A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-01 / 27. szám
KAREL HOUBA 27 Mindig azt írtam, amit láttam, amit átéltem. Semmi egyebet. Később is, a háborút követően, a béke első éveiben. A díszleteket változtattam meg csupán, de ha egyszer figyelmesebben elolvasod az írásaimat, észreveszed, hogy hiányzik belőlük az az egyértelmű életigenlés, amit a kritikusok és az olvasók felfedeztek bennük. A drezdai apokalipszis árnyékként követett mindvégig, egyre lázasabb írással igyekeztem egérutat nyerni előle, kiirtani magamban, ám az élmény erősebb volt nálam. Mintha nem is az élet, hanem a halál volna halhatatlan. Az a sok száz oldal, amit teleírtam, korrajz és tanúvallomás is a múltunkról, a háborús és a háborút követő évek történelméről, de legfőképp annak a tébolyult törekvésemnek a dokumentuma, hogy végre hinni tudjak az életben, és ne féljek többé a haláltól. Miért említem a múltat, a múltunkat? Mert újabban óvatosan kerülgetjük, szinte szégyenkezünk miatta. Két különböző dolgot zavarnak össze mostanában. A politika hibáit és az ország fejlődését A politika, már amennyire a háború utáni években értettem hozzá, számomra a jobb. életet, a világos távlatot jelentette, enné! többet a politikából akkoriban nem is értettem. A hibákért a politikusok a felelősek, de rajtuk kívül itt voltunk és vagyunk még mi is; mi, akik szemtanúi voltunk, hogyan nőttek ki a földből a falak, mi, akiknek a szemében nem számított, kommunista-e valaki vagy pártonkívüli. Azt akarom ezzel mondani, hogy a múltat mi nem csupán éltük, hanem alkottuk is. Felelősség terhel bennünket érte? Van, aki úgy véli, nem; mások szerint igen. Sokan szégyellik ezt a múltat, és valami újért kiáltanak. De vajon jobb lesz-e az az új, mint a ma valósága? És éppen emiatt írok neked, Katerina. Nem igazodom ki abban; ami körülöttem zajlik, de nem vagyok tisztában már önmagámmal sem. A mondabeli patkányfogó sípszavaként hangzik ez a lárma: mi is a bizonytalanért hagyjuk el a biztosat. És engem most az a kérdés kínoz: hova vezet bennünket a sípszó? A földi paradicsomba ? Szinte hallom, Katerina az ellenvetésedet: ha az ember így teszi föl a kérdést, akkor már eleve kételkedik. Igen, kételkedem, de a csábító sípszó engem is megkömyékezett. Nem vagyok ellene — de nem vagyok mellette sem. Ebben a helyzetben vagyok pillanatnyilag. Egyelőre csak azt tudom biztosan, hogy itt, ennek a zűrzavarnak a közepén nincs számomra kiút Ezért elutazom. Oda, ahol születtem, ahol gyermek voltam, ahol idős apám és bátyám ma is él, noha Neked, emlékezetem szerint sohasem beszéltem róluk. Soksok év múltán most visszatérek közéjük, hogy köztük és velük együtt keressek választ a kérdéseimre, az enyémekre és a másokéra egyaránt Zord vidék a szülőföldem, a talaj csupa kő, arrafelé még ma is többet dolgoznak kézzel, mint géppel. Már kölyökkoromban segítettem apámnak, amikor a felhőszakadás vagy a megáradt folyó telehordta a földünket kővel, most majd ismét segítek neki, s általa talán meglelem az utat önmagamhoz s mindannak a megértéséhez is, aminek manapság tanúi vagyunk. Lehet az is, hogy nem sikerül, mégis meg kell próbálnom, ha élni akarok és biztosan állni a lábamon. Téged, Katerina, semmi sem köt hozzám, ezért nem kívánom, hogy várj rám. Volt idő, amikor hittem, hogy Nálad megtalálom a biztonságot. Nem a Te hibád, hogy nem találtam meg: én voltam képtelen rá. Köszönöm Neked mindazt az inkább véletlen, mintsem szándék hozta pillanatot amelyet Veled tölthettem, és amelyek során nálam bölcsebbnek, nálam őszintébbnek és nálam tisztességesebbnek bizonyultál. Viktor Másnap a személyzeti osztályon átvettem a drezdai úthoz szükséges iratokat és a pénzt. Mikor kiléptem az irodából, kis híján beleütköztem Zoubekba. Boldogan lobogtattam szeme előtt az útlevelet: — Elutazom. Viszontlátásra egy hét múlva! — Majd meglátjuk, kedvesem. — Hogyhogy? — hökkentem meg. — Jöjjön — fogott karon, és tovább vezetett, a folyosó túlsó végébe.-— Maga még semmiről sem tud? — Miről kellene tudnom ? A főnök elmegy. — Vydra? Ne mondja! — De bizony! Mire visszajön, már új főnököt talál. — És miért, az ég szerelmére? Mennie kell? — Nem, önként köszönt le. — Önként? És éppen most? Zoubek válaszul megvonta a vállát. — Tudom, nem volt könnyű a dolga, de hát éppen azért furcsa ez az ügy, Zoubek úr — mondtam erre. — És már tudják, ki az utód? Zoubek szája különös mosolyra húzódott. Nem ravaszkás, de nem is jóságos mosoly volt. — Trakl. — Erich Trakl? Megdöbbentem. Az ámulattól még a szám is tátva maradt. — És ez mit jelent, Zoubek. úr? — Új korszakot. Úgyhogy azon se nagyon csodálkozzon, ha visszatérve esetleg engem sem talál már itt. A régi gárda lelép. És mint mondani szokás, kapaszkodj a kalapodba, ha lefelé mégy! Szerencsés utat! A végére azért újból megcsillant a szemében az a huncut mosolygás, megszorítottam a kezét, ezt a ráncos, de kemény és becsületes kezet, s elköszöntem. Kiváltottam a szervizből a kocsimat, amelyet a hosszú út előtt átnézettem, és a Kampa-szigetre hajtottam. Delet harangoztak. A június eleji nap kánikulai hőséget árasztott. Az útmenti padok egytől egyig foglaltak voltak, anyukák gyerekkocsit ringattak, kötöttek vagy csak sütkéreztek a nap felé fordított arccal. Lementem a kaviccsal felszórt úton a fák közé, a kőkerítésig, ott már árnyék volt. Néztem a folyót, évszázadok óta ugyanabban a mederben folyik. Örökké változatlan áramlása valahogy nyugalmat és erőt öntött belém. Sok mindent nem tudok még, de egyben biztos voltam: ezt a folyót sohasem tudnám elhagyni... Egy fülkéből felhívtam Ondrejt. — Itt Katerina. Szeretnélek megkérni valamire. Beszélnem kell veled. — Mi az, mi történt? Talán észhez tértél végre? 10
