A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-10 / 7. szám
Meg értelem. Hegyesen állt a füle, akár a szög. Megsimogatta. A kutya aprókat szűkölve, hálásan bújt hozzá. Annyira örül a simogatásnak, hogy majdnem felfordította ültő helyében. — Tudod-e, hékás, hogy tiltott határátlépést követtünk el, amiért büntetés jár!? — fogta két tenyere közé a kutya fejét, s elvigyorodott. — Mi lesz most már vele, ha én dolgom végeztével visszafelé indulok?... Legalább a neved tudnám, hékás... a neved, érted!?... Dehogy érted, ugye nem érted?... Hej, ha valami csoda folytán meg tudnál szólalni, neked adnám a fele királyságomat, ami persze nincs ... Tetszel nekem, fene vigye el a jódolgodat, szerfölött tetszel, s lennék is a gazdád, ha lehetnék, de hogyan legyek, nem mondanád meg? Jólesett elbeszélgetni az oktalan állattal, aki a társtalanságában a társává szegődött. — No, gyere, menjünk! S mentek, mint a végtelenbe futó utak nagy vándorai. — Éhes vagy, mi? ... Vagy jóféle nyúlpecsenye volt a reggelid ?... Nekem ne hazudozz itt össze-vissza!... Az én gyomromban bizony már régen elharangozták a delet, dehát mit lehet tenni... Majd csak megkínálnak bennünket a jó emberek ... Tudod, hékás, olyan kincset viszek én nekik, ami testvérek közt is megér egy kiadós ebédet, ha nem lakomát... Jócskán elmúlt már dél, mire beértek a faluba. Rövid kérdezösködés után csakhamar útbaigazították Janit. A kutya kissé bizalmatlanul lépett be az idegen udvarba, talán mert rossz emlékei fűződnek valamelyik udvarhoz, gazdához, vagy egyébhez. Jani biztatására azonban, szorosan a lábához simulva bemerészkedett. Mikor Jani megmondta, hogy mi hírrel jött, a háziak saját fiukként fogadták. A gazdaszszony sírva borult a nyakába. Azt sem tudta örömében, hogy mihez kapjon, s mivel vendégelje meg a váratlan, de annál kedvesebb látogatót. Végül rogyásig megrakta az asztalt étellel-itallal, s nem hiányzott a szives kínálás sem. Jani kezéből a kutyának is jutott bőven, a háziak meg nem győztek csodálkozni a hűségén, hogy ide is elkísérte a gazdáját. — Hiába, nem bírtam vele, nem és nem akart visszafordulni — lódította Jani. — Aztán már nem is bántam. Ha engem el is kapnak, gondoltam, neki elég fürge a lába ahhoz, hogy elinaljon. Hát így esett... — Bezzeg, a Géza menyasszonya nem nagyon dicsekedhet a hűségével... Nem győzte kivárni a fiunkat, férjhez ment... Hanem veri is az isten a hűtlenségéért, boldogtalan a szerencsétlen, üti az ura. mint a lovat... Jani kora hajnalban felkelt és indulni akart, de reggelizés nélkül nem engedték el a háziak. Miután jól bereggeliztették, a zsebét megtömték cigarettával, egy lapos üveg kisüstivel is megajándékozták, csak aztán köszöntek el tőle nagy hálálkodás közepette. A kutya a küszöb előtt feküdt. Mikor Jani kilépett az ajtón, örömében ráágaskodott, s puha nyelvével nyalogatta a kezét: annyi igazán kijárt a gazdinak. — Jól van, no, jól van, hozom a te reggelidet is ... A határ előtt szusszanatnyi pihenőt tartott. Eltaposta a csikket és indult. Tele volt türelmetlenséggel. Mielőbb haza akart érni, hogy megnyugtassa az édesanyját. Alig lépett hazai területre, alig lépett ötvenet, a bokor mögül két finánc lépett elő, lövésre kész fegyverrel. — Állj! — hangzott a parancs erélyesen. (Folytatjuk) MÁTÉFFY ÉVA KÉT VERSE Mátéffy Éva még alig múlt tizenhét éves — negyedikes gimnazista Párkányban (Stúrovo), — alábbi két versét mégis szívesen és bátran merem ajánlani olvasóink figyelmébe. (Többet is ajánlanék, dehát szűkös a helyünk.) Erőteljes tehetségnek érzem őt, aki már ilyen korán tudja, hogy a költői nyelv egyik fő jellemzője a merészség. Ezt, úgy vélem, József Attilától tanulta, akit mesterének tart. Rám a legnagyobb hatást merész aszszociációi, szép fénylő képei tették, („ki szeressen még lágy hullámokat, ha vad a tenger és sírnak a fecskék"). Azt hiszem, Mátéffy Éva nevével még sokszor találkozunk. ZS. NAGY LAJOS Meghalt a lány és virágok szálltak el a melléről megfoghatatlan sápadt keze rémülten tekintett szemeim után apró lábai mögül szivárgott a vér mert sebez az ész ha a szívre hallgatunk szívre hallgatóztunk s elnémult a tér mit zúgjanak a lombok a madarak között ha meghalt a lány ki szeressen még lágy hullámokat ha vad a tenger és sírnak a fecskék ki ölelje meg a végtelent ha a lány ha a lány feszes dereka volt és ringó csípője és szerelem is van a világon verőfényes szemei és úgy mosolygott a szája ha engem kívánt voltak szép nappaljai de egy éjjel meghalt a lány mi most sirassuk a tengert a pillangó is beleszédült tekintetébe talán együtt látták meg a napot én azóta sírok kopott vánkosomon nem terül szét a haja én azóta sírok fáradt testemen nem simul a csókja álmaimban vidám lepkékkel kergetőztem de eljött a hajnal éjjel vakított a nap és tágranyí/t sötét kopogtatott szívemen de meghalt meghalt meghalt kit én úgy szerettem oly gyönyörű volt mindig mosolygott várta kezemet hókarja lágyan feküdt mellemen remegő ujjai végisimítottak arcomon lezárta a szemem rámfedte a takarót egy iszonyú pillanat alatt azóta végeláthatatlan tereken bolyongok suttogom a nevét és nyakkendős kígyók bújnak elő mindenhonnan homályos és szürke és nedves és üvölt nekem mindennap végig kell mennem a holtteste árnyékán fáj nagyon fáj hogy meghalt a lány szerettem volna virágot tűzni a hajába. Meghalt a lány (Egy fiú monológja) Mint hullámok közül... mert volt kit én úgy szerettem lengett rajtam a ruha nyár volt szállingóztak a tilalmak és sirályok nézték végig párharcunkat de nem volt taps mert soha nem szerettem senkit mégis tudom mit jelent forgószélben hiába keresni kiutat végül elbukni mert mindenki akarta a mást és a más mindig mást akart mit tegyen az álmodozó nyár volt s nincs ki megsirassa azt a nyarat most már rólad szólok mert rövid az időm el kell indulni s maradék kenyerem morzsáit szétszórni a madaraknak te állandóan jöttél felém s mindig kikerültük egymást mit tudsz te az életről de nem vettük észre hogy nincs is élet s a halált elfelejtettük számításaidban benne álltak szavaim de én meg se szólaltam összevont szemöldököd mögött egy nyúl szalad riadt sávban mozgok s szédületeimben kanyarognak alattam a lombok s felém dőlnek a fák dehogy vettem észre még elmondom hogy egy viharos éjjelen megálmodtalak te testet öltöttél és néztél merőn szemembe s azóta fény vagy tudod én nem mondhatom el hogy vártalak számomra a megszűnt időben te voltál a cél a végtelenben találkoznak félve elsuttogott szavaink elsietett mozdulataink de már elfáradtak a hagyományok s unottan kergetőcskéznek méla füzek között hát akkor ki emeli fel a mélyben mindig ott parázsló félve meghúzódó gyönge virágszirmokat? 11
