A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-15 / 29. szám
G rendel Lajos harmadik kötete, a Galeri, műfaját tekintve éppoly szabálytalan és rendhagyó alkotás, mint amilyen korábbi munkája, az Éleslövészet volt. A könyvborító szövegének Írója regényként jegyzi, ez a meghatározás azonban viszonylagos s tulajdonképpen csak bizonyos fenntartásokkal fogadható el, hiszen a hagyományos értelemben vett regény ismérvei közül jó néhány hiányzik ebből a könyvből. Nincs például folyamatos kerettörténete; az egyes epizódok inkább afféle laza novellafüzérként állnak össze, ugyanakkor egy pillanatig sem vitás, hogy ez a konstrukció egy tudatos szerkesztés eredménye, az egyes fejezeteket aligha lehetne büntetlenül felcserélni vagy összekeverni. A Galerinak nincsenek állandó szereplői sem — pontosabban szólva: nincsenek főszereplői —, jóllehet egyik-másik hős nevét gyakrabban emlegetik, s két ember sorsát — Bohuniczky bácsiét és EL-ét — egész közelről is szemügyre vehetjük. akik — mivel élő, hús-vér emberek — ez idő szerint mégis csak érdekesebbek számunkra a kísérteteknél. De kik is ezek az emberek, akikről Bohuniczky bácsi, a múzeum nyugalmazott igazgatója kíván mesélni EL-nek, a zátonyra futott egyetemistának? Nehéz volna egy mondattal jellemezni őket, s tulajdonképpen egy könyv sem elegendő hozzá, hiszen Grendel is csak arcképvázlatokat tudott felvillantani róluk. Szinte valamennyiükre jellemző a gyávaság, amelyet persze előszeretettel megfontoltságnak neveznek; a döntéseket és a felelősséget szívesen átengedik masoknak; irtóznak a végletektől és a forradalmároktól, mert azok veszélyeztetik békés nyugalmukat; ők azok, akik rendíthetetlenül hisznek a túlélés lehetőségében és rendszerint túl is élnek mindent stb. Jellegzetes kispolgárok tehát, akik semmilyen történelmi szituációban nem képesek a lázadásra vagy a szembeszegülésre, s ha olykor a környezetük szemében mégis hőssé vagy mártí-EGY KISVÁROS ANATOMIAJA Ennek a könyvnek ugyanis a helyszín, Grendel Lajos kedvenc terepe, a jellegzetes dél-szlovákiai kisváros (mondjuk Léva, de lehetne akár Érsekújvár, Losonc vagy Rimaszombat is) a főszereplője, s az emberek az író számára csak addig érdekesek, amíg valami újat tudnak mondani erről a közegről. A kisváros — többször is elmondtuk már — a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalomban hosszú ideig terra incognitának számított. íróink többsége faluról származik, gyermekkorában a paraszti világ levegőjét szívta magába, s ez a körülmény érthető módon meghatározza a témaválasztásukat is. A kisváros ezidáig többnyire csupán különféle epizódok színtereként bukkant fel a csehszlovákiai magyar prózában, s akkor is csak rövid időre, míg a főhős elintézte ügyes-bajos dolgait a hivatalban, vagy megvásárolta a munkájához szükséges eszközöket az üzletben. Ezek a már-már közhelyszerű szituációk tulajdonképpen szóra sem érdemesek, annál is kevésbé, mivel a kisvárosi emberek jóformán statisztaként sem jutottak szóhoz bennük. A kisváros világát csak az az író képes valóban hitelesen ábrázolni, aki valamiképpen érzelmileg is kötődik hozzá és alkalma nyílt rá, hogy belülről is megismerje. Grendel kisvárosban született, ott töltötte gyermekéveit, ott járt iskolába, s mivel ráadásul tehetséges író is, minden előfeltétele megvan hozzá, hogy ezt a közeget a legautentikusabban mutassa be az olvasónak. A megjelenítésre többféle lehetőség is kínálkozott. írhatott volna mondjuk egy terjedelmes családregényt, amelyben több generáció sorsát nyomon követve tárhatta volna elénk az elmúlt 50—100 esztendő történetét a kiszemelt városkában. Megtehette volna ezt annál is inkább, mivel az ilyen műveknek errefelé még nincsenek különösebb hagyományai, s a lehetőségek e téren amúgy is korlátlanok. De választhatott volna egy ,.jellegzetes" hőst is, aki egyes szám első személyben elmesél egy történetet, s mire a végére ér. nemcsak róla tudunk meg minden fontosat, hanem arról a helyről is, ahol él. Ezek nyilvánvalóan jól ismert sémák, és még jó néhányat említhetnénk, de Grendel számára egyik sem elfogadható, hiszen ö nem csupán arra vágyik, hogy mindenáron elmondjon egy történetet, hanem közben arra is kíváncsi, milyen az általa választott műfaj teherbíróképessége, hogyan lehet kevés helyen viszonylag sok mindenről beszámolni. Persze nem elég elhatározni a dolgot. Ki kell alakítani egy sajátos elbeszélői stílust, amely ennek az izgalmas kísérletnek nemcsak hétköznapi kelléke, hanem mozgatója és végterméke is egyszersmind. Grendel prózájának nyelvezete remek mesterek müvein csiszolódott; érezhetően hatott rá Mikszáth, Krúdy, Dery Tibor, a külföldiek közül pedig Dosztojevszkij, Beckett s talán Thomas Mann is. Mindezt nem elmarasztalásképpen mondom, éppen ellenkezőleg, a dicséret szándékával, hiszen manapság egyre kevesebb az olyan fiatal prózaíró, akinek még fontos, hogy egyéni stílusa legyen. Kevesen tudnak olyan vérbö, humorral és iróniával fűszerezett nyelven prózát írni a mi tájainkon, mint Grendel Lajos. Jelzői, hasonlatai, képei — telitalálatok. Az üresjárat ritka nála, mondatait pontosan és céltudatosan veti papírra, s ha a helyzet úgy hozza, a feszültség fokozása érdekében rejtélyes és titokzatos is tud lenni, s nem szívesen engedi olvasóit lustálkodni. Olyan prózát ír, amely teljes összpontosítást igényel, de amely egyúttal leköti a figyelmünket. Akadnak persze részletek, amelyeket fölöslegesnek érzünk. Itt van például mindjárt a mozgalmas első fejezet. amelyben a szabadjára engedett paiackbéli szellem — „a város szelleme" — nemcsak a regénybeli kisváros lakóit tréfálja meg, hanem az olvasót is, aki előtt nem eléggé világos, mi szükség van erre a Bosch-i látomásokra emlékeztető invokációra. Szerencsénkre a vérző mellű szépasszonyok. a meglékelt koponyájú végvári vitézek hada és a többi szellemalak elég hamar kilovagol a képből, hogy átadja helyét a városka derék polgárainak. rá avanzsálnak, az többnyire a véletlen müve. Grendel módszeresen váltogatja a történés idejét, ami nem holmi modernkedés akar lenni, hanem annak a demonstrálása, hogy a tipikus kispolgári magatartás független az időtől és a történelmi helyzettől. Az író persze nem kívánja naturalisztikus hűséggel ábrázolni ezt a világot, megelégszik néhány jellemző vagy annak vélt részlet közreadásával, s ráadásul mindezt jól megtűzdelve iróniával, amely Grendel kezében szinte gyilkos fegyverré válik, ellentétben például a Thomas Mann-i iróniával, amelyről azt olvashatjuk, hogy át van itatva emberszeretettel. Grendel ugyan nem ítélkezik hősei felett, de egy percig sem kételkedhetünk abban, mit is gondol róluk valójában. Még a hozzá legközelebb állóknak, Bohuniczky bácsinak és EL-nek sem ad feloldozást. Előző könyvében, a már emlegetett Éleslövészetben sok kérdésről még csak közhelyszerűen tudott véleményt formálni, a Galeri társadalom- és lélekrajza már sokkal elmélyültebb és plasztikusabb, ezért fontosabb könyvnek is tartom az előbbinél. Némely része szinte tökéletes (pl. Vilcsek úr „gyónása", Bohuniczky bácsi monológjai), ugyanakkor akadnak halványabbra sikeredett fejezetek is, amelyek emellett még meg is bontják a szerkezet egységét. A világ végére utaló szimbólumokkal, a városkába benyargaló lovakkal (amelyekről legfeljebb csak gyanítjuk, hogy az apokalipszis lovasait hozták a hátukon), a harag napjának szüntelen emlegetésével nemigen tud mit kezdeni az olvasó. Ezek kissé erőltetett dolgok, talán jobb lett volna kihagyni őket; az EL további életútjáról beszámoló utolsó fejezet is kilóg valahogy a könyvből, jóllehet nem kétséges, hogy az író a kisvárosból való menekülés lehetőségét akarta példázni vele. A felsorolt fogyatékosságok ellenére azonban a Galeri egészében véve remek könyv. Aligha véletlen, hogy kritikusaink közül többen is ezt a müvet kiáltották ki az elmúlt év legsikerültebb csehszlovákiai magyar irodalmi alkotásának. LACZA TIHAMÉR Ú] könyvek „E könyv írásaival dokumentálni kívánom a letűnt időt, s gazdagítani emberi-irodalmi emlékezetünket" — így szól „Gondok könyve" című új kötetének tartalmáról Dobos László. A letűnt idő, amelyet az író emlékezéseiben, útirajzaiban, cikkeiben megidéz, nem is olyan távoli; az ötvenes évek végétől máig ér. Harmadik kiadásban jelent meg Gyurkó László „Faustus doktor boldogságospokoljárása"című regénye, amely nagy ívben (1945-től napjainkig) fogja át választott hősének, — úgy is mondhatnánk ; „korunk hősének" — tudásra, a világ alakítására törő, s a kor viszonylataitól erősen meghatározott életét. A múlt század utolsó éveiben Beregszászon született és 1967-ben Ausztráliában meghalt Tamás Mihály prózai írásai láttak újból napvilágot a Madách Kiadó Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában. A könyv Tamás Mihály figyelemre méltó, humanista szellemű társadalmi-életrajzi regényét, a „Két part közt fut a víz" címűt, és két elbeszélését; a Mirákulum-oX és a Drótvasút-oi tartalmazza. (Mindhárom mű címe szerepel a könyv borítóján.) Nyelvhasználatunk hibáival, javításával a hazai sajtóban és a rádió műsoraiban rendszeresen foglalkozó Jakab István nem először jelentkezik a könyvpiacon nyelvművelő írásokkal. Újabb gyűjteménye, a „Nyelvünk és mi" c. kis kötet, a szerző szavaival szólva: ..... a magyar nyelvet és a csehszlovákiai magyarokat állítja kapcsolatba egymással; (...) arra utal, hogy az e kötetben összegyűjtött írások mintegy tükröt tartanak elénk; nézzük meg, hogyan viszonyulunk anyanyelvűnkhöz, mennyire ismerjük, mennyire becsüljük, mennyit törődünk vele." Új műve jelent meg magyar fordításban Ladislav Fuks cseh írónak, akinek írásai fordításban már régóta ismertek a magyar nyelvterületen is. A „Martin Blaskowitz arcképe" c. regény három cseh gimnazista és két prágai német fivér tragikusan szétzúzott barátságában századunk legsötétebb korszakát eleveníti fel. Nem ismeretlen a magyar olvasó előtt Helena Šmahelová neve sem; a cseh írónő gyermekkönyvei közül most a Dóra a kastélyban című ifjúsági regény jelent meg magyar fordításban. Egy kislányról szól, aki restaurátor édesapjával hosszabb időt tölt egy csehországi kastélyban, s ennek sajátos világában és környezetében egész különös élményekben van része. Egy ún. „sikeres ember" a hőse a szlovák író, Jozef Kot Születésnap című novellájának. Az írót a kevésbé látható, a sikerek mögött megbújó belső emberi tartás érdekli, s az 50. születésnapját ünneplő hősét nehéz erkölcsi önvizsgálat elé állítja. (F V) 15
