A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-27 / 5. szám
LOVICSEK BELA félresklow* Jelet 7Szendrei János az ablakhoz ment, s ■ nézett kifelé. Eszébe jutott a felesége esete. — Három év alatt biztosan beletörődtek — mondta Erzsiké felé fordulva. — A szülök sok mindent meg tudnak bocsátani, sokszor még a megbocsáthatatlant is. — Más lenne a véleményed, ha ismernéd apámat. Anyám talán igen, de az apám ... kemény fából faragták... Ha néha elmegyünk hozzájuk látogatóba, apám inkább elmegy hazulról, hogy ne kelljen találkoznia Péterrel — mondta Erzsiké keserűen. Hogyan álljak elibük, hogyan kérjek tőlük tanácsot, hiszen akkor be kellene ismernem a vereségemet ... arra meg alighanem képtelen vagyok. — Márpedig meg kell tenned, Erzsiké — mondta Szendrei jóindulatúan. — Szorult helyzetében kihez fordulhatna legbizalmasabban az ember, ha nem a szüleihez?... Ki érthetné meg legjobban, ha nem ők?... Talán az ismerősök, vagy a jóbarátok? Ugyan!... 'Néha a legjobbnak hitt barátjában is csalódik az ember... Fordulj te csak bizalommal a szüléidhez. Hidd el, kiengesztelődnek, ha őszintén beismered a tévedésedet, és segítenek is. — Lehet, hogy igazad van ... Talán meg is próbálom. Mi történhet? Legfeljebb ajtót mutatnak, nem igaz? — Meglátod, nem mutatnak ajtót... Rágyújtasz? — Köszönöm!... Neked soha nem voltak hasonló problémáid, János? — Volt nekem már mindenféle, meg van is ... Az ember sohasem tudhatja, hogy mire fekszik és mire kel... Egy valamit viszont biztosan tudok: soha nem szabad feladni a reményt... — Én meg azt hittem, hogy a sok sikert elérő embereknek nincs semmi gondjuk-bajuk — mondta Erzsiké. — És mégis?... Te mindig vidám vagy, s látszólag elégedett. — Ez a felszín, Erzsiké, de hogy mi kavarog a mélyben, azt nem láthatja, s így nem is tudhatja senki... No, de fogjunk munkához, mert így nem haladunk. Odakinn a súlyos tavaszi felhő elúszott a nap elől, s a szerkesztőségi szobát elöntötte a fény. Mögt látszott csak igazán, mennyi cigarettafüst gomolyog a mennyezet alatt. Szendreiné éppen befejezte az ebédfőzést, amikor váratlan látogatója érkezett. Jancsi, a legfiatalabbik fia robogott be nagy sebbel-lobbal. Egyből megtelt vele a lakás. Előbb össze-visszacsókolta az anyját, aztán végigfutotta a lakást. Bekukkantott minden szobába. Csupa fiatalság és derű röpködött a nyomában. — Nem győzök betelni az itthoni levegővel — mondta vidáman, s szétvetve a karját mélyet lélegzett. — Hogy vagytok, anyukám, jól, biztosan jól, örülök neki. Apu egészséges? — Honnan a csudából cseppentél ide? — kérdezte Szendreiné, mikor végre szóhoz jutott. — Nem az égből és nem angyalszárnyakon jöttem, hanem alkalmi gépkocsival a gyártól. Valamiféle anyagot viszünk. Van még egy órám az indulásig, gondoltam egyet és elugrottam hozzátok. Ugye jól tettem ? — Még jó, hogy eszedbe jutottunk. — Már csak nem tételezed fel rólam, anyucikám, hogy ha már egyszer itt járok... ? — Dehogy tételezem ... Nem éhezel ? — Jóféle illatokat érzek a konyha felől, mit főztél? Éhes vagyok, mint a farkas. — Húslevest főztem, meg tejfölös csirkehúst nokedlival, ha megfelel. — Szinte sejtettem — csettintett a nyelvével Jancsi. — Hiszen tudod, hogy az a kedvencem ? Asztalhoz ült. Olyan jóízűen falatozott, hogy öröm volt nézni. Evés közben nem fukarkodott az étel csodálatos izének a dicséretével. Mikor befejezte, felállt. — Isteni volt! — mondta nyájasan, megsimogatva a gyomrát. Majd homlokon csókolta az anyját. — Köszönöm! — Menj a szobába, rögtön viszem a kávét. Jancsi kényelmesen elhelyezkedett a fotel puha öblében. Füstölt, kávézgatott, láthatóan jól érezte magát. — Jól nézel ki, fiam ... Hát Anni meg a kis Zsuzsika? — Jól vagyunk, anyukám, mind a hárman ... Hallanád csak Zsuzsikát, úgy darálja a versikéket, mondókákat, mint a pinty... — Aranyos lehet... — Te viszont szomorúnak és törtnek látszol, anyukám, csak nem vagy beteg? — Néha megkinoz a gyomorsavam, máskülönben nincs semmi bajom, erős, egészséges vagyok, agyon se lehetne csapni. Az a baj, hogy nincs mit kezdeni az erőmmel — mondta Szendreiné fáradt, erőltetett mosolylyal. — Unalmamban már a cigarettára is rákaptam ... — Hogy bizonyítsa, rá is gyújtott. — Hát azt látom, hogy a lakásba ölöd a fölös erődet — mondta Jancsi körülnézve —, szinte kínosan hat az emberre ez a nagy rend és tisztaság ... Apu kiutazott, vagy a szerkesztőségben van? — Tudtommal nem utazott ki... — Hát nem szokta bejelenteni? — Dehogynem, be szokta ... — jött zavarba Szendreiné —, csak akkor nem szól. ha hirtelen jön a dolog ... — Értem ... — mondta Jancsi bólogatva. — Mikor szokott hazajönni a szerkesztőségből? — Az kiszámíthatatlan ... Jancsi egy ideig szótlanul fürkészte az anyja arcát. Furcsa gyanú bujkált benne. — Tényleg jól vagytok, anyu? — Jól elvagyunk, fiam... — mondta Szendreiné megrebbenö szemmel. — Az évek mennek, öregszünk, azon meg úgy sem lehet segíteni... Minden embernek ez a sorsa ... A bölcsőben kezdi és a koporsóban végzi... — Valóban nincs okod a panaszkodásra, anyukám? — Nincs ... nincs okom, fiam, nem is panaszkodom, de ha volna is okom, akkor is felesleges volna ... Ki hallgatná meg? Senki... Legfeljebb a falak.-vagy a bútordarabok ... — Ugyan, anyukám, hogy beszélhetsz így!?... Ha netán valami bántana, vagy valami bajod lenne, van kihez fordulnod, hiszen hárman vagyunk, akik hozzád tartozunk ... Azt hiszed, hogy mi már elfelejtettük. amit értünk tettél?... Nagyon jól tudjuk, hogy mit kínlódtál velünk ... — Szóra se érdemes, jó gyerekek voltatok. nem sok bajom volt veletek, meg aztán ... más dolgom nem volt... Zavart csend ereszkedett közéjük. — Anyu! — Tessék, fiam! — Van pénzetek? — Pénzünk? — Úgy gondolom ... megtakarított...? — Biztosan van, de hogy mennyi, fogalmam sincs. — Hát az meg hogy létezik? — Hogy létezik? — vonta meg a vállát Szendreiné. — Jól tudod, hogy én soha nem voltam állásban, és soha egyetlen koronát sem kerestem ... — De hiszen többet gürcöltél, mint sokan mások, akik fiatal koruktól állásban voltak! — Ki tartja azt számon? Senki. Sem az egyén, sem a társadalom ... — Mi viszont számon tartjuk ... — Tudom... — Dehogy tudod, anyu ... — Hagyjuk ezt, fiam ... Apádtól mindig kapok annyi pénzt, amennyire szükségem van, aztán hogy a többivel mit csinál, hová teszi, nem tudom, nem is érdekel. — És te nem furcsállod ezt a helyzetet? — Nem szoktam rajta gondolkodni... — Szóval nem tudod, hogy van-e pénzetek, s ha van is, mennyi ? — kérdezte Jancsi kissé kesernyésen, s egyre határozottabban érezte, hogy valami nincs rendben a szülei közt. — Sajnálom, fiam, tényleg nem tudom. Miért kérded? — Az a helyzet, anyu, hogy autót akarunk venni. Az apósomtól kaptunk ötvenezret, de ahhoz kellene még vagy tíz. — Apósodéknak annyi a pénzük? — Több, mint az eszük — mondta Jancsi még mindig kesernyésen. — Tudod kertészkednek, pénzre fekszenek, pénzre kelnek, hát adtak ... Anni meg azt mondja, tőletek is kérhetnék legalább tizet, hogy ne kelljen kölcsönt felvenni, de ha egyszer nem tudtok adni, kénytelenek leszünk ... Szendreiné úgy érezte magát, mint akinek késsel vájkálnak a szívében. Most érezte csak igazán a kisemmizettségét. — Nézd, fiam, én nem mondhatom azt, hogy adok, sem azt, hogy nem ... Majd ha apád hazajön, megmondom neki, aztán ha van neki és akar adni, minden bizonnyal elküldi postán. Többet nem tehetek, sajnálom ... — Apunak biztos van pénze, hiszen most jelent meg a könyve, s úgy tudom, azt jól megfizetik — jegyezte még meg Jancsi, majd a karórájára vetve egy pillantást felpattant a helyéről, s elköszönt az anyjától, valamivel talán hűvösebben, mint ahogy a megérkezésekor üdvözölte. — Köszönöm a finom ebédet, örülök, hogy láttalak, és apunak add át üdvözletemet. Csókollak! — Szervusz, fiam, és csókoltatom az otthoniakat! — Köszönöm! — mondta Jancsi, azzal elrohant. Mikor Szendreiné magára maradt, feljajdult elkeseredésében, mint akit százágú korbáccsal vágnak végig. „Miért vagyok én ilyen szerencsétlen, kinek ártottam életemben, kiért és miért érdemiek ekkora büntetést?... Valakinek a beleegyezése nélkül soha senkinek nem adhattam semmit, még az unokáimnak sem ... Hát érdemes így élni, ilyen elhagyatottan, ilyen kisemmizetten?" ... Ezúttal már nem bírta visszatartani a könnyeit, mint máskor. Olyan keservesen sírt, mintha a legkedvesebbjét veszítette volna el. Annyira magába forduló és zárkózott természetű volt, hogy még magányában is szégyellte a könnyeit, mindig és mindenki elöl igyekezett elrejteni a gyengeségét. Arról 10
