A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-22 / 30. szám

Tudomány-technika

AZ OKOR EMLEKEZETE

(Fejezetek az írás történetéből)

13. AZ ÁBÉCÉ SZÜLETÉSE

A legutóbbi alkalommal azt meséltem el, hogyan fejtette meg a zseniális Michael Ventris az i. e. 1500—1400 táján élt görögök írását, a lineáris B-t. Azt egyelőre még nem sikerült kideríteni, mely nép fiai voltak azok, akik erre a bonyolult és meglehetősen nehézkes írásra megtanították őket, az viszont tény, hogy néhány évszázaddal később Homérosz kortársai már tökéletesen elfelejtették és egy egészen más típusú írást használtak. Izgalmas feladat volna nyomon követni azt a folyamatot, ahogy az ókori görögök eljutottak egy jellegzetes szótagírástól a betűírás használatáig, erre azonban a kellő ismeretek hiányában nem vállalkozhatunk. Csupán annyi bizonyos, hogy a görögök az ábécét is másoktól tanulták el, nevezetesen a föníciaiaktól, akikről azt tartjuk, hogy ők fedezték fel a betűírást. Ennek az írástipusnak a megteremtése vitathatatlanul forradalmi jelentőségű cselekedet volt, s aligha kell különösebben magyarázni, hogy miért. Azzal, hogy csak az egyes hangokat jelölték meg, nemcsak leegyszerűsítették az írást, hanem egyben egyértelművé is tették. A mezopotámiai vagy az egyiptomi írnokoknak ezernyi jelet kellett megtanulniok, föníciai és görög kollégáiknak viszont elegendő volt két tucatnyi jel ismerete ahhoz, hogy pontosan le tudják írni azt, amire megbízójuk felkérte őket.

A föníciai ábécé minden ma ismert illetve használt betűírás ősmodellje volt. Úgy illik tehát, hogy kissé közelebbről is szemügyre vegyük ezt az írást, s mondjunk néhány szót arról a népről is, amelynek olyan sokat köszönhetünk.

Az ókori Fönícia a földközi-tenger partján, a mai Szíria, Libanon és Izrael területén alakult ki és számos városállamból állt. (A legjelentősebbek Türosz, Büblosz, Szidón, Berütosz és Arad voltak.) A föníciaiak eredetileg az egyiptomi fáraók vazallusai voltak, később a megváltozott közel-keleti erőviszonyok következtében — a hettita és az asszír birodalom megerősödésének eredményeként — sikerült függetleníteniükmagukat. Az i. e. 1200-as évektől kezdődően egészen az i. e. 8. századig a föníciaiak igen fontos szerepet játszottak a Földközi-tenger térségében. Mivel remek tengerészek és szenvedélyes kereskedők voltak, a jó üzlet reményében hatalmas utakat jártak be a tengeren, és nemcsak kitűnő kapcsolatokat építettek ki a környező birodalmak lakóival, hanem kolóniákat is alapítottak sok száz és ezer mérföldnyire az anyaországtól. Egy időben Ciprus szigete is a fennhatóságuk alatt állt, de eljutottak a Gibraltári-szoroson túli vidékekre is — jártak például a brit szigeteken —, a legjelentősebb föníciai kolónia azonban kétségtelenül Karthágó volt, az a városállam, amellyel még a fénykorát élő római köztársaságnak is sokszor meggyűlt a baja.

A föníciaiak nyelve sémi eredetű volt s közeli rokonságban állt a héberrel és az arameusok nyelvével. Önmagukat valószínűleg kananeusoknak nevezték (v. ö.: Kánaán), s ez összefügg egy akkád agyagtáblán fennmaradt szóval, a „kinachu"-val, amely bíborvöröst jelent, akárcsak a görög „phoinix" szó, s a föníciai városokban igen elterjedt kelmefestési eljárásra utal, amelynél a bíborcsigákban található festékanyagot használták. Hogy a görögöktől kapott nevükön váltak ismertté az elsősorban annak köszönhető, hogy a két nép fiai igen sűrűn találkoztak egymással, s midőn a föníciai városállamok fokozatosan elsorvadtak vagy idegen hódítók uralma alá kényszerültek, a föníciaiak emlékét tulajdonképpen a görögök éltették tovább, már csak hálából is, amiért olyan sokat tanulhattak tőlük. Egy korabeli monda szerint Kadmosz királyfi, Agénór föníciai király fia volt az, aki Görögországban nyomozva elrabolt nővére, Európe után megtanította a görögöket a betűírásra. Ókori történetírók is egybehangzóan azt állítják, hogy a föníciaiak tanították meg írni a görögöket, s ha mindez nem lenne elegendő bizonyíték, elég csak egy pillantást vetni a föníciai és a görög ábécére, hogy a rokonság nyilvánvalóvá váljék. A föníciaiak jobbról balra írtak, a legrégibb betűírással készült görög szöveg, az i. e. 8. századból való ú. n. Dipülon-kancsó felirata is jobbról balról halad. (Az érdekesség kedvéért ide írom a szöveg magyar fordítását: „Azé legyen, aki az összes táncos közül most a legkecsesebben járja".) A későbbiekben a görögök az ún. busztrofedon („ökörszántás") írásmódot használták: a jobbról kezdett sort balról folytatták, majd ismét jobbról stb. Az i. e. 7—6. századtól kezdődően azonban áttértek a ma is használatos sorvezetésre. A föníciai és a görög ábécé rokonságát természetesen mindenekelőtt a betűk formája bizonyítja, továbbá a betűk sorrendjében és a megnevezésükben jelentkező nagyfokú hasonlatosság. Az „a" hangot a föníciaiak az alef, a görögök az alfa betűvel, a „b" hangot a béth illetve a béta betűvel, vagy például az „I" hangot a lamed illetve a lamda betűvel stb. jelölték. A föníciai ábécé csupán mássalhangzókat ismert (kivéve az „alef" betűt), a magánhangzókat oda kellett képzelni. Ezt a „hagyományt" a héber írás is átvette, miután a zsidók az ékirásról áttértek a betű1

i

I

ü.e'i

i i

1

L

Ýi

' J

A:

r

í

TI

X

i

H,® |l

I I

m

!

+ : In

íoir

íii

(S)!p < T vj® x'Y

1 1 1 i 1 ! 1

n

a

Lt

<

Att

ŕ

£

b!®

I

*

K

r

r

ť

lOPM

9'f! T

1 í 1

v <F x r

1

ŕ

h

i

I

Hl©

i

K

l

r

A or

i 1 i

?jf> 9

T

í 1 i V!(J> X

i i

A iß

__L

r

A> E

z

H ‘0

I

I

K

AM

i

1 i i n j~ jo, n

1 1 P !l |T

J i 1

i 1 j Y.QiXIt

1 I I

n

zi görög ábécé kialakulása 1 — a föníciai ábécé; 2 — a milétoszi ábécé; 3 — a korinthoszi ábécé; 4 — az athéni ábécé; 5 — a klasszikus görög ábécé mai nyomdatechnikával készített formája

1. A moabita kő

2. A Dipülon kancsó

3. Egy karthágói sztélé

írásra. (A legrégibb betűírással írt héber szövegemlék az i. e. 900-ból való ú. n. gezeri naptár, amely egy négyzetdecimétemél alig nagyobb mészkőlap és földműveléssel összefüggő héber hónapneveket tartalmaz.)

A fentiekben elmondottak alapján tehát leszögezhetnénk, hogy a föníciaiak voltak azok, akik feltalálták az ábécét. Ezt azonban, bármennyire is szeretnénk, nem tehetjük meg, mert akad néhány körülmény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Nyilván emlékszik még a kedves olvasó e sorozatnak arra a részére, amelyben az ugaritiak írásáról és hétköznapjairól volt szó. Csupán az emlékezet felfrissítése kedvéért említem, hogy Ugarit városállam az egykori Fönícia közvetlen szomszédságában terült el és az i. e. 14—12. században élte fénykorát. Ebben a kis országban egy sajátos írásforma alakult ki, amely bár ékjeleket használt, de egyértelműen betűírás volt. Az ilyesmi azonban nem lehet mérvadó, hiszen elég csak arra utalni, mennyire hasonlítanak a mezopotámiai írásjelek az ugariti ábécé betűihez, ugyanakkor ebből még egyáltalán nem lehet arra következteni, hogy a betűírás ötlete is Mezopotámiából került át Ugaritba. Valószínűnek látszik tehát, hogy a betűírás gondolata először Ugaritban vetődött fel, ez ösztönzően hathatott az addig egyiptomi hieroglifákkal író föníciai írástudókra, akik aztán fokozatosan kialakították a

föníciai alfabétumot. A legrégibb betűírásos föníciai szövegemlékek az i. e. 12. századból való telerótt nyílhegyek, illetve Ahiram király kőkoporsójának fedelén található szövegek. Az egyik leghíresebb föníciai írásos emlék az ún. moabita kő, amelyet francia utazók fedeztek föl 1868-ban a Holt-tenger közelében. Mielőtt elszállíttatták volna a kőtáblát, gondosan lejegyezték a szöveget; a nagy nyüzsgés szemet szúrt a bennszülött araboknak, akik mindjárt rájöttek arra, mennyire becses ez a kő az idegeneknek. Hogy meggátolják az elszállítását tüzet gyújtottak a kő alá, S amikor az átforrósodott, hideg vízzel leöntötték. A tábla 40 darabra hullott szét, ennek ellenére mégis Párizsba került, s hála az előrelátóknak, akik előbb lemásolták az írást, sikerült az egyes darabokat egymás mellé illeszteni.

A föníciai írás a későbbi évszázadokban a Földközi-tenger mentén kialakult föníciai kolóniákban, mindenekelőtt a púnok körében fejlődött tovább. Az egykori Karthágóból sok sztélé és kőtábla maradt fenn, de a pún irás jól tanulmányozható azon a hatalmas mennyiségű pénzérmén is, amit Karthágóban vertek. A föníciai kultúra kontinuitása tulajdonképpen Karthágó lerombolása után, i. e. 146-ban szakadt meg.

LACZA TIHAMÉR

18