A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-01 / 1. szám
ÁLOMKÉPEK A MÚLTBÓL Úgy látszik, bele kell törődnünk abba, hogy Jókai Mór — halhatatlan. Pedig hányán és hányán szerették volna már őt végérvényesen eltemetni és elfeledtetni, milyen sokan beszéltek róla fanyalogva és megvetően az elmúlt száz esztendő során — és mégis, e rengeteg nyílt és alattomos támadás mit sem ártott népszerűségének, nagy formátumú, mozgalmas cselekményű romantikus regényei nyolcvan évvel halála után is óriási példányszámban kelnek el, s nemcsak Magyarországon, hanem sokfelé a világon. Meglehet, Jókait olvasni manapság nem divat, de nem ismerni őt, az mégiscsak nagy szégyen, hiszen még az ellene berzenkedök és az ellene oly vadul ágálok is legalább féltucat regényét elolvasták (s talán olvasás közben nem is volt annyira kedvük ellen való), hogy látványos autodafét rendezhessenek a „maradi tömegeknek". A Jókait csepülő kritikusoknak és literátoroknak talán igazuk lehet, hősei közül sokan valóban túlságosan papirszagúak, de hol van az a magyar író, aki olyan könnyed eleganciával tud bonyolultabbnál bonyolultabb helyzeteket teremteni, aki olyan lélegzetelállítóan izgalmas történeteket képes papírra vetni. Hiába, Jókait nem lehet leírni, s minél idősebb az ember — ezt szavahihető, tiszteletre méltó irodalmártól hallottam —, annál jobban ragaszkodik hozzá. S mintha a kor is neki kedvezne. A mai átlagolvasó félig olvasott vagy éppen csak megkezdett könyvekből rak ágya köré piramist, s szinte kétségbeesve menekül az álomba előlük, hogy másnap egy újabbal próbálkozzék — s végül Jókainál állapodjék meg. A modernekért lelkesedő kritikus értetlenül bámulja ezeket a fejleményeket, titkokat gyanít mögöttük, s még elszántabb dühvei ront a jámbor szerzőnek, aki derűs nyugalommal tűri a szidalmakat, mert az olvasók lelkét ö ismeri közülünk a legjobban: „Ha olvasni akartok arról, mi újat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, zsurnaliszták és börzeüzérek tudománya, fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, amit kerestek: vezércikk orákulumokat, becsületes, józan fekete kabátos rendszereket, telegráfi mondatokat, örvendetes híreket táncvigalmakról s szomorú tudósításokat vasúti balesetekről, börzefluktuációkról és miniszterkrízisekről, ott megtudtok mindent, ami lesz, lehet, és aminek úgy kell lenni. De ha akarjátok tudni azt, ami volt, ami elmúlt, ami nem lesz többet, ha meguntátok ezeket a civilizált utcákat, ezt az egyszínű esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket aki írta sem értett — jöjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a história is azt mondja: ennek fele is csak álom!" Ki tudna ellenállni az ilyen csábításnak, ki ne lenne kiváncsi arra a múltbéli világra, amely talán nem is létezett soha, csupán az író látomásaiban, álmaiban ölthet konkrét alakot, s amely mégis annyira csodálatosan eleven, annyira valószerű tud lenni: Jókai olvasók millióival képes elhitetni ezt a csodát, s ma is ugyanúgy tudunk lelkesedni érte, mint egykor. Elég csak pillantást vetni a tévé képernyőjére, s figyelni a Jókai-vetélkedő részvevőinek izguló arcát, s az ember máris tisztában van vele: ők mindahányan rajonganak a műveiért. Én, bevallom töredelmesen, nem tudtam tűzbe jönni a regényei olvasása közben. Elképzelhető persze, hogy még nem vagyok elég öreg hozzá, vagy talán nem azokkal a műveivel kellett volna kezdenem, amelyek az iskolai könyvtár kegye folytán a kezembe kerültek úgy húsz évvel ezelőtt. A lényegen persze mindez már vajmi keveset változtathat, a tények tények maradnak; a Rab Rábyt a felénél abbahagytam, a Fekete gyémántokat kötelező olvasmányként, muszájból olvastam el, a többi Jókai-regény cselekménye meg reménytelenül összekeveredett az emlékezetemben. Ma már nem tudom határozottan eldönteni, hogy egyik-másik jelenetet a Kárpáthy Zoltánban vagy az Egy magyar nábobban, esetleg a Kőszívű ember fiaiban olvastam-e vajon, vagy talán valamelyik másik regényben. De mindezeket a mulasztásaimat és vétkeimet nem is emlegetném — elvégre Jókainak úgy sem árthatok velük —, ha nem kellene furcsa változásokat tapasztalnom Jókai iránti viszonyomban. Ezt a különös metamorfózist pedig egy nemrégiben megjelent szemrevaló könyv idézte elő, amelyet puszta kíváncsiságból lapozgatni kezdtem. A címe nem sokat árult el; Kelet királynéja — talán egyike azoknak a Jókai-regényeknek, gondoltam, amelyeket elfelejtett a köztudat. De az alcím már beszédesebbnek bizonyult: Történelmi regék, beszélyek, régi, furcsa történetek. No persze, tudtam én, hogy Jókai ilyesmiket is irt, de olvasni egyet sem olvastam közülük, hiszen régen volt az már, amikor ezeket a kis miniatűröket kötetekbe szedték. Ez a mostani hatodfélszázoldalnyi könyv is csupán válogatás: Jókai nem magyar tárgyú történeti elbeszéléseit, múltat idéző álomképeit tartalmazza. izig-vérig romantikus történetek ezek, játszódjanak bár az ókori Egyiptomban, Kínában vagy Rómában, vagy éppenséggel Dél-Amerikában, s legyenek hőseik akár valós, akár költött személyek. Jókai ezekben az írásaiban is hű marad önmagához: pompás helyszíneket rajzol, ragyogó ruhákba öltözteti alakjait, akik szenvedélyesen szeretnek, gyűlölnek, élnek — és ha kell — meghalnak. És mégis, az a Jókai, aki ezeket a megrázó és elgondolkoztató történeteket papírra vetette mintha titokzatosabb és elmélyültebb lenne a regényíró Jókainál. Az írások szerkezete itt egységesebb, az írói fantázia nem csapong korlátlanul, s az anyag elrendezése is megfontoltabb. Jókai ezeket a történeteket nagyobb műgonddal formálta, mint a legtöbb regényét, s minden esetben képes valamilyen váratlan fordulattal befejezni a történetet. Nem elfogultságból mondom, de Edgar Allan Poe fantasztikus történetei nem jobbak Jókai „beszélyeínél", s mégis nem egyet filmre vittek már közülük (alaposan rálicitálva az írói fantáziára), mig Jókainak csupán a regényeit tartották megfilmesítésre érdemesnek, jóllehet ezek a filmek csupán kivonatai lehettek a szóbanforgó müveknek. De csüggedésre nincs ok. Míg a tévé- vagy a filmrendezők felfedezik maguknak a történelmi elbeszéléseket író Jókait (esetleg kellőképpen megöregednek hozzá), addig itt van ez a könyv — a Madách Könyvkiadó jóvoltából 3100 példányban hozzánk is eljutott —, olvassa mindenki legalább olyan kedvvel mint én. M/TfíOV/CE/ VRATI SLAV VENCEL VISZONTAGSÁGAI Mitrovicei Vratislav Vencel cseh nemes a XVI. század végén és a XVII. század elején élt, II. Rudolf császár uralkodása idején, és ugyancsak mozgalmas volt az ifjúkora. 1591-ben, tizenöt éves korában Friedrich Krekwitz udvari kamarás apródjaként ő is egyik tagja lett annak a követségnek, amely II. Rudolf parancsára indult útnak Konstantinápolyba, a Portára III. Murád szultánhoz. A drága ajándékokat cipelő küldöttség útja a törökök uralta Magyarországon, Szerbián és Bulgárián át vezetett a török fővárosba, ahol aztán a tervezettnél jóval hosszabb ideig tartózkodtak, igaz persze, hojgy nem önszántukból. A törökök börtönbe vetették őket, annak dacára, hogy már az idő tájt is létezett valamiféle egyezség a követek sérthetetlenségéről. Ez az eset önmagában természetesen nem volna különösebben érdekes, hiszen követek és küldöttségek gyakorta jártak abban az időben Becs és Konstantinápoly között, mint ahogy Velencéből, Párizsból vagy éppen Madridból is sűrűn érkeztek hírvivők. Mitrovicei Vratislav Vencel nemesúr azonban, midőn 1599-ben szerencsésen bízott azzal a határozott utasítással, hogy minden magasabb rangú törököt, akivel útjuk során találkozni fognak kellő „megtiszteltetésben" részesítsenek. Mitrovicei Vratislav Vencel minderről hűségesen beszámol, de figyelme minden érdekességre és nevezetességre kiterjed, s részletesen szól a korabeli szokásokról is. A budai fürdőkről például a következőket jegyezte föl: „Ezek igencsak nagyszerű, élvezetes fürdők, olyan forrók, hogy természetes forrásból eredő vizükben hosszasan tartózkodni alig lehet. Mondják, igen egészségesek, és maguktól melegek, s hogy bizonyos hőforrásokból törnek fel, s folynak a medencékbe. A törökök patyolattisztán tartják őket, s bárki fürdőző szerény fizetségért különféle szolgálatokat vehet bennük igénybe a maga kényelmére (...) A medencékből vagy kádakból minden éjjel kieresztik a vizet, tisztára sikálják, s reggelre friss vízzel újratöltik őket. A törökök igencsak vigyáznak erre, s ha legkisebb jelét tapasztalnák annak, hogy a fürdöborbély nem ügyel a tisztaságra, vagy a vizet naponként nem cseréli, keserves büntetéssel és jókora bírsággal sújtják." Persze a törökök csak azzal törődtek, ami valamiképpen összefüggésben állt a Koránnal és a muzulmán hittel. Mitrovicei Vratislav Vencelnek Budán az is feltűnt, hogy az egykori magyar főurak fényűző házai „Török lakodalmi menet, elöl a vőlegény a meghívott vendégekkel, mögötte a zenészek és a menyasszony a vörös selyem baldachin alatt, melyet négy ifjú tart fölötte" „részben leomlottak és romba dőltek, részben gerendákkal aládúcolták és befoldozták őket, s legtöbbjüket török katonák lakják. Ezek napi zsoldjából nem futja többre, mint amit elfogyasztanak, megesznek és megisznak; de nincs is miért a házakat megjavítani vagy helyettük újakat építeni, így hát ha az eső becsorog a tetőn, éppen csak arra van gondjuk, hogy bennük száraz helyet találjanak, hová lovaikat állíthatják, és hol maguknak fekhelyet készíthetnek. Ezért aztán az egész török birodalomban nemigen találni szép, költségesen épült házakat — kivéve a főbb városokban a pasák vagy előkelő tisztek házait és palotáit —, mert a köznép leginkább kunyhókban és viskókban lakik." • Szívesen szemelgetnék még Mitrovicei Vratislav Vencel szép stílusban és objektív hangnemben megirt könyvéből, de ízelítőnek, gondolom, ennyi is elegendő. Akit részletesebben is érdekel a téma, az a könyvesboltokban kérdezősködjék: Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai-x a Madách Könyvkiadó jelentette meg magyarul, Nagy Judit fordításában. LACZA TIHAMÉR (A képek — Prandl Sándor reprodukciói — a könyvből valók) „Mohamedán szektások, nem becsülik őket többre, mint nálunk a kolduló barátokat" hazavergődött a török fogságból, papírra vetette legfontosabb élményeit, megfigyeléseit, kalandjait, és ezek a feljegyzések igen érdekes és hasznos kordokumentumoknak bizonyultak a későbbi évszázadok kutatói számára. II. Rudolfnak feltételezhetően fontos tervei lehettek ezzel a követséggel, sokat remélt a bőkezű ajándékoktól is. A mintegy hatvan főnyi küldöttség felszerelése már önmagában is sokba kerülhetett, s akkor ehhez még hozzá kell számítanunk azt a rengeteg aranypénzt is, amit a császár Friedrich Krekwitzre 15
