A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-10 / 7. szám
A Gsemadok életéből SZÍVÜGYÖK Szövetségünk megalakulása 35. évfordulójának (1984. március 5.) méltó megünneplésére készülve azzal a kérdéssel fordultunk több olyan értelmiségi dolgozóhoz, aki kulturális téren, pontosabban a CSEMADOK munkájában is tevékenykedik, hogy írjon magáról, írja meg. hol szerezte egyetemi végzettségét, hol és milyen beosztásban dolgozik, milyen jellegű az üzeme és milyenek az eredményei, és részletesebben írjon arról, hol és mikor került kapcsolatba a csehszlovákiai magyar kulturális élettel, a CSEMADOK-kal. milyen feladatot vállal és teljesít szövetségünkben. A válaszokat beérkezésük sorrendjében közöljük: Elmegyógyász vagyok, sokan azt gondolhatnák a szavak embere, hisz azzal gyógyítok, de ez tévedés: a szavak csak másodlagosak. Ezt azért bocsátom így előre, mert keserves-nehezen fogalmaztam meg a mellékelt írást. Nagyon nehéz önmagáról írnia az embernek, mert vagy a nagyképűség, az öndicséret zsákutcájába kerül, vagy túlzott szerénységével tényeket, realitást ferdíthet el. Úgy gondolom, a levelükben megfogalmazott néhány kérdésre válaszomban röviden megfeleltem, ha találnak benne valamirevaló vagy netalán hasznos, közlésre méltó gondolatot, úgy közöljék. Részemről a megtiszteltetés, hogy körvonalakban bemutatkozhattam. és elmondhattam egy értelmiségi gondolatait a közügyekkel való foglalkozás fontosságáról, a CSEMADOK küldetésének jelentőségéről. Ipolyságon (Sahy) születtem 1941. január 15-én. Anyám elárusítónő volt, az apám pincér. Iskolába szülővárosomban kezdtem járni. Az első három osztályt szlovák nyelven végeztem, mikor megnyitották a magyar iskolák kapuit, átléptem a magyar tannyelvű iskolába. 1958-ban érettségiztem, ezután a prágai Károly Egyetem Orvosi Karára jelentkeztem, ahol 1965-ben orvossá avattak. Az itt eltöltött évek határozták meg hovatartozásom, identitástudatomat. Az 1957-ben megalakult (vagy inkább alakulgató) Ady Endre Diákkör lelkes tagja voltam, 1958-tól majd az 1962— 65-ös években a kör elnöke. Szép és nehéz évek voltak ezek. Célunk az volt, hogy összefogjuk a Prágában tanuló magyar diákokat, és egy biztos pontot adjunk a nagyvárosba került társainknak. A kör legfőbb támasza a Bölcsészkar magyar tanszéke volt. Ilyen előzmények után 1965-ben mint kezdő orvos Rimaszombatba (Rim. Sobota) kerültem, ahol tagja lettem a Veres János vezette Fáklya irodalmi színpadnak. Részt vettem a Jókai-napokon, sőt a versmondás kategóriájában díjat is nyertem. — Egek, de rég volt már! — Közben mint alorvos dolgoztam a bátyi pszichiátrián. Természetesen a közéleti tevékenységről sem mondtam le, megalakítottuk a Tompa Mihály Klubot, amit évekig vezettem. Tagja voltam a CSEMADOK helyi szervezete elnökségének, a járási szervezet vezetőségének, s minden kultúrmegmozdulásban „kanál" voltam. 1976-ban átköltöztem Komaromba, ahol az elmegyógyászat még egy gyermekcipőben járó ágazatával foglalkozhattam, mégpedig a gyermek-elmegyógyászattal. A hivatásom vesszőparipámmá is vált. 1982-ben megszereztem a második orvosi szakvizsgámat és jelenleg gyermekelmegyógyász-szakorvosként dolgozom. Ez a tevékenység csak látszatra áll távol második számú hobbimtól, a CSEMADOK-tevékenységtől. Komáromban, rögtön letelepedésem után a CSEMADOK helyi szervezet, majd a járási szervezet vezetőségének tagja lettem. Nagyszerű barátok és kultúrtársak segítségévéi megpróbáltuk fellendíteni a város szervezeti életét. Annál is inkább, mert munkám kapcsán egyre inkább tudatosítom az anyanyelvi oktatás jelentőségét. Ennek a szakmailag alátámasztott véleményemnek hangot adok előadásaimban, CSEMADOK-gyűléseken, szülői munkaközösségekben. Komáromi tevékenységem jelentősebb eredményei: az 1977-ben elsőizben, s azóta is évente megrendezett nyári művelődési tábor (mely most már a CSEMADOK KB rendezésében valósul meg), a honismereti tábor, valamint a CSEMADOK helyi szervezete vegyeskarának megszervezése. Ennyit hát a közéleti tevékenységemről. S hogy mindezt miért teszem? Mert minden ember elemi szükségletének tartom a valahovátartozás igényét, s kötelességemnek érzem hagyományaink ápolását, anyanyelvűnk megőrzését. Dr. BAJNOK ISTVÁN EREDMÉNYESEN, DE NEM ÖNTEL Királyhelmec (Královsky Chimec) szűk, kanyargós utcáit járom, egyik hétköznapom nyugalmas délutánján. Fülemben sűrűn rezonálnak a szófoszlányok, az Ung vidéke és a Bodrogköz kenetes, izes magyarságú tájszólása. A városka perifériáján érvéget hosszúra nyúlt vándorutam. A CSEMADOK járási bizottsága titkárságának épülete előtt állok. Átvillan agyamon egy nemrég közzétett adat, miszerint az itt élő magyarok 10,5 százaléka tagja a CSEMADOK-szervezetnek. Vajon csak egy mennyiségi mutató, vagy alkotó, eleven munkára utaló szám? Miután bekopogtattam, ezt meg is kérdeztem Ripcsu Rudolftól, a töketerebesi (Trebisov) CSEMADOK JB királyhelmeci részlegének titkárától. — A kérdés mennyiségi elbírálása csupán másod- vagy inkább harmadrendű dolog. A lényeg az, hogy munkabíró, elvhű, öntevékeny tagságot neveljünk. De ha már számadatokat említett, elmondhatom: járásunkban ötven alapszervezet működik, melyekben közel ötezer tagot tartunk számon. Tevékenységük szinte szervezetenként változó. A legtöbb helyen virágzik a népművészeti munka. Néptánc-, folklór- és éneklő csoportjainkra büszkék vagyunk. Sajnos az amatőr színjátszó csoportok munkájában a múlthoz képest visszaesés tapasztalható. Örvendetes viszont a kisszínpadi mozgalom elterjedése. Több jól és eredményesen működő irodalmi színpadunk is van. Különösen örülünk a gyermekszínjátszás fellendülésének, ebben a jövő, az utánpótlás zálogát is látjuk. Átmeneti megtorpanás után a klubmozgalom is újraéled. Természetesen, ha úgy tűnik is, hogy jól és eredményesen működünk, messze álljon tőlünk a megelégedettség, az önteltség. Sok problémánk is van. — A központi községek létrehozása falvaink jogkörét és szerkezeti felépítését is érinti. A városokba való elvándorlás a falvak elnép-NÖVEKVŐ IGÉNYESSÉGGEL... A múlt haladó hagyományainak megőrzése, annak kellő tisztelettel való ápolása és továbbfejlesztése korunk emberének erkölcsi kötelessége. A múlt kellő ismerete nélkül nehéz megérteni a jelent megalapozni a jövőt A szellemi értékek és hagyományok ismerete elősegíti a szocialista hazafiság eszméjének elmélyítését. A Cselló népművészeti együttes ezt tekinti elsődleges feladatának. Néhány lelkes, művészetet kedvelő CSEMADOK-tag kitűnő szervező munkájának eredményeként jött létre Somorján (Samorin) a táncegyüttes. Alakulásának dátuma 1977. augusztus 30. Csalló, Csalló... Honnan ered népművészeti együttesünknek ez a furcsán csonka neve? — merülhet föl a kérdés. Nos: a táncegyüttes névadója az egykoron a Csallóköznek is nevet adó, a hajdan, még bővizű korában az Öreg-Dunából Vereknye táján kiszakadó folyamág, mely a századok során elsekélyesedett. A név — mondanunk sem kell — szimbólum. Nomen est omen, vagyis: a név figyelmeztető jel. Esetünkben annak a jele, hogy a Csalló eltéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik televényébe a szűkebb hazának, a hajdan Aranykertnek nevezett Csallóköznek. Úgy mesélik. Tündér Ilona és társnői jártak errefelé, elhullajtva arany hajszálaikat a tájon. Ma már csak az aranysárga gabonatáblák emlékeztetnek rájuk, no meg az ősi csallóközi foglalkozás, az aranymosás emlékei. Mindamellett — csodákban nem hívő korunkban is — megmaradt valahol a boldogság, az önfeledt játék, a derű birodalma, az elsüllyedt Aranykert Együttesünk tagjai diákok, főiskolai hallgatók, tanítónők, nevelőnők és dolgozók. E kis kollektívát a népművészet szeretete serkenti aktív munkára. Első nyilvános bemutatkozásunkat 1978. április 19-én tartottuk Somorján. Műsorunk címe Kapcsolatok zott A siker még rendszeresebb munkára buzdította a tagságot. Még a megalakulás idején célunkul tűztük 6
