A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-22 / 30. szám

az a bika le nem ereszkedik, amíg csak él. Amint János bácsi ezeket a dolgokat vé­giggondolta, s végzett a legelő körülfüstölé­­sével is, subáját a friss fűre terítette, s leheveredett kicsit, hogy megpihenjen. Egy ideig elnézegette a fölötte úszkáló tavaszi felhőket, aztán a jószágot kezdte mustrál­­gatni, s lelkében igen örült a békésen legelé­sző állatoknak. A csendes heverészés köz­ben észre sem vette az idő múlását, csak a faluból odahallatszó harangszóra ült fel a subáján. — No, hát dél lenne — szólt oda a mellet­te éberen őrködő kutyájának. Az meg, mint­ha értené szavát, vidáman vakkantgatva kör­­befutkosta a leteritett subát. Az öreg pedig így folytatta: — Gyerünk a gémeskúthoz, szomjas a jószág, telemerjük a vályút. A gazdasszony is hamarosan itt lehet az ebéd­del. Csakugyan, mikorra végeztek az itatással, s a tehenek szerte a legelőn delelni tértek, megérkezett öreg János felesége, s kirakos­gatta a suba mellé a párolgó ételt. Eddegélni kezdett hát az öreg pásztor, s közben elbe­szélgetett a feleségével egyröl-másról, a fa­luról, az emberek ügyes-bajos dolgairól. Szóba került a szomszéd falusi gulyás is, aki régi ellensége volt János bácsinak, s ha csak tehette, kárt okozott neki. De amikor a fele­sége aggódva sóhajtott, hogy az idén vajon mit gondol majd ki ellenük a megveszeke­dett pásztor, öreg János csak legyintett: — Hagyd el, asszony, egy kurta szóra sem érdemes a dolog. Rosszabb időket is megéltünk már, oszt mégis itt vagyunk. Meg aztán semmit, de semmit nem tehet az nekünk az ő porszemnyi tudományával. Mikor pedig az öreg elköltötte az ebédet, asszony batyuba kötötte a kiürült edénye­ket, s elköszönve, hazaindult a faluba ... Teltek-múltak a napok, egy idő után a jószág szemmel láthatóan szépen kigömbö­­lyödött, még a szőre is másként csillogott, mint a didergős télidőn, nem csoda hát, ha öreg János, de még hűséges puli kutyája is elégedett volt a dolgok ilyetén kedvező állásával. Már jócskán bent jártak május havában, amikor az egyik délelőtt váratlan dolog történt. Öreg János most is a subáján heverészett, de egyszerre csak vad, éktelen kiabálás ütötte meg a fülét. El nem képzel­hette, miféle hangok verik fel a békés déle­lőtt csöndjét. Felült hát kíváncsian a subá­ján, de nem akart hinni a szemének. A teheneken, a bikán, na meg a pulin kívül egy termett lelket sem látott a legelőn, csak a nagy kurjöngatást és ostorpattogást hallot­ta. S rövidesen látja ám, hogy a gulya kezd egybeterelödni. s indul elfelé, mintha csak hajtaná valaki pásztor módra. De nem tett semmit, a pulit is maga mellé füttyentette, s várt. A kiabálás, az ostordurrogás egyre hallatszott, a tehéncsorda meg engedelme­sen terelődött kifelé a legelőről. Igen ám, terelődött, de csak amíg a legelő szélét el nem érte. Mert ott aztán földbe gyökerezett mindnek a lába, egy tapodtat sem tudtak tovább menni. A körbefüstölt legelő nem engedte az állatokat. Ekkor a kiabálás egy időre dühös szitkozódásba csapott át, aztán a gazdátlan hangokat elnyelte a föld. Újra csend lett a réten, a gulya békésen szétszéledve ismét legelészni kezdett, mint­ha mi sem történt volna. No ha igy, akkor öreg János is visszatelepedett a subára. De azért ősz bajusza alatt elmosolyodott, mert tudta ő már, honnan is fúj a szél. S titokban örült, hogy az ő tudománya többet ér a szomszéd falu gulyásáénál. Elgondolta, mint eszi majd ellenfelét a méreg a balul kiütött jószágrablás okán, s bajusza alatt egyre még szélesebbre húzódott a szája. Mosolygós gondolataiból csak a déli ha­MESE(JÁTÉK) A RÉGMÚLTRÓL Kmeczkó Mihály gyermekszfnművének ősbemutatójáról rangszó állította talpra. Vizet mert a vályúba a jószágnak, majd a meghitt rend szerint megérkezett a felesége is az ebéddel. Lete­lepedtek hát a subára, s öreg János kana­­lazgatni kezdte a meleg levest. Szóval sem említette asszonyának a délelőtt történte­ket, gondolván, minek zavarja meg a lelkét ilyen dolgokkal. Már éppen a végén járt az ebédnek, amikor a felesége rémült kiáltására majd­nem kiejtette a kezéből a kanalat: — János, Jánosi Az isten szent szerel­mére! Ez minket jön megölni! Az öreg pásztor felpillantott, hát egy hatalmas nagy magyar bikát lát vágtatni a távolban feléjük. Kisvártatva már a bömbö­­lése is áthasította a levegőt. De öreg János most sem tett semmit csak így szólt a feleségéhez: — No, ez a szomszéd falusi gulyás mér­ge. Dühében a bikáját küldi rám, mert délelőtti gonosz terve dugába dőlt... De csak hagy gyöjjön az a bika! A felesége mindebből nem sokat értett, csak azt látta, hogy öreg János leveszi a kalapját, a batyuból sót vesz elő, s a kalapot a lába elé rakva, egy nagy marék sót szór a tetejébe. A riasztón fel-felbődülő, feléjük rohanó bika pedig elérve a legelő szélét, hirtelen megtorpant... Olyan váratlanul, hogy a nagy lendülettől majdnem előre bukott. Te­hetetlenségében dühösen fújtatott, a szar­vával ezerfelé hánykodta a füvet meg a földet, de mindhiába, mert egy tapodtat sem tudott előbbre jönni. Eközben öreg János bikája, meglátva a toporzékoló állatot, mindjárt kivált a gulyá­ból, s nagy méreggel ment volna rá. De a vén pásztor így kiáltott felé: — Hallod-e, te legény, maradj csak ott, ahol vagy. Maradj veszteg, ha mondom, mert nem félek én tőle, nem kell engem megvédeni. Aztán öreg János várt még egy darabig, titokban még gyönyörködött egy keveset a dühöngő bikában, majd hangos szóval így rikkantott felé: — Na, te bátor legény, ne hányd már annyit a földet, mert a végén még felszán­tod a legelőmet. Gyere csak ide szépen hozzám. Ezt hallva a bika, valóban abbahagyta a nagy döfködést, s szelíden, mint egy bárány, odasétált az öreg elé. Ott pedig meglátva a kalapra öntött sót, szép nyugodtan felnyal­dosta az utolsó szemig, nedves nyelve nyo­mán csak úgy fénylett a kalap teteje. Ezután pedig öreg János csak ennyit mondott neki szelíd szóval: — Most pedig csendesen megfordulsz, és visszamész a gulyádhoz, a szomszéd faluba. De előbb jól jegyezd meg, amit mondok neked. Három napon keresztül nem hagyhatod nyugton a gazdádat. Bárho­vá menjen, bármit tegyen is, folyton haj­­kászni fogod öt, hogy egy nyugodt perce se legyen. Azonban jól vigyázz, hogy valahogy azért meg ne öld. Egyelőre elegendő lesz, ha alaposan ráijesztel. Remélem, ebből ész­re tér, s rájön, hogy a nagyobb tudású embereknek kijár a tisztelet, meg aztán nem tanácsos csak úgy kikezdeni velük. Ezután a bika megfordult, s amerről jött, el sí távozott... Egy kurta hét sem telt belé, s az egész Bodrogközben híre ment, miként is leckéz­tette meg a tudós kövesdi pásztor rosszin­dulatú ellenfelét a tulajdon bikája. Sok he­lyütt úgy beszélték az emberek, hogy nem­csak három nap, de három éjjelen át is üzgérelte őt a bika, úgy hogy a végén a gulyás holtfáradtan rogyott össze a legelőn. De megölni mégsem ölte meg, mert öreg János parancsa másként szólt. Színházunk, a MA TESZ komáromi (Komárno) és kassai (Košice) házatáján az utóbbi évadok­ban gyakori beszédtéma a kisebb-nagyobb gyermekeknek szánt előadások ügye, felada­ta, de legfőképpen e produkciók színvonala. Ám mintha e vitát sokan eleve eldöntöttnek tekintenék: gyakorta lemondó kézlegyintés kí­séri a véleményeket Az efféle lekezelő hozzá­állás káros voltáról aligha kell bővebben be­szélni, bár az igazsághoz okvetlenül hozzátar­tozik, hogy a gyermekeknek szánt csehszlová­kiai magyar színműirodalom, legalábbis egye­lőre, nem bővelkedik az igazán sikerült alkotá­sokban. Különösen most szembetűnő ez. hogy Batta György (Töklámpás), Gágyor Péter (Szél­kötő Kalamona), Gyüre Lajos (A becsületes molnárlegény), illetve Siposs Jenő egy-két ko­rábban írt darabja révén ebben a műfajban is van már bizonyos összehasonlítási alapunk. Általános tanulságként ezért hadd szögezzem le minden kétséget kizáróan: a gyermekeknek szánt előadások — szerzőileg, rendezőileg, íróilag — ugyanolyan létfeltételeket igényel­nek, mint bármely egyéb jó színházi produkci­ók; természetesen, az első színházi élményeit szerző közönség életkori és pszichológiai sajá­tosságainak figyelembevételével. Tudjuk — a gyermekelőadások kapcsán ez mindig szóba kerül —, hogy ez a közönség a leghálásabb, együtt sír és nevet a színészekkel, jó gyerek­előadás keretében öröm nekik játszani. A gyer­mekeknek, akiknek romlatlan ízléséről és biz­tos ítélőképességéről meghatottan szokás be­szélni, ugyanis szinte minden tetszik, feltéve, ha a darab fordulatai követhetőek, ha eléggé színes, a képzeletvilágot kellőképpen aktivizá­ló a díszlet meg a jelmez Ezért, érthetően, fontos követelményként tűnik föl az értékes gyermek- és if/úsági előadások szerepe, hiszen az efféle produkciók igazolni tudhatnák, hogy a jó gyermekszínház tájoló színházunk játék­helyein sem jelent reménytelen ábrándot Hadd fűzzem hozzá mindehhez: kétségtele­nül legsajátabb, ma már hagyományosnak mondható funkcióját teljesíti a Magyar Terüle­ti Színház amikor bemutatja a hazai magyar irodalom színpadképes alkotásait És ha igy nézzük a komáromi társulat évadzáró premi­erjét: a Harc a kutyafejűekkel című színpadi játékot, akkor csak örvendezhetünk, elvégre önmagában dicséretesnek tartható, ha a kö­zönségéért egyre jobban küzdő MA TESZ a gyerekeket (azaz a holnap színházlátogatóit) is mielőbb bevonja vonzáskörébe. Méginkább dicséretes, ha ebben a törekvésben egyúttal a közművelés szándéka is kitapintható, hiszen egy merő „kita/ációkra " épülő édes-bús mese­játék helyett Kmeczkó Mihály a Csallóköz pontosabban Komárom környékének régmúlt idejével: a tatárjárás korával foglalkozik. A teljesség kedvéért azonban el kell mondani azt is, hogy a „színpadkésznek" tűnő mű fölötti öröm, úgy látszik, ezúttal is kissé háttérbe szorította az irodalmi és színházi értelemben vett komolyabb értékek iránti igényt Mindez persze most a nyári vakáció kellős közepén kissé szigorúan hangzik; mégis beszélnünk kell erről a jelenségről, mert gyakorlattá válá­sa esetén (és itt utalok újra a bevezetőben említett mesejátékokra!) valamiféle helyettesí­tési funkcióvá növekszik: a hazai magyar dráma s ezen belül a gyermekszínmű-iroda­­lom izmosodása helyett e folyamatok puszta illúzióját teremtheti és növelheti. Mindezt egybevetve a Harc a kutya fejűek­­kel lényegében közepes darab. Erényeként megemlíthető, hogy története egy önálló mondanivblójú író sajátja, akinek gondolat-Dráfi Mátyás (Keve) és Ropog József (Bátor) az előadás egyik jelenetében rendszere érzékeny, a szülőföld régmúlt törté­nelmében jártas művész vallomásszerű szín­padi játéka. Sajnos, írói eszközeiben azonban nem tanúskodik a színpad sajátosságainak bravúros birtoklásáról, sőt kidolgozásbeli gör­­csössége helyenként ennek épp ellenkezőjét mutatja. így nagy hibája a darabnak, hogy alig van benne igazi akció, ahol a gyermek­néző belemelegedhetne a játékba, ám sze­replő sincs olyan, akivel a gyermekközönség igazán azonosulhatna. Tulajdonképpen a me­seszerű elemek is csak elvétve fordulnak elő, akárcsak az igazi konfliktusok, mert az ellen­felek (mármint a komáromiak és a tatárok) figurái eléggé papírízűek. Nyilvánvaló hát hogy így összecsapás sincs a jó és a rossz, a varázslat és a valóság között — legföljebb a szöveg szintjén, nempedig a figurák jellemét mutató cselekedetekben. Rendezői egyéniségének tárházából kevés ötlettel gazdagította az előadást Takáts Ernőd, és a Szilva József tervezte nehézkes díszletekkel behatárolt térben a színészek sem érzik magukat igazán elemében. Alig vannak kontaktusban a közönséggel (félreér­tés ne essék: nem kiszólásokra gondotok, hanem a színpad és a gyermekekkel telt nézőtér közötti áramkör létrejöttére!), és figu­ráikba csak ritkán tudnak karakterjegyeket „csempészni". A komáromiak ezért vakon bíznak a jó meseszerű győzelmében ; a kutya ­fejű tatárok pedig harsánysággal, túljátszott­­sággal pótolják az írói és rendezői megformá­lás hiányosságait Létrejött hát egy okvetlen figyelmet érdem­lő, de semmiképpen sem hibátlan előadás, amely sok mindenre megtanít Többek között arra, hogy didakszis helyett fantáziával és ötletekkel kell irányítani a gyerekek igazság­­érzetét hogy a gyerekeknek szánt színját­szás rossz manírjai (a túlzott artikuláció s az indokolatlanul felfokozott gesztikulálás) elha­­gyandók; valamint arra, hogy gyermekszín­házi hagyományaink kialakításában írónak és színésznek, rendezőnek és díszlettervező­nek ugyanúgy önmagát kell fölvállalnia a mindenkori játékban, mint bármely egyéb színházi előadás esetében. MIKLÓSI PÉTER FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY 15

Next

/
Thumbnails
Contents