi kifűtése nyolcezer koronámba kerül? Hegyi kapaszkodóinkon jóval több benzint nyel el a gépkocsi; mi itt azt a zöldséget vagy gyümölcsöt fogyasztjuk csak. amely hosszadalmas kerülöutakon, nem a kívánt vitamintartalommal érkezik boltjainkba. Erdeink termését, a málnát vagy az áfonyát leszedik az orrunk elöl a kirándulók, hiszen nekik erre jóval több az idejük! Mégis: mindenki saját maga tudja a legjobban, milyen életterepet szemel ki, hol pergeti éveit. Éppen ezért öröm és megnyugvás számomra, hogy idősebbik fiam, aki mezőgazdász, a Csallóközben telepedett meg, ebben a Paradicsomban, hogy a lányom, aki tanárnő, a hajdani Szepesvármegye történelmi és kultúrközpontjában. Lőcsén éli életét, s hogy kisebbik fiam itt maradt a hegyekben, sportszenvedélyének engedelmeskedve. Az ember elöbb-utóbb azonosul, eggyé válik otthonául választott környezetével, és ez így van jól! BATTA GYÖRGY

Boíena Mrhová felvételei

Hétvégi levél

Másképpen és más célból takarékoskodunk-e most, mint — mondjuk — tavalyelőtt, vagy akár tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt? Erre a kérdésre ad választ a Szlovák Állami Takarékpénztárnak a lakosság takarékossági szokásairól és a betétállomány alakulásáról szóló évi jelentése, amelynek adatait (a takarékbetét szavatolt titkosságának megfelelően) csak általánosan „kivetíthető", tehát összesített summákként hozzák nyilvánosságra.

A takarékoskodás tavalyi eredményeit vizsgálva újra megállapítható, hogy Szlovákia lakosságának zöme a beosztó és az okosan gazdálkodó, jövőt tervező életvitel híve. A lakossági takarékbetétek számának s azok értékének növekedése egyben azonban szocialista rendszerünk biztonságának és gazdasági egyensúlyának fokmérője. A nyugodt politikai légkör, a nomináljövedelmek megfelelő arányú alakulása, valamint az alapvetően kiegyensúlyozott árszínvonal és a bővülő áruellátás együttes hatására egyre növekszik az emberek takarékossági hajlama. Mindez az életszínvonal korábban elért növekedési ütemének megtartását igazolja, de egyúttal a lakosságnak a koronába vetett bizalmát is kifejezi. Államunk kedvező financiális politikája és az ebből eredő pénzügyi egyensúly, olyan biztonsági tényezők, amelyek lehetővé teszik, hogy a dolgozók általában nagyobb összegekre törekedve, majdan komolyabb anyagi megterhelést jelentő egyéni beruházásokra gyűjtsenek. Eszerint — a gyakoriság sorrendjében — jelenleg ki-ki házépítésre, lakásvásárlásra, telek vagy hétvégi ház, esetleg nyaraló céljaira, autóra, tartós fogyasztási cikkek vásárlására, utazásra, kifejezetten gyermeke számára avagy előre meg nem határozott célra, amolyan biztonsági tartalékként tartja pénzét takarékban. A takarékpénztárakban nyújtott lakossági hitelek sorrendje nagyjából egyébként ugyanígy szedhető lajstromba.

Érdemes szemügyre venni a lakossági takarékbetétek tavalyi alakulását. Érdekes adatnak tűnik, hogy az emberek nálunk évi jövedelmük 16 %-át teszik bankba és Szlovákiában jelenleg ötmillió 46 ezer a lakossági betétkönyvek száma; az ezekben szereplő összeg pedig nem kevesebb, mint 58 milliárd 592 millió korona! Az emberek spórolási kedvét igazolja, hogy 1983-ban a SZÁT fiókirodáiban 2 milliárd 892 millió korona állománynövekedést jegyeztek be. A takarékosság hagyományos, azaz kamatjóváirási formái mellett, egyre népszerűbbé válnak az ifjúsági takarékbetétek (tavaly 41 610 új kötvény született) és az újdonságként bevezetett nyugdíj-takarékbetét. Tavaly 14 251 leendő nyugdíjas választotta ezt a pénzgyűjtési formát. Nem érdektelen a következő adat sem: 1983- ban 4 milliárd 17 millió korona volt az az összeg, amelyet frissen folyósított lakossági hitelekként vállaltak a szlovákiai takarékpénztárak. Az emberek ebből 1 milliárdnál nagyobb összeget fordítottak házépítésre, 795 milliót szövetkezeti lakásépítésre, az árufedezeti kölcsönök értéke pedig 874 millió korona volt. Végül egy figyelemre méltó tény: a betétesek nem szívesen nyúlnak a takarékba helyezett pénzükhöz, váratlan kiadások esetén inkább áru- vagy személyi hitelt vesznek igénybe.

Találhatni-e jobb bizonyítékát a koronába vetett bizalom szilárdságának?!